Sebhelyek
Írta: Ria Anne Donovan és Németh Balázs
A busz hosszan zötykölődött az úton, és én megpróbáltam nem elaludni. Félve öleltem magamhoz a hátizsákomat, miközben kinéztem az eső áztatta ablakon. Már meg sem tudtam számolni, hogy hányadik alkalommal menekültem szegényes holmimmal. Még a családom sem tudta, hogy hol vagyok, és mert sejtettem, hogy ez az egyetlen esélye annak, hogy életben tartsam őket.
Akaratlanul is lecsukódott a szemem, és ugyanaz a rémálom kerített hatalmába, ami már évek óta. Talán öt évvel ezelőtt történt az, hogy bulizni mentem a legjobb barátnőimmel.
Dóri és Nóra minden hülyeségben benne volt, amit csak kitaláltam. Életük legborzalmasabb hétvégéjét köszönhetik nekem.
Még akkor este ismerkedtünk össze Dáviddal, aki szinte azonnal levett a lábamról.
Megnyerő külseje és intelligenciája teljesen elvarázsolt. A fél éjszakát végigtáncoltuk, és úgy hajnal felé előkerült néhány tabletta. A buli végén, amíg Dávid a mosdóban volt, elvettem jó párat belőle, hogy jusson a barátnőimnek is. Ezzel elkövettem életem legnagyobb hibáját.
David nem örült, amikor közöltem vele, hogy a barátnőimmel megyek haza, és nem hozzá. Annyira nem vakított el a drog, hogy tudjam, hogy a szüleim várnak haza, bár homályosan láttam, és kissé szédültem. Hogy lepattintsam, megbeszéltük vele, hogy másnap ugyanitt találkozunk.
De nem volt másnap.
Még aznap éjjel feljöttek hozzám a lányok, mire megmutattam nekik a tablettákat. Ők nagyon megijedtek, és butának neveztek. Még csak nem is sejtem, hogy mekkora bajba kevertem mindannyiunkat ezzel, és hogy mekkora pénz van ebben, de én megnyugtattam őket, hogy nem lesz gáz.
Másnap este a házam előtt találkoztunk a lányokkal. Néhány lépés után csatlakozott hozzánk öt férfi, az egyiknél egy sólyom vadászkés volt, egy másikuk arcát sebhely borította. Sikítani sem volt időnk. Nórát és Dórit a hajánál fogva cibálták el tőlem, én pedig maradtam a sebhelyessel. A lányok elfojtott sikolyait hamar elnyelte az éjszaka, hiszen tőlünk nem messze szórakozóhelyek voltak. Tudtam, hogy nem segíthetek rajtuk, ez volt talán a legrosszabb érzés a világon. A következő pillanatban gyomorszájon vágtak, és hanyatt estem. A lámpák fénye alatt megcsillant a hosszú penge. Még láttam egy bikaszarv tetoválást a férfi jobb csuklóján, mielőtt leguggolt volna hozzám.
Nórát és Dórit aznap éjjel többszörös bordatöréssel szállította be a mentő, és megerőszakolták őket. Testükön megannyi zúzódás és vágott seb volt. Az én arcomat örökre tönkretette az a kés, és miután néhány erős ütést mértek a szintén törött bordáimra, elmondtam, hogy a tablettákat lehúztam a wc-n. Ekkor őrjöngeni kezdett a sebhelyes, és a hasamba vágta a kést, majd fel s alá kezdett járkálni, és hangosan gondolkozott. Miközben minden egyes levegővételért a tüdőm hangosan sípolva küzdött, ő csak azt hajtogatta, hogy sok pénzt veszített miattunk, és hogyha ezt túlélem, le fogom neki dolgozni, vissza fog jönni értem. Egy bulizó társaság zavarta meg a férfiakat, így azok elmenekültek. A mentő pedig majdnem késve érkezett értem. Napokon keresztül őrt álltak az ajtóm előtt a rendőrök, de mivel sötét volt, és személyleírást a sebhelyesen kívül nem tudtam adni, így életveszélyben voltam. A lányok nem, aznap éjjel beszéltem velük utoljára. Amint kivették a varratokat, ápolónak adva ki magam, megszöktem a kórházból, nem bízva a tanúvédelmi programban, amivel nyugtatni próbáltak engem és a családomat.
− Hölgyem! Kérem! Megérkeztünk − rázott fel egy idős asszony.
Ahogy kinyitottam a szemem, a többiek már elindultak az ajtón kifelé. Horvátország kicsivel messzebb volt annál, ahol a dolgok történtek. Sokáig nem lehetek egy helyen, mert üldöznek.
