A Kor Szelleme (3. fejezet)
A következő napot takarítással és rendrakással töltöttem. Néha fizettem egy takarító szolgálatnak, akiktől mindig ugyanazt a fiatal lányt kértem, mert tudtam, hogy nagy szüksége van a pénzre, és mert lelkiismeretesen végezte a munkáját. Monique-nek hívták, kedveltem az alázatosságáért, és a szorgalmáért. Annyit tudtam róla, hogy van egy fiúgyermeke, akivel korán egyedül maradt, a férje egy munkahelyi balesetben halt meg. A fizetését a cégtől kapta, amelynek szolgálatában állt, és egyszer kíváncsiságból keresztkérdésekkel kiszedtem belőle, mennyit kap ő kézhez abból, amit én ezért kifizetek. Arcátlanul lehúzták, alig harminc százalékát kapta csak meg az összegnek. Amikor ezt elmondtam neki, csak elmosolyodott, és azt mondta, mindent meg kell becsülni. Bár próbáltam honorálni munkáját, nem volt hajlandó több pénzt elfogadni tőlem.
Miközben rozzant seprűmmel próbáltam a szállingózó porcicákat kordában tartani, azon gondolkoztam, hogy talán lejjebb kellene adnom az egyedüllét iránti vágyamból, és állandóra alkalmazni valakit. Erről eszembe jutott, amikor nemrégen Dan okított:
– Édesöregem, a rengeteg pénzedből igazán telne egy cselédre.
– Nincs szükségem cselédre.
– Egyedül nem tudod karban tartani azt a hodályt, amit az otthonodnak hívsz. Meg fog enni a penész, a kosz, meg a bú. Ha nem lenne velem Jacques, már én is elvesztem volna a rendetlenségben. Sokszor mondtam neked, egy jó lakáj aranyat ér!
– Ezt nem is vitatom. Nekem akkor sincs szükségem senkire. Hacsak…
– Hacsak?
– Elcsaklizom tőled a lakájodat.
– Na annyira azért nem vagy gazdag Lord.
Láttam már, hogy amit takarítás címen művelek, az egyenlő a káosz újrateremtésével, így inkább feladtam, és leültem a dolgozószobámban, hogy átnézzem a havi jelentéseket. Illet volna már személyesen is tiszteletemet tenni a szállodáimban, de most cseppet sem éreztem rá vágyat.
Amikor a telefonom megcsörrent, szórakozottan hallóztam bele. Walter hangját alig ismertem fel, amint megszólalt.
– Üdv Archaniel! Szörnyen sajnálom, de le kell mondanom a holnapi találkozót. Elkaptam valami nyavalyát, és nem akarom rád ragasztani! Könnyen lehet, hogy már így is megkaptad.
– Sajnálattal hallom, uram. Jobbulást kívánok önnek!
– Köszönöm! Ugye tudod, hogy ez azonban csak elodázza az elkerülhetetlent, hogy a következő alkalommal szénné alázzalak a harcmezőn?
Kicsit elmosolyodtam.
– Alig várom, uram. Mindig öröm öntől vereséget szenvedni.
– Rendben. Pár nap, és ismét olyan leszek, mint rég. Kereslek majd!
– Várom!
Amikor letettem a telefont, kicsit még elgondolkozva néztem a készüléket. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akart mutatni nekem. Úgy tűnik azonban, hogy most várnom kell kicsit.
Tárcsáztam a takarítócég számát, és megrendeltem a szolgáltatásukat, természetesen Monique-t nevezve meg. Egy órán belül megjelent, és mielőtt nekilátott volna a munkának, elé álltam.
– Volna egy ajánlatom az ön számára.
Arcán enyhe riadalommal nézett rám, megnyugtatóan intettem.
– Pardon, talán félreérthető voltam. Egy munkaajánlatra gondoltam. Szükségem van itt egy állandó személyre, ezért kérdem, a szolgálatomba állna-e teljes munkaidőben?
Fizetésnek a másfélszeresét neveztem meg, mint amit a közvetítő cégnek kifizettem. Látszott, hogy a lehetőség felkavarta, lesütötte a szemét, elpirult, majd akadozó hangon felelt.
– Ön nagyon nagy vonalú Mr. Hartley, de úgy érzem, nem érdemlek ekkora kiváltságot.
– Megmagyarázná kérem?
– Én csak egy egyszerű lány vagyok, aluliskolázott, és…
Felemeltem a kezem, mire elhallgatott.
– Nézze Monique, engem nem érdekelnek a társadalmi normák, se az emberek véleménye. Szükségem van egy szorgalmas kézre itt, mert egyedül képtelen vagyok rendet és tisztaságot tartani ebben a hatalmas házban. Az ajánlatom érvényes, kérem, gondolja át, és ne utasítson el az alapján, hogy ön mit gondol magáról. Részemről maximálisan elégedett vagyok a munkájával.
Illedelmesen bólintott, meghajolt, majd ment és tette a dolgát. Munkája végeztével halkan kopogott szobám ajtaján, ahol éppen a számláimmal foglalatoskodtam. Intettem, hogy jöjjön beljebb, ő pedig félénken nézett rám.
– Mr. Hartley, amennyiben állna még az ajánlata…
– Természetesen.
– Úgy élnék a lehetőséggel.
– Örülök, hogy így döntött. Még ma felhívom a munkaadóját és…
Láttam, hogy még mondana valamit, kérdőn néztem rá. Ő hezitált, aztán összeszedte magát.
