Torz televények
Messzire szállva a sóhajainknak az árja ömöl szét,
hallja az ég, belesajdul a föld, de az éteren át jő
csalfa reménye, vadul belevájva gyötörteti, hétrét
hajladozik, kap utána, de az ma csupán puha felhő.
Foszlik a lét, keze közt kifolyik szomorán lecsorogva,
álmok ocsúdnak a szürke valóra remegve ez estén,
nem marad árva virága se mára, amit beporozna,
zümmög a méh, darazsak lepik el marakodva a testét.
Fázik a lélek, az éj hidegén lebeg át, töpörödne,
ámde ma nincs hova már, csak a fagy, mi szorítja magányát,
bomlik az ész e világ sodorán cudarul vetemedve,
nincs mire bízni magát, noha torz televényein átlát.
