Linktár

Rémképek fogságában

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/3 számában.

Sűrű, sötét éjszaka volt, a faágak reszketegen remegtek az erős szélben, amorf, ijesztő formákat rajzolva az ablakok üvegeire, melyen időközönként megremegtek. Az utcai világítás holtsárga fénye hol megnyúlva, hol szétmosódva szökött be a szoba falaira árnyszínházat játszva. A hálóban bőrborsóztató hideg volt, némi párát csak a Tamara száján át távozó levegő keltett, ahogy sűrű nyöszörgések, vinnyogásnak ható sikolyok formájában megszínezték a jeges csendet.

A rémálmok hét éves korában kezdődtek először, nem minden ok nélkül. Egyik napos nyári délutánon izgatottan indult kifelé a házból, hogy mielőbb játszhasson a homokozóban kedvenc játékaival, várat építhessen a katicabogaraknak és szép kis kertet is mellé – ilyen, és hasonló gondolatokkal kis fejében –, teljes erejéből nekirohant a befelé igyekvő édesapjának, aki azonmód úgy csapta nyakon, hogy keresztben végigcsúszott a teraszon, majd a földön landolt és elájult. Tamara nagyanyja a csattanásra és azt követő káromkodásra kapta fel a fejét, s hagyva a főzést anyatigrisként rontott ki, szidva a vejét:

– Nem megmondtam már neked, hogy ne a gyereken töltsd ki a mérged!? Még nem ittál eleget, vagy már túl sok volt? Most nézd meg mit csináltál! Egyszer megölöd azt a kislányt! – térdelt le, és vette ölébe unokája fejét, élesztgette, szólongatta, vizsgálta mekkora a baj. – Szerencséd, hogy alacsony ez a terasz, így nem esett nagyot, de ezek az éles kavicsok felsértették a fejét és az arcát, hozz azonnal hideg vizet, törölközőt, tinktúrát! – adta ki ellentmondást nem tűrően parancsba a vejének. – Szaporán, szedd a lábad, addig beviszem az ágyra.
– Én nem is…, khm…, jól van na, hozom – motyogta még mindig káromkodva közben párszor –, támolygott be a fürdőszobába az apa.

A nagyi gondoskodásának hála Tamara hamar magához tért, nem is pisszegett, nem sírt, épp csak a mindig vidám pirospozsgás arcocskája lett fakófehér. Megszokottak voltak apja kirohanásai, amikor részeg volt, tört-zúzott, amit ért, kiabált, hőbörgött, nem volt maradása a családnak. Sokszor kellett éjnek évadján az utcára menekülniük, ilyenkor valamelyik szomszéd befogadta őket éjszakára. Másnap jött a megbánás, romeltakarítás, ígéretek… Mikor józan volt, nem volt nála jobb apa. Mikor józan volt… Pár év múlva aztán elváltak a szülei, nyugalom és békés idők jöttek. Akkor az egyszer ütötte meg az apja erőből – legalábbis nincs más emléke –, megpecsételve lánya sorsát egy életre.

Élete első ájulása élete első rémálma lett. Az a pár másodperc, míg nagyanyja magához térítette óráknak, vagy inkább napoknak tűnt. Eddig még sohasem félt igazán, ártatlan gyermeklelke nem ismerte, hogy mi az. Mindig ott volt az anyukája, ha megijedt, mert megijedt sokszor, mikor az apukája ittasan balhézott, megijedt, de nem félt, hisz tudta, hogy anyukája tudja mit kell tenni, és nem lesz baj. De most volt. Egyedül volt a sötétben, hiába próbált kiáltani, sikítani, szólni… Semmi. Egy hang sem jött ki a száját, és ez mindennél jobban megrémítette. Egész kis teste mintha szurokba ragadt volna, mozdulni sem bírt, de látott és érzett mindent. Érezte, ahogy hideg, karvalyszerű átlátszó kezek megérintik a talpát, bokáját majd a lábszárát, és húzni kezdik egy nagyon sötét, jéghideg helyre lefelé. Folyamatosan kezdett remegni lentről fölfelé, görcsösen rázta a hideg, egyre több torz rémpofa úszott körülötte, vicsorogtak, szénsötét szemüregeikből lestek rá mindenhonnan, egyre többen értek hozzá, egyre jobban húzták-vonták, érintésük nyomán a maradék meleg is kezdte elhagyni a testét. Megértette, hogy őt most mindenképp elviszik magukkal arra a csúnya, hideg helyre. Becsukta a szemeit erősen, nem akarta látni ezeket a gonosz lényeket, és teljes kis szívéből imádkozni kezdett, ahogyan a nagyanyja tanította, s ahogyan az egész család térden állva minden este és reggel hálát adott az Istennek. Ő biztosan segít, hisz csak kérni kell, így tanulta és hitt is benne. Minden szóra erősen koncentrálva belefogott a „Mi Atyánk”-ba, már majdnem a végére ért, mikor két meleg kéz érintettem meg, s a meleg elkezdett visszatérni a testébe, hallotta mamája kedves hangját, ahogy ébresztgeti, hívja, nyugtatgatja. Végre kinyitotta a szemét, a szörnyek eltűntek, csak fagyos fogásuk emléke rázta még meg párszor a testét.

Azóta több tíz év eltelt, s bár akkor úgy gondolták, hogy csak a sokk hatása miatt történt hallucináció – a nagymamája még meg is füstölte mindenféle gonoszűző gyógyfüvekkel, főzeteket itatott vele, rontást levevő emberhez is elvitte, pappal is megáldatta –, de ez csak a kezdet volt. Akibe ezek a lények „belekóstolnak”, azt többé nem engedik el. Számukra minden fájdalom, könny, betegség, haláleset, csalódás, depresszió, megbántás, önmarcangolás rés a pajzson. Lecsukod a szemed és már kezdődik is a rémálom.

Tamara ma este egyedül volt otthon, a férje még dolgozik. Egy darabig nézte a kint dúló vihart, csodálta a természet vad erejét, hallgatta a fura zajokat míg el nem eredt az eső, ami lassú kopogásával elálmosította. Ágyba bújt, mosolygott, már vagy három hónapja nem volt rémálma, ha pedig volt, a férje mindig felkeltette belőle. Már sokszor látta, hallotta, min megy át a felesége az egyre durvább rémálmok alatt, s mennyire megviseli még ébredés után is. Ha otthon volt.

Az eső egyre hevesebben esett, az árnyak a falakon nagyobbra nőttek, a hálószoba melege jeges hidegre váltott, Tamara arcára ráfagyott a kitörni készülő sikoly…

– Hát újra itt vagytok – gondolta, majd szemét erősen összeszorítva imádkozni kezdett.