Linktár

Időnyom - Törésvonalak

Ha a földkéreg lemezei tektonikai mozgásuk során egymáshoz képest elmozdulnak, törésvonal alakul ki. A törésvonal jelentős szerepet játszik a földrengések, földcsuszamlások és cunamik kialakulásában.

Az emberi kapcsolatokban a törésvonal olyan eseményt jelent, amely megnehezíti vagy akár lehetetlenné is teszi két ember korábban harmonikus együttműködését. A törésvonal kialakulásának a bizalomvesztés, érzelmi konfliktus vagy akár a megváltozott élethelyzet is oka lehet. Életem ezen szakaszában egyszerre rontott rám mind.

Az iskola befejezésével és munkába állásommal kettőről háromra emelkedett a családban a keresők száma. Jól nevelt gyerekként minden fizetéskor a teljes béremet adtam oda édesanyámnak, s ha a barátokkal, haverokkal programokat terveztünk, bulizni mentünk csak annyit kértem vissza, ami feltétlen szükséges volt. Hogy az élet mégis mitől vált rövidesen kaotikussá, annak okát Alexandre Dumas „A kaméliás hölgy” című regénye óta már tudjuk. „Cherchez la femme!”

Irénnel a szakmunkásképzőben jártunk egy évfolyamba, és utolsó évünk évzáró iskola bálján jöttünk össze. Ő fehérnemű-készítő szakon volt szakmunkástanuló. Eleinte csak néha találkozgattunk, viszont hat hónappal később már bemutattuk egymást a szüleinknek. Alig múltunk tizennyolc évesek, amikor kisebb családi körben eljegyeztük egymást. Nem, nem a családalapítás volt elsődleges álmunk. Az igen szerény bakancslistám első néhány állomása a középiskolai érettségi, utána pedig az egyetemre jutás volt. Na és nem utolsó sorban akkori hobbim a rádióamatőr engedély megszerzése. Irén a ruhaipari technikumot szerette volna elvégezni. A boldogságnak korábban soha nem tapasztalt szintjén ábrándoztunk önálló életről, saját lakásról, s ha az megvan, akkor családról. Abban a korban sokan voltunk így ezzel. Kökönyösben a „Mi világunkban” ifjúsági klubot alakítottunk, vetélkedőket, közös kirándulásokat szerveztünk hasonló korú srácokkal, lányokkal, minden második hétvégén táncos-zenés délutánt tartottunk a területi pártalapszervezet által átengedett alig negyven négyzetméteres, dohos, és örökké árnyékos helyiségben.

És közben „felnőttünk”, aminek mindkettőnk családjának jövőjére nézve is meghatározó következménye lett. A következő év szeptemberében alig két héttel a tizenkilencedik születésnapom után Irén közölte, hogy terhes és meg akarja szülni a gyereket. Komolyan mondom, két napig fel sem fogtam, hogy mi történt. Ha valaki volt már hasonló helyzetben, át tudja érezni a következő napok elmeállapotát. Mint egy zombi, csak lézengtem. Eljártam dolgozni, de alig szóltam másokhoz. Ha kérdeztek, vagy bólintottam, vagy hümmögtem, ha rám szóltak, inkább odébb álltam. Zsibbadtra gondolkodtam az agyam, és kétségbe esve próbáltam újra és újra kitalálni, hogy miként mondjam el ezt a szüleimnek. Sőt, abban az első néhány napban még az is megfordult a fejemben, hogy Irén csak próbára akar tenni, tényleg szeretem-e annyira, hogy minden körülmények között kitartok mellette. A következő héten veszekedésbe forduló vita során azonban az orrom alá dugta a nőgyógyászati vizsgálat eredményét. Túl a második hónapon nincs alternatíva, nem veteti el a magzatot. Belátva… nem, inkább beletörődve a helyzetbe végül elterveztük, hogy miként tudatjuk szüleinkkel e tényt.

Először Irén anyjával közöltük az „örömhírt”. Ma is élénken emlékeimben él, hogy annyira mégsem volt dühös, mint amire számítottam. Nekem úgy tűnt, hogy Ő akkor már sejthette. Sőt, így ötven év távlatából és tapasztalatával már bizton állíthatom, hogy várta.

