A mostohatestvér

Szépirodalom / Novellák (115 katt) Tumicz Krisztina
  2024.08.03.

– Parancsoljon, a friss újság és a reggelije, két darab posírozott, frissen sütött baconnel és pirítóssal. A főcímben hozták le, Uram. Olvassa: „Hihetelen! A Fantasztikus Andrew, a legnagyobb illuzionista szemtanúk jelenlétében feltámadt.” Ja, és az ajtóban várakozik egy rossz külsejű csavargó.
– Mit akar?
– Önnel beszélni.

„Andrew megcsinálta a bűvészvilág lehetetlennek hitt trükkjét. A meghirdetett szenzációra – a rokonok fájdalmas tiltakozása ellenére – egyetlen nap alatt eladtak minden jegyet. Az esemény perceiben a ravatalozó dugig volt kíváncsiskodó emberekkel, és egy Bernard nevű mágussal, meg több hozzá hasonló foglalkozású irigy sánta ördöggel. Mindannyian ujjaikat tördelve lesték Andrew virágokkal borított nyitott halottas skatulyáját. Saját szemükkel akartak meggyőződni róla, hogy a koporsóba terített hófehér lepedőn minden idők legnagyobb bűvésze fekszik, holtan.” – olvassa hangosan Andrew két posírozott között.

– Éppen ideje volt, hogy felrázzam az állóvizet.
– Sikerült, Uram.
– Hát te mit állsz még itt?
– Mi legyen a csavargóval?
– Ne hajtogasd nekem azt a csavargót. Eredj és küld el! – szúrja oda a mereven álló komornyiknak Andrew, miközben magában mosolyog rajta, hogy ez az idióta már kisgyerekként sem tudta őt megkülönböztetni a valódi Andrewtól. Andrew az apjától megkapott minden támogatást, amíg ő mindig is mostohagyereknek számított, a család fekete bárányának, és igazából egyetlen dologhoz értett, az utánzáshoz. Hobbiból és részben a család bosszantásából éppen Andrew-t utánozta, ezzel leginkább az előtte álló komornyikot kergette annak idején is az őrületbe, és tessék, most is bedől ennek a trükknek. A pancser! – gondolja, és belemerül a cikk tovább olvasásába:

„A város. Mit a város? Az egész világ. Egyenesen magába szippantotta tegnap éjjel a súlyos fekete mágiát, mint a mahagóniszekrény a báli ruhákat. Árnyék járta fenyegetően a temetőt. Az esőkabátban reszkető jelenlévők körmeiket tövig lerágták és olyan is akadt, akit a barlangi komorságban majdnem az őrületbe kergetett a tompa várakozás. A ceremónia pontosan úgy zajlott, mint egy átlagos napon történő temetés előtt. A jéghideg angliai szél időnként becsapott a dermedt függönyök gyűrődéseibe. Alkalomadtán a gyertyák fényeivel hatalmas harcot vívtak, mintha csak az elhuny lelkek sugdolóznának időről időre rátámaszkodva a távolodó füstre.”

– Elment? – kérdezte olvasása közben.
– Nem uram.
– Van ötlete mit akar?
– Azt mondta a trükk nem sikerült.

Andrew hallotta a választ, de mint sok egyéb dolgot a világban, ezt is félvállról vette, akárcsak az igazi Andrew, és tovább olvasta a cikket.

„Az emberek fogai összekoccantak, amikor a pap beszédje alatt Andrew megmozdult. A döbbenettől földbe gyökerezett lábbal álltak. Egy nő elájult, harmonikaszerűen rogyott össze. Voltak, akik ijedtükben bevizeltek, és olyanok is, akik sokkot kaptak. A ravatalozó kupolája fölött heves szárnycsapkodás hallatszott. Senki nem gondolta komolyan ez idáig azt, ami ott megtörtént. A növekvő feszültségben a halott kinyitotta a szemét. „Kutya baja, mint a kíséri halottnak.” – egy pillanatra ezt lehetett látni a résztvevők egypennysre nyílt pupillájában. Odabent sikolyok hallatszottak, majd egymást taposva rohantak ki a jelenlévők. Jobban hasonlított a hely egy felbolygatott darázsfészekre, mint a ravatalozóra. A hivatalok, és a sajtó emberei végig hitelesítették, és dokumentálták a hátborzongató produkciót. Az illuzionisták mindig csalnak, vagy csak eleget tesznek a közönség egyre növekvő elvárásának? Nem tudni. Mindenesetre a konkurens bűvészek és trükkmesterek csalódottan távoztak. Hiába próbálták fülön csippenteni a produkció árulkodó mozzanatát. Arcuk kudarcról árulkodott. Ha legalább a klasszikusnak vélt szereplőcserét lebuktathatták volna. De nem. Ez a trükk sokáig fogja az értékét őrizni.”

Vajon mennyit adnának érte, ha eladnám? – tűnődött Andrew.

– Elment? – kérdezte miután a cikk végére ért, és még mindig előtte állt a komornyik.
– Dehogy.
– Miért?
– Mondtam, Andrew úr nem óhajt vele a mutatványáról beszélni. Erre azt mondta, rossz emberrel beszéltem. Menjek vissza és a mostohatestvérénél jelentsem érkezését.

Andrew letette az újságot. Lehet, hogy átsiklottam valamin?

– Küldje be! – mondta.

A hűvös esős időben az ajtó előtt álldogáló fiatalember kabátjából a sár egyenletesen csöpögött a fényesre súrolt márványkövére ahogy bágyadt léptekkel bevonszolta magát az étkezőig.

– Kit tisztelhetek önben? – Méregette Andrew a jöttmentet.
– Thomas vagyok. Az este az utolsó fontsterlingemig gint ittam a kórház melletti krimóban. A feleségem az első fiúgyermeknek adott életet. Most egy vasam sincs – válaszolta.
– Mit akar tőlem?
– Fontot, természetesen.
– Mit képzel? – fortyant föl Andrew. – Dobja ki, de azonnal! – mondta a komornyiknak.
– Csak ne olyan hevesen! – szólt közbe a csavargó. – Előbb hallgassa végig a mondanivalómat, nehogy később megbánja.
– Maga engem fenyeget?
– Uram, egyezkedni jöttem és egy kevés fontért. Ön még nem tudja, hogy a feleségem miután megszült, én nem csak csúnyán leittam magam, hanem hazafelé el is tévedtem, és hiszi vagy nem, de egy temetőben töltöttem az éjszakát.

Néma csönd lett az étkezőben, akkora, hogy a légy szárnycsapásait is hallani lehetett volna, ha lett volna ott légy. De nem volt.

– Folytassa! – mondta Andrew a csavargónak.
– Uram, az éjjel abban a temetőben aludtam ki a részegségemet, ahol ön kifizette a sírt ásó munkásokat, és mielőtt egy maroknyi földet szórt volna a sírhalomra, tehetségtelen Andrew mostohatestvéremnek hívta az elhunytat.

Andrew négyrétbe hajtogatva az asztalszélére helyezte a napilapot, majd megsemmisülve Thomas szemébe nézett és megkérdezte:

– Mennyi?
– Gyanítottam, hogy meg fogunk tudni egyezni, Uram – felelte Thomas.

Előző oldal Tumicz Krisztina