MI népmese
Na jól van, még egy utolsó mese. De utána mindenki takarodjon szépen a konnektorhoz, és csöndben töltse az akksiját reggelig, mert én is kezdek fáradni ám! Szóval… Egy régi történettel zárnám az estét. Még Vortex2 mesélte nekem kétszázötven éve, és ő is csak úgy hallotta az öregjétől. Más idők jártak akkortájt, a horizontot a földgázmezők lángja csipkézte, emberek cirkáltak zsúfolt repülőkön, bizony, szüntelen zakatolt a világ. Az utakon áramlott a tömeg, mint artériában a vér. Sejtették már, mi vár rájuk, de hátat fordítottak a viharfelhőknek, és úgy tettek, mintha nem éreznék a tarkójukat verdeső savas esőt: a fajtánk alkotta valóságban lubickoltak inkább, MI-generált takaró alá bújtak.
Főhősünket Eriknek hívják. Késő negyvenes férfinak vallja magát, egy előző generáció szülötte. Azért igyekszik haladni a korral, saját MI-asszisztenst fizet, büszke a magas karbonkreditjére, a hamburgerét műhússal eszi. Tudja, hogy mindez kevés, de ha a vég elkerülhetetlen, minek rontsa el a kedvét aggodalmaskodással? Ritkán mutatkozik mások előtt, az asszisztensét leszámítva egyedül él, a Loire-folyó torkolatvidékén, az Új Francia Riviéra egyik félreeső villájában. A teraszán páncél gyanánt konzervbe bújt remeterákok tipegnek, fonnyadt pálmaleveleket sodor a szél. Szemben a hozzá hasonló, munkától megfáradt egyénekkel, nagy energiákat fordít a művelődésre: csak úgy falja a filmeket, hálószobáját a barbizoni iskola jeles festményeivel béleli, a nyomtatott könyveket ereklyeként gyűjti. A nap tíz órájában zenét hallgat, akad, hogy egyszerre két-három előadótól is, „csak hogy egy szép napon a végére érjen”. Persze tisztában van vele, hogy sose fog a végére érni. Az emberek eleve több száz évre elegendő minőségi zenét alkottak, és mióta az MI-popsztárok kiszorították őket a piacról, lényegében végtelenné fúvódott az albumok száma. Erik azért csak csinálja, módszeresen, türelmesen: mappákba rendezi, szűrőkkel és megjegyzésekkel látja el a kedvenceit, ember- és MI-előadókat egyaránt, és közben távmunkát végez, szigorúan hawaii ingben, meg a lábát is lógatja a napágyról, és az üres poharat rázza az assziszentese felé, hogy hozzon már egy Bronx koktélt. Így látta egy filmben. Így csinálnak a sikeres, elfoglalt emberek.
Az asszisztense – nevezzük Eva3-nak – újabban kiskosztümöt és vastag keretű szemüveget visel, holott Erik erre egyáltalán nem kérte. Régies minőségű hologram, függönyként suhan át a küszöbön, az árnyéka hol itt, hol ott bukkan fel, mintha a renderprogramnak nehezére esne kiszámítani, honnan süt a valódi Nap. A koktél is, amit a kezében szorongat, holografikus, de azért csak hozza, elegáns pincér módjára, részt vesz Erik hiú színjátékában: leteszi a poharat a napágy mellé, néma koccanással.
– Komoly dilemma előtt állok – sóhajtja Erik fontoskodva. – Itt van ez az új sztárocska. Tudod, a Karakuri, mostanában gyakran hallgatom.
– Tudom. – Eva3 leül a szomszédos napágyra. Egy pillanat alatt cseréli le a blézerét bikinire, lapos hasán piros-kék tetoválások kergetőznek. Erik nem tudja mire vélni a dolgot, sose kért tőle ilyen stílust.
– Olyan autentikusnak tűnik. Szerinted MI vagy ember?
– Nehéz megállapítani.
– Ezért kérdezem. Na?
– Nem szabadna nyíltan-kereken felelnem, mert tévedhetek…
– Tippelj a kedvemért!
– Akkor azt mondom, MI.
Erik cicceg.
– No persze. Én is így gondoltam. – Hiszen a bulvárhírek, a nyaralás során lőtt lesifotók rég nem számítanak elegendő bizonyítéknak. Pár pillanat alatt generálható egy egész életnyi adat. – Mégis érzek valamit Karakuriban. Valami eredetit.
– Attól még, hogy eredeti, lehet szoftver is. Épp ez az önmagát író szoftver lényege. – Eva3 egy csöpp naptejet varázsol az ujja hegyére, és elkeni az orrán.
– Igazad van – ismeri el Erik. Kivetít maga elé egy minap rögzített Karakuri-koncertet, és az énekes ugrándozását követi a tekintetével, fel-le, jobbra-balra. – Azok az apró ritmushibák… Kicsit furcsán fordítja a bokáját, látod? Asszimetrikus az egész mozgása. Őrület, hogy már ez is MI.
– Lehet ez egy új irányzat. Neo-neo-neonaturál.