– Mikor volt meg utoljára? – kérdezte a falfehér Irént.
– Két hónapja.
– Voltál már nőgyógyásznál?
– Persze. A Pánovicsnál. Ő mondta, hogy már a harmadikban vagyok.
– Elment az eszed, édes lányom!? – emelte fel a hangját aztán felém fordult.
– Így bízhatok benned! Szép firma vagy te is. Nem tudtál vigyázni? Szégyen szemre leányanyát csináltál a lányomból. – Aztán megint Irénhez fordult.
– Ha apád megtudja, abból nagy botrány lesz…

Ebben viszont okkal kételkedtem. Irén apja ugyanis csendes, nyugodt, mosolygós ember volt, s ha nagy ritkán kicsivel többet öntött a garatra, legfeljebb álmosan pislogott, mielőtt egy ültő helyében elaludt. Szemben a feleségével, aki totális kontroll alatt tartotta, és sokszor kiabálva, csapkodva terrorizálta a család tagjait. Irénék hárman voltak testvérek. Az idősebb bátyja éppen határőr volt, a másik kettő még középiskolás korú.

Jól sejtettem, az apja teljes nyugalommal fogadta a hírt, és közölte, bárhogy dönt Irén, ő mindenben mellette áll, támogatja.

A következő feladat már egyedül rám hárult, mert Irént szerettem volna megóvni a várható veszekedéstől, így hát egyedül meséltem el anyámnak és apámnak a történteket. Azt gondoltam, hogy édesanyám Irén apjához hasonló reakcióval fogadja a hírt, apámtól viszont tényleg tartottam. Tévedtem. Édesanyám kisebb hisztériában tört ki. Sírva, néha átkozódva szidta Irén anyját, mondván, hogy miért nem vigyázott jobban a lányára, meg aztán büszke lehet, hogy a lányát milyen korán férjhez adja. Irént pedig elmondta mindenféle könnyűvérű nőnek, aki biztosan azért esett teherben, hogy jól kereső férjet fogjon. Az elkövetkező két napban aztán hozzám sem szólt, rám sem nézett. Ha én próbáltam közeledni hozzá, szó nélkül faképnél hagyott.

Apám reakciója viszont igen meglepett. Ugyan napokig nem szólt semmit, s már azt hittem, végre a családfő bölcsességével kezeli a helyzetet. Amikor végre megszólalt, jobb lett volna, ha nem mond semmit.

– Ide pedig nem jöhettek lakni! Magadnak főzted, edd is meg! Meg aztán minden rosszban van valami jó. Végre megszabadulok tőled.

Hetekbe telt, mire anyám belátta, hogy ami történt megtörtént, és annak tudatában kellene okosabban átgondolni és alakítani a jövőt. A negyedik hónap elejére sikerült lecsillapítani a kedélyeket annyira, hogy az esküvőt, és annak minden velejáróját képesek legyenek indulatok nélkül megbeszélni. A találkozás nálunk volt, ám sem Irén, sem én nem lehettünk jelen, mert a szüleink egy délelőtti időpontban egyeztek meg, amelyre viszont sem én, sem Irén nem kaptunk szabadságot a munkahelyünktől. Két nappal a találkozó előtt apámnak váratlanul be kellett feküdnie a kórházba kezelésre, de azon a napon és arra az időtartamra orvosi engedéllyel hazajöhetett. Délelőttös voltam és munkából hazatérve már csak a kórházba visszakészülő apámmal találkoztam, mert anyám délutános műszakja akkor már elkezdődött.

– Szia apa! Voltak Gyula bácsiék? Minden rendben volt? Mit sikerült megbeszélni.
– Persze voltak. Nem sokáig. Megbeszélünk mindent. Anyád majd elmondja.
– Jó, persze beszélek majd vele is, de van időpont, hogy mikor lehet esküvő?
– Anyád majd azt is elmondja. Mennem kell, mert öt órára vissza kell érnem a kórházba a busz meg bent áll már a megállóban. – Zsebre dugta cigarettatárcáját, feltette a sapkáját, és botjára támaszkodva kibicegett a lakásból. Amikor a lépcsőhöz ért, megfogtam a karját.
– Várj, segítek!
– Nem kell, hagyj! Majd holnapután jövök.
– Holnap bejövök látogatóba.
– Minek? Másnap úgyis hazajövök – és behúzta maga mögött a lépcsőházi ajtót.