* * *
− Ezt hogy érti hölgyem, hogy üldözik? – kérdezte a rendőrnő a kórházi ágy mellett állva Evelint.
– Öten voltak. Vigyázzanak rám... – mielőtt elájult vagy elaludt a gyógyszerektől csak ennyit tudott mondani.
Továbbra is rendőri védelem maradt a kórterem ajtajában arra várva, ha netán megjelennek a rossz fiúk, lecsapjanak rájuk. Evelin több mint két és fél hónapot töltött a kórházban. Tudta, óvatosnak kell lennie, de amire a gondolat végére ért, a kés pengéje már ott is volt az arcán, ami végigvágta annak jobb felét, s halkan ennyit súgtak a fülébe:
− Ha nagyon akarnám, most azonnal gáttól gátig vágnám el a torkodat, te kis ringyó!
A támadó arcát nem látta, és nem értette hogyan jutott be a rendőrökön keresztül a kórterembe, mert símaszkot viselt, de tudta, hogy ki ő. S azt is tudta, hogy ha most nem vigyáz, nem sok napfelkeltét fog már megérni. Dávid volt az akitől ellopta az Extasy tablettákat. A félelem szabályosan testet öltött benne és elhatalmasodott, mert tehetetlennek érezte magát.
– Tudod, azt hittem, nem fogod túlélni azt, amit anno az utcán kaptál, de szívós kis kurva vagy. Meg tudtál lepni, ezt díjazom, de komolyan. S hogy lásd, milyen rendes gyerek vagyok, a másik két ribanc barátnődet futni hagyom annak ellenére, hogy ők is fogyasztottak a drogomból. Nekem csak te kellesz, és tudod azt is, elmondom neked, mindenért te vagy a hibás, ami veled történni fog a jövőben. Azt is elmondom, hogy miért. Azért, mert te voltál, aki meglopott, te kurva.
Evelin remegett a félelemtől miközben a férfit hallotta és az jutott eszébe: „Soha sem fogok hozzányúlni semmihez ami nem az enyém ha ezt egyszer végre túlélem.”
Dávid látta a lány szemében a félelmet és élvezte. Élvezte, hogy uralkodhat felette. Megmarkolta a lány haját, és az arcán éktelenkedő friss vágásból lassan folyó vért még jobban elkente a lány arcán. Evelin próbált sikoltani, de nem tudott, mert Dávid ráfogta a párnát a fejére, hogy megfojtsa így a kórterem elnyelte a lány hangját.
– Sikíts csak, így jobban fogom élvezni azt, amikor szenvedsz!
Evelin felordított a fájdalomtól, amikor Dávid levette a fejéről a párnát, de amire a rendőrök benyitottak a szobába, a férfi eltűnt, és csak a megvágott arcú lányt találták a kórházi ágyon ziháltan és véresen. Evelin meg akart halni nem akart több ilyet átélni. Nem érezte magát biztonságban.
* * *
Horvátország reménnyel töltött el. Hittem a második esélyben. Az emberek továbbra is megbélyegezettnek láttak a sebhelyek miatt, amik az arcomat tarkították, mégis igyekeztem pozitívan látni a helyzetemet. Sok minden megváltozott azóta az éjszaka óta, felnőttem. Havonta egyszer még a családommal is tudok beszélgetni, hála apa leleményességének. Bár nem értenek egyet velem és a döntésemmel, mégis támogatnak. Apa még a régi időkben sok kémfilmet nézett, ő találta ki azt is, hogy eldobható kártyát használjunk, amit a hívások után összeaprítunk. Így tudtam meg azt is, hogy Nóra véget vetett az életének, mert nem tudta feldolgozni az átélt traumát. Azzal is tisztában voltam, hogy a családja engem hibáztat, ami érthető is volt. Soha nem fogom lemosni magamról a barátaim vérét, így sosem nyerhetem el a lelki békémet sem. Fazana nyújtotta az újrakezdés lehetőségét, legalábbis egy darabig. Addig, ameddig nem kezdenek el újra kérdezősködni rólam az emberek. David keze messzire elér, és tudom, hogy bárhova is megyek, ő tudni fogja mindig, hogy hol vagyok.
Az egyszerű pincérekre senki sem gyanakszik, így beálltam annak, egy apró kis klubban. Hamar megtanultam, hogy mennyit ér a Whiskey ha elveszik a napi béremből az árát. Könnyűszerrel készítettem hűsítő Martinis koktélokat a bárban, vagy pokolbéli gyilkos Mai Tai koktélokat. A számító és könnyed csábító nőknek pedig Pinkey-t, hogy erős és magabiztos nőnek érezzék magukat.
Én nem vágytam másra, csak egy olyan életre, mint például a tiéd. Már elterveztem mindent, amikor elkövettem életem legnagyobb tévedését, a tabletták ellopását. Te sikeresen leérettségiztél, biztos munkahelyed van, vagy talán lesz. Hazamész a családodhoz, később pedig a feleségedhez, férjedhez. Megveszitek álmaitok lakását, minden éjjel szeretkeztek, és néhány hónap vagy év múlva ott lesz a gyerek. Amíg kényelmesen alszotok éjjelente, akkor én dolgozom. Amíg végigpanaszkodjátok a napot a munkahelyen, addig én elsötétített lakásban, dupla biztonsági zár mellett alszom. Amíg könnyűszerrel plázáztok csajos napot tartva, addig én nem használhatok csak készpénzt, mert egy pillanat alatt lenyomoznának. Én a számkivetett vagyok, akinek nem lehet sem bejelentett címe, sem munkaviszonya. Egyik hónapban még Evelin vagyok, a másik hónapban pedig Lara az egyik szomszédod a nyolcadikról. De egy nap, majd, amikor jóval okosabb leszek mint ők, én fogok vadászni rájuk. Egy nap majd én fogok az ő ágyukban aludni, kibiztosított fegyverrel mutogatva, hogy abban a pillanatban mit kívánok tőlük. Eljön az a nap, amikor megbánják, hogy elvették az életemet. Meg kell tennem, Nóráért, magamért, a családomért, a jövőmért. Egy nap hagyni fogom, hogy könnyedén rám találjanak.
− Lara! Téged keresnek! − állt elém az egyik pincérnő karba tett kézzel. Becsuktam a naplómat, és felnéztem rá. Sosem kedvelt, de ez kölcsönös volt, bólintással jeleztem felé, és a késemért nyúltam. Lehet, hogy már itt vannak? Még túl korai lenne.
Amikor kiment a bárból, két öltönyös gorillát látott a sötét sikátor felől, akik a sötétben álltak. Csak ők voltak ott, senki más. Dávid volt az egyik, aki hirtelen egy szempillantás alatt a szeme előtt termett és szorosan megfogta a karját és üdvözölte.
− Jó estét picinyem! Ugye nem gondoltad, hogy egy idegen országban elrejtőzhetsz előlem?
Evelin szólni sem mert a meglepettségtől, de a remegő keze mindent elárult róla, hogy érzi magát. Ahogy Dávid próbálta elkapni a kezét a lánynak, ő gyorsabb volt, így a férfi hasába szúrta a kést ami nála volt. Hirtelen ő sem tudta a sokktól, mit tett, de azt igen, hogy megsebesítette a férfit. A két ürge, aki Dáviddal volt, eliszkolt a helyszínről, és magára hagyták a vérző férfit. Én odahajoltam hozzá, és vettem a bátorságot, beleordítottam az arcába.
– Remélem, most megdöglesz te szemét!
S azzal ott hagytam a sikátorban. Az adrenalin dolgozott bennem, és arra gondoltam, soha többé nem leszek senkinek sem kiszolgáltatva. Engem nem fognak még egyszer olyan helyzetbe hozni, amibe a múltamban kerültem. Ami elől azóta is csak menekültem. De ennek vége. Laraként új életet kezdtem, és ezzel le is zártam a múltamat.
Ahogy teltek-múltak a hónapok Lara mindig várta a rendőrség hívását, és kerülte a feltűnést, de soha nem botlott bele úgy rendőrbe, hogy egy kicsit is gyanús lett volna nekik. Eltelt egy év, és már teljesen megnyugodott, amikor a bárba besétált két rendőr, és egy fotó volt náluk. Dávid fotója, és őt keresték. Amikor meglátta, izzadni kezdett, és verte a víz. Próbált természetesnek tűnni akkor is, amikor odaléptek elé, és a következő kérdést intézték hozzá.
– Nem ismeri ezt az embert hölgyem?
A válasza határozott volt és egyértelmű.
– Nem uram, ne haragudjon!
– Semmi baj, köszönöm! – és azzal tovább is ment a többi vendég felé a rendőr.
Így zárult le az az időszak az életében Laranak, amikor ebből az ügyből kifolyólag utoljára gyomoridege volt.