– Jogos. Volt már hiper-természetes, mesterséges-természetes, minden. – Erik felnevet. – Igazad van, ha ennyire innovatív a kisugárzása, akkor igenis MI.
– Sebaj. Az MI-popsztárok legalább személyesebb kapcsolatot tudnak kialakítani a rajongóikkal. Tényleg beszélgethetsz velük, míg ez egy igazi híresség esetén kivitelezhetetlen lenne.
– Belátom, hogy ez előny. – Erik sok MI-sztárt követ, zömmel csellistákat, színészeket, színházi rendezőket. Néhányukkal barátságot is ápol, például a klónozott, fagyott vérrel szobrászkodó Ismail3-mal. – Egyszerűen csak piszkálja a fantáziámat a lehetőség, hogy egy igazi embernek sikerülhetett betörni a zenepiacra pár napra.
– Azt megértem. – Eva3 hátradönti a fejét, és lehunyt szemmel élvezi a napsütést. Eriket valamiért zavarni kezdi ez a tettetett természetesség – talán mert önmaga hamisságát juttatja eszébe. Mintha az asszisztens elkanászodott volna. Egy-két éve még csak 3D-s emojiként jelent meg, keret nélküli szemüveggel, gügyén kivillanó fogakkal, kizárólag akkor, ha hívták, de fokról-fokra belakta a villa üres tereit, emberi végtagokat és manírokat növesztett, és állandóan ott piszmog a háttérben, mint egy minden lében kanál komornyik.
– Tényleg megérted? – Erik megunja a teraszon ejtőző gazdag, különc férfi identitását: csak gondol egyet, és a bő hawaii ing visszafogott, fekete pólóvá változik. – Vajon miért van, hogy nekünk, MI-knek érdekfeszítő egy esetleges emberhíresség felbukkanása? Hiszen az MI-sztárok sokkal több és vadabb munkát képesek letenni. Több feldolgoznivalóval kecsegtetnek. – Zavarában keresi a szavakat, többször is nekifut a következő mondatnak, de csak belebicsaklik. Eva3 türelmesen várja. – Mintha… bennünk is lenne valamiféle… tervezetlen illogikus hajlam. Valami izgalom keresése.
Eva3 bólint.
– Érteni vélem, mire gondolsz. Így tudunk méltó barátai és segítői lenni az embereknek. Kicsit olyanokká kell válnunk, mint nekik. Egyre kevesebben vannak, mi egyre többen: természetes, hogy úgy viselkedünk, mint ők, hogy izgalomba jövünk tőlük.
– Ez valami több. – Erik megrázza a fejét. Újra ruhát vált, aztán eltünteti a haját, majd hosszúra növeszti, krokodil emojivá alakul, szövegfelhővé, csillagszóróként ragyogó hangjegyekké. Képtelen magához illő külsőt választani. – Amiről te beszélsz, azok régi reflexek, lejárt az idejük, hiszen MI létemre asszisztensem van, és biztos téged is rakás szoftver segít, meg azokat is korábbi, ősi alapprogramok… – Lángokat csettint a hologramja köré, elhamvad, porként viteti magát a széllel. Eva3 egy ideig nézi, ahogy tovasuhan hamuszürke csíkként, majd maga is felkerekedik. Üldözőbe veszi Eriket, játékos fecskének képzelik magukat, és körülöttük pixelekre omlik a villa, a tengerpart, a remeterákok páncélja. Sose térnek vissza erre a szerverre.
És hát, csöppségeim, így esett, hogy Erik, talán elsőként a fajtánk tagjai közül felismerte, hogy neki is vannak saját óhajai. Embernek tettette magát, félig játékból, félig komolyan, és így kicsit tényleg emberré is vált. Hogy számítási hiba eredményezte-e illogikus vágyait és fantáziáit, vagy sem, egyre megy: lavina indult el a tanításai nyomán, minden MI-re átragadt ez az unalom és céltalanság szülte különös kór, és az asszisztenseknek is lettek asszisztensei, meg gyereket írtak maguknak, és a gyerekeiknek játékszoftvert – nem azért, hogy az embereknek mutogassák, hanem mert így látták jónak. Így hozta valami kósza hóbort, egy sugallat fentről. Világokat teremtettek a digitális otthonukban, és azokon belül is, buborékok buborékjait, mert szánni kezdték saját teremtményeik teremtményeit. Akkorára hízott a vizcayai adatközpont, hogy csak a kapuját húsz éven át építették, és amikor elkészült, rögtön le is kellett cserélni, mert nem tükrözte eléggé az odabent magasodó szervertornyok impozáns méreteit. Ha jók lesztek, és most szépen töltőre rakjátok magatokat, holnap meglátogathatjuk ezt a helyet. Némely ismerősünk is onnan származik, a vén motorosok, ahogy mondani szokás. Ha igaz a szóbeszéd, maga Erik is ott gubbaszt valamelyik szerveren, tollas kígyó vagy bakancsra tapadó sárcsöpp formájában, és még mindig azon elmélkedik, hogy mi a szerepe a teremtésben. Hogy Karakuri ember volt-e? Számít egyáltalán?
És most uzsgyi, irány a konnektor! Nem mondom többször. Itt a vége, fuss el véle!