Visszamentem a lakásba, kitöltöttem egy pohár teát, s míg iszogattam, tervezgettem, hogy mit tegyek. Anyám este tizenegy után ér haza, öcsém a haverjaival turnézik valamelyik közeli utcában. Más dolgom nem lévén úgy döntöttem, hogy megyek Irénékhez. Valószínűleg a délelőtt megbeszéltek alapján már az esküvő körülményeit tervezgetik. A vénasszonyok nyarának legfényesebb napja sütött rám, míg Kökönyösből gyalog leértem a Zrínyi térre, onnan meg egy szusszal fel a kenderföldi általános iskola utcájába. Irénék az iskolával szemközti két emeletes ház harmadik lépcsőházának a földszintjén laktak. Kettesével szedve a hat lépcsőt kissé lihegve álltam meg a lakásuk ajtaja előtt és már kopogásra emeltem a kezem, amikor éles veszekedés hangjai szűrődtek ki bentről.

– Neked pont egy ilyen idiótával kellett kezdened? Nem normális ennek az apja sem, hát még az anyja. Hogy a rosseb enné meg mindkettőt! Ezt a szégyent! Ha meglátom még egyszer a közeledben ezt a stricit, szemközt köpöm, az biztos. Ne bömbölj, mert szájon váglak téged is, Ide többé be nem teszi a lábát, mert kivágom! És nem találkozhatsz vele többé! Megértetted? Ezt a gyereket pedig megszülőd, de soha nem fogják látni, azt garantálom!

S bár hallottam már Irén anyját veszekedni családja tagjaival, ez most messze fölülmúlt minden korábbit. Rosszat sejtve bekopogtam. Az első kopogásra nem jött válasz, a másodikra viszont a bejárati ajtó kicsinyke ablaka felnyílt, Irén anyjának a szemei villantak meg néhány másodpercre, majd újra lezárult. Rövid várakozás után újra kopogtam, de semmi. Ismét kopogásra emeltem a kezemet amikor váratlanul kinyílt az ajtó, Irén anyja pedig rám ordított!

– Nem lesz semmiféle esküvő, köszönd anyádnak! – és hozzám vágta Irén jegygyűrűjét. – Meg ne lássalak itt többé! A gyerekedet pedig nem fogod látni, arra mérget vehetsz!

Azzal becsapta az orrom előtt az ajtót. Az aláhulló gyűrű imbolyogva gurult az emeletre menő lépcső hajlatába. A megdöbbenéstől gondolkodni sem, lépni sem tudtam. Felvettem, zsebre tettem a gyűrűt, és újra kopogtam. Így ácsorogtam még egy ideig az ajtó előtt. Aztán erőt vettem magamon, kitámolyogtam a lépcsőházból, és leültem a lépcső széles műkőszegélyére. Gondolataim szüleink délelőtti megbeszélésének eseményein jártak. Mi történhetett ott, ami idáig vezetett? Miért az anyám a főbűnös, és mit értett azalatt Irén anyja, hogy nem fogom látni a gyerekemet soha. És hát hol van Irén?

– Szia Feri! Miért itt ücsörögsz, miért nem jössz be? – köszönt rám Ibi, Irén húga.
– Anyád most dobott ki! Valami balhé történt délelőtt amikor fent voltak nálunk – nyögtem ki. – Te nem tudsz róla?
– Nem – nézett Ibi megdöbbenve rám. – Délelőtt suliban voltam, onnan meg edzésre mentem. Most jövök haza. Várj meg itt! – azzal besietett a házba.

Tíz perc sem telhetett el mikor visszajött és leült mellém.

– Tudod, tényleg nagy balhé van. Anyám tajtékzik, apám meg csak hallgat. Irén sírógörcsöt kapott, egy értelmes szót nem tudtam kihúzni belőle. Végül anyám mondta el, hogy megbeszélés helyett a szüleid az első pillanattól gyalázták, szidalmazták őket. Apád állítólag le falusi kurvázta, és azt kiabálta, hogy neki köszönhető a helyzet, mert megtett mindent, hogy előbb utóbb ez megtörténjen. Szerinte anyám azért engedte – úgy mondta – szabadjára Irént, hogy ha teherbe esik azonnal férjhez tudja adni. Anyukád pedig azt találta mondani, hogy ha Irén az ő lánya lett volna és így jár, hát kitaposta volna a gyereket belőle.
– Az anyám ezt mondta? – döbbentem meg, mert ezt még legrosszabb álmomban sem tételeztem volna fel róla.
– Hát az anyám szerint ezt. Apámra rákérdeztem, ő meg csak bólintott rá.
– Azt a rohadt életbe! – szaladt ki a számon, és éktelen düh fogott el.
– Be kell mennem. Próbálj meg kitalálni valamit. Hidd el, Irén valóban szeret, és tudom, hogy te is őt. Ez még nem a vég. – Felállt és halvány mosollyal arcán befordult a lépcsőházba.

