Godory és Semona – 5. rész
Kalif felnevetett és nagyot kortyolt forralt borából. Természetesen, ahogy az lenni szokott, a falusiak pletykálkodtak. Egyesek arról beszéltek, hogy már a tolvajok martaléka lett, mások úgy vélték, hogy talán már el is jutott Warlotba, megint mások úgy gondolták, hogy sok idő mire hazatér, és rengeteg kaland vár még rá.
– Meg kell erősítenünk a falut határoló kőfalat, és a nagykaput is – jelentette ki Senegat.
– Ne fesd az ördögöt a falra! – torkolta le a tanácsnok. – Én bízom Aweron-ban, még mielőtt támadás érne minket, le fogja győzni az orkokat. Másfelől nem jártak már több, mint tíz éve erre.
– Erre koccintsunk! Egészségünkre!
Mindeközben Boraniaf az erdő közepe felé haladva sűrű indás, bozótos szakaszhoz ért. Elővette kardját, hogy utat vágjon magának. A tolvajok tanyája viszonylag messze volt, de némi hangfoszlányt vélt felfedezni. Úgy néz ki mulatoztak. Azon gondolkodott, hogy kisebb ívben kellene megkerülni a tanyájukat, talán azon a részen nem annyira sűrű az erdő és gyorsabban haladna. Némi gondolkodás után úgy döntött, mégis a tolvajok felé veszi az irányt. Ahogy ment-mendegélt, hirtelen elé ugrott egy békaszerű, két lábú teremtmény, majd megszólalt:
– Én gyíkember vagyok, és ez a mi birodalmunk, kotródj innét!
– Én pedig küldetésben vagyok, és ezen az úton kell, hogy menjek. – Vágott vissza Boraf.
– Akkor meg kell küzdened velem! – vicsorgott rá a jövevény, aki nagyon gyors volt, hirtelen beleharapott a hős vállába, mire ő feljajdult, és mérgében eldobta kardját, majd egy hatalmas pofont lekevert neki, mire az elszédült, majd miután magához tért, se szó se beszéd elszaladt.
– Hm… talán ő is hagyott hátra valamit, körbenézek a füvön.
Hiába fürkészte a terepet, nem talált semmi használhatót.
– Sebaj, itt biztonságos a talaj, letáborozom és eszem pár falatot. Várjunk csak! Ezt a növényt ismerem. Ehető. Jó lesz a disznóhúshoz zöldség gyanánt. Azzal leszedte és elkezdett falatozni. Érezte, hogy ereje nő. – Jól emlékeztem, ez gyógyfű! Óh, az istenek velem vannak!