– De az ön által felajánlott összeg túl nagy. Amennyiben alkalmaz, szeretném, ha megérdemeltnek érezném, addig azonban nem tudom elfogadni.
Hátradőltem.
– Értem. Ám nem szokásom visszavonni a szavamat. Ajánlatom ezért a következő: ön megkapja ugyanazt az összeget tőlem fizetségként, amit az eddigi munkahelyén, plusz tíz százalékot az első három hónapban. Nevezzük ezt próbaidőnek, ahogy mostanában szokás. A próbaidő végéig ön bármikor dönthet úgy, hogy kilép az alkalmazásomból, például amennyiben jobb ajánlatot kap bárkitől. Ha mindkettőnknek megfelel az együttműködés, akkor ezen idő letelte után újra tárgyaljuk a fizetését az általam eredetileg felajánlott összeggel. Így megfelel?
Bár próbált uralkodni magán, látszott, hogy nehezen talál szavakat.
– Ez uram… több mint korrekt.
A cégvezető meglehetősen kellemetlen alak volt, ám társadalmi rangom okán nem mert kekeckedni velem, és én gátlástalanul visszaéltem a helyzetemmel. Monique másnap korán reggel megjelent a megbeszélt időpontban, elolvasta a szerződést, aláírta, én pedig elégedetten néztem rá.
– Örülök, hogy így döntött. Azt kérném, nézze át az eszközöket, amikkel rendelkezek, és ha úgy gondolja, hogy bármire szüksége van munkája elvégzéshez, azonnal szóljon. Írjon egy listát akár.
– Uram, tökéletesen megfelel az, ami van.
– Dehogy. Előző munkahelye biztosított önnek felszerelést, nekem azonban csak egy szőrét hullató cirok seprűm van egy nehéz szeneslapáttal, mert ezeket találtam a pincében. A felmosóm oldala repedt és csöpög, ilyen szerszámokkal nem tud hatékonyan dolgozni. Higgye el, nem fog csődbe juttatni, ha beruházok pár szükséges holmira.
Zavartan elmosolyodott, aztán bólintott.
A listát tíz percen belül kézhez kaptam, biccentettem.
– Rendben, de segítenie kell a beszerzésben. Ezek közül a feléről nem tudom, micsoda.
– Természetesen uram! Máris indulok.
– Nem szükséges, hogy gyalogoljon. Nem is hiszem, hogy ezeket el tudná hozni kézben. Kérem, jöjjön velem.
Amikor kitártam neki autóm ajtaját, végignézett magán.
– Uram én… nem ülhetek be így.
– Már miért ne ülhetne be így?
– A ruhám bizonyára poros.
– Nos, az enyém is. Sőt, az autóm tisztasága is hagy némi kívánnivalót maga után. Látja azt a kék foltot a műszerfalon? Elképzelésem nincs, mivel kentem össze véletlenül, de képtelen voltam letörölni.
– Ó, az csak tinta, semmiség igazán, ha kívánja…
Úgy tettem, mintha kétkednék.
– Tinta...?
– Igen uram. Ilyen nyomot két dolog hagyhat, az egyik az áfonyalé, a másik a tinta. Ha nem tudta letörölni vízzel, akkor ez tinta.
– Máris tanultam valamit. Most kérem, üljön be, úgy tűnik, szükség lesz még tinta eltávolítóra is.
Ő beült, közben elszörnyedve nézett rám.
– Nem, nem! Már megbocsásson, a tinta eltávolító megmarná ezt a gyönyörű bőrborítást. Ezzel kíméletesen kell bánni.
Elmosolyodtam.
– Nos, pontosan ez az, amiért alkalmazni akartam önt.
Megnevezte az árudát, ahol beszerezhetünk mindent, aztán amikor odaérvén ki akart szállni az autóból, nem tudta, hogyan nyílik az ajtó. Megkerültem a kocsit, kinyitottam neki az ajtót, majd a rejtett kilincsre mutattam.
Visszacsuktam az ajtót, ő pedig félve húzta meg az oldó szerkezetet. Kitártam neki az ajtót ismét és a kezem nyújtottam. Elpirult, kiszállt, és zavartan állt mellettem. Felsóhajtottam.
– Monique, tudom, vagyis leginkább sejtem, miként érez. De kérem, nagyon kérem, higgye el, hogy számomra semmit nem jelent a köztünk lévő feltételezett társadalmi különbség. Önhibáján kívül került egy helyzetbe, amiért senkinek nem lenne joga önt megítélni. Tehát ne érezze magát kellemetlenül a jelenlétemben.
– Hiszen hírbe is hozhatják önt velem!
Felnevettem.
– Ó, gondolja ehhez bármiféle okot kell szolgáltatnunk? Tisztázzuk most az elején: ön az alkalmazottam, jelenleg takarítói beosztásban. Ez egy üzlet közöttünk, ön szolgáltatást nyújt, amit én megfizetek. Ne gondolja ezt túl, az élet túl rövid ahhoz, hogy meg akarjunk felelni önmagunkon kívül bárkinek is. Most ide bemegyünk, és kérem, ha úgy gondolja, hogy lát bármit, ami a listáján nem szerepel, de szüksége lehet rá, csak szóljon bátran.
Ezután bementünk, ő összeválogatta, amit felírt a listára, majd a pénztárhoz vittünk mindent