Még néhány percig ücsörögtem, majd a történtek hatása alatt hazatántorogtam. De szó szerint. Útközben még az is megfordult a fejemben, hogy összepakolom a cuccaimat, és elmegyek otthonról. De hova? Az utcánkban két házzal lejjebb lakott anyám húga Jutka néni, két unokatestvéremmel. Gyermekként korábban gyakran felmentem hozzájuk, mert imádtam az általa sütött Horthy-kockát és a zserbóját. Most éppen egyedül volt, így nyíltan elmondhattam neki a történteket.

– Nem csodálkozom, Ferike! Amit anyád apád mellett elvisel, azt sokan már régen feladták volna. Képzeld a helyébe magad. A férje állandóan elissza, eldorbézolja a fizetése jelentős részét, ő két műszakot vállal az iskola konyháján, dolgozik hétvégeken is, hogy elég pénzetek legyen. Végre felnősz, keresettel rendelkezel te is, ezzel kicsit könnyebb neki is. Erre jön egy lány, szerelmes leszel, összebújtok aztán közli veled, hogy gyereket vár. Az nyilván egy új családot jelent, amit neked kell eltartanod. Ha nem veszed el Irént, akkor a fizetésed harmada tartásdíjra megy, a maradék meg a hétvégi apukázásra. Nem csodálkozom, hogy anyád kiborult.
– De hát azt mondta, hogy kitaposná a gyereket Irénből! – szakadt ki belőlem.
– Hát persze azt mondta, és nyilván hülyeséget beszélt. Kétségbe esett dühében az ember száján kicsúsznak néha olyan mondatok, amiket később élete végéig bán. Mikor ér haza anyád?
– Valamikor éjfél előtt. Olyankor már hullafáradt éppen csak összeesni van ereje. Én meg reggel ötkor már indulok munkába.
– Átmenjek? Beszéljek én vele? – emelte rám tekintetét.
– Ne, ezt nekem kell megoldanom.

Letette a kezében lévő kötést, halk sóhajtás kíséretében felállt és elindult a konyha felé, a szobaajtóból azonban visszafordult.

– Kérsz inni valamit? Van saját diólikőröm, vasárnap csináltam.
– Nem.
– Kávét?
– Azt elfogadom, köszönöm!
– Tejjel, cukorral?
– Igen, és kettővel kérem.

Míg a konyhában a kávét készítette, felálltam, és a dohányzóasztalt megkerülve az erkélyajtóhoz léptem. A lebukó Nap fényei még átszűrődtek a ház előtti hatalmas kanadai nyárfák lombjain, és a fél kilométernyire lévő völgyből a sportpálya hangjai szűrődtek át az ablak üvegén. A fák alatt egy középkorú alak babrált egy motorkerékpárt, arrébb a fél dombot beborító növendék fenyves aljából a házakig érő kitaposott ösvényen pedig egy nő bandukolt felfelé, mögötte a gyerekét nyakában cipelő apával. A kifőtt kávé illata előbb ért a szobába, mint Jutka néném. Mire megfordultam, már az asztalon gőzölgő pohárba csorgatott kevés tejet egy kis kancsóból.

– Cukrot majd teszel magadnak. – mosolygott rám miközben kezembe nyomta a kávéskanalat és visszaült a foteljébe. – Szóval! Ez senkinek sem könnyű helyzet. Apád mit mondott? Beszéltél vele?
– Próbáltam. Mikor hazaértem, már az ajtóban volt, indult vissza a kórházba. Azt mondogatta, hogy minden rendben van, anyám majd elmond mindent. Gondolhatod, mekkora pofára esés volt, ami Irénéknél várt.
– Na, ez apádra jellemző! Csak addig nagy legény, amíg felelősséget nem kell vállalnia, mert akkor eliszkol. De ha apád meg az Irén anyja lőtávolba kerülnek, hát el tudom képzelni, hogy ott kő kövön nem marad. Anyádon azért csodálkozom.
– Én sem értem, és szeretném azt hinni, hogy nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy Irén anyja mondta.
– Ha nem történik ez meg, hogy terveztétek a jövőt? Esküvő Irénnel. Aztán? Hol laktatok volna? Apádék másfél szobás lakásában én sem tudom elképzelni, hiszen kettejükön kívül még ott van Laci, és ő is már tizenhat éves.
– Arra gondoltunk, hogy mivel mindketten keresünk, tudunk fizetni egy kisebb albérletet, amíg vagy a bányától, vagy a tanácstól egy bérlakást nem kapunk. De aztán Irén anyja felajánlotta, hogy nekik három szobás a lakásuk, a Gyuri és az Ibi majd laknak egy szobában, ők Gyulával a másikban és így a harmadik, a legkisebb szoba jó lesz nekünk. Aztán majd, hogy ne főzzünk és mossunk két felé, beszállunk a lakásrezsibe, és valamennyivel a kajába. Így hamarabb össze tudjuk dobni a pénzt a majdani lakáshoz és berendezéséhez.
– Ezt az Irén anyja mondta? Alig hiszem. Na, jó! Tegyük fel, hogy igaz. De Irén szülés előtt táppénzre megy, így kevés lesz a pénzetek.
– Persze, gondoltunk erre is, és ezért fizettünk mindketten a munkahelyi KST-be is. Na és Irénnek van egy takarékkönyve is. A bányánál meg lehet kötni szerződést tíz év földalatti munkára. Akkor lakástámogatást is adnak – magyaráztam egyre nekihevültebben, miközben bele-bele szürcsöltem a kávémba.

Jutka néni összehúzva szemöldökét rosszallóan nézett rám.

– Nem is forró! Miért szürcsölsz? – de aztán elmosolyodott. – Jól van na. Folytasd.
– Irén március közepe tájára van kiírva. Mivel már sorköteles vagyok, valamikor jövőre, vagy azután valószínűleg megkapom a behívómat, az pedig két év sorkatonai szolgálat távol Iréntől, távol a gyerektől. Viszont januártól indul egy új bányászati szerződés, amely szerint, ha öt év földalatti munkát vállalok, akkor a két év sorkatonai szolgálat helyett csak három hónap alapkiképzésre kell bevonulnom.
– És aláírod? – kérdezte rövid gondolkodás után.
– Többen vagyunk a munkahelyemen hasonló korúak, szerintük megéri.
– Megéri… – sóhajtott Jutkanéném a kávés pohara széle felett áthunyorogva. – Kinek?
– Hát nekünk Irénnel. Csak három hónap. Valamikor jövő tavasszal lesz a behívó, és bányásznapra már itthon leszek – válaszoltam, miközben az asztalra csúsztattam a kiürült kávéspoharat. – De, hogy most mit tegyek, fogalmam sincs. Mindenre számítottam, de erre nem.

Jutka néném is letette a poharát, kezébe vette a kötőtűit, legombolyított, majd a mutatóujjára tekert néhány menetet a fonalból, és újra kötni kezdett. Közben a nap lebukott a szemközti domb mögött, és már félhomály töltötte be a szobát.

– Kapcsold fel a villanyt, kérlek! – szólalt meg ismét rövid hallgatás után. – Szóval, fiam! Ha gyereket tudtál csinálni akkor viselkedj felnőtt férfiként. Ez a te életed, illetve most már a tiétek Irénnel, a picivel. Felelősséggel tartozol értük. Tudom, most nagyon nehéz, és otthon a tökéletlen apádtól éppen nem a normális családfő mintát tanulhattad. Neked kell megtalálnod és végigjárnod az utadat. Te miként döntesz? Elveszed Irént?
– Ez volt a tervem, a célom. De, hogy most mi lesz, fogalmam sincs.
– Irénnel beszéltél?
– Nem, ki sem jött a lakásból. Az anyja megtiltotta neki. Ibi a húga volt a közvetítő.
– Tehát már az sem biztos, hogy Irén ezek után hozzád megy. Szép! Hát addig viszont nincs is mit tervezni. Szerintem beszélj anyáddal, aztán Irénnel. Amíg nem tudod, hogy ők mit akarnak, addig úgyis felesleges bármi is.

Gondolataiba mélyedve folytatta a kötést. Néhány percig csend töltötte be a szobát, majd a szemközti falon lévő órára pillantott.

– Itt maradsz vacsorára? Hét óra elmúlt, én ilyenkor szoktam.
– Nem, köszönöm. Most nem tudnék enni. Egyébként is jól elment az idő, nem akartam ennyi ideig maradni. – Azzal felálltam, és elindultam kifelé.

A bejárati ajtóban megfogta a karom.

– Hagyj időt anyádnak a megnyugvásra. Idővel majd apád is jobb belátásra tér. Az a fontos, hogy Te és Irén tisztában legyetek egymással, egyetértsetek. A szerelem csodás dolog, de itt már jóval többről van szó. Ha úgy érzed, bármikor feljöhetsz beszélgetni. Vigyázz magadra, fiam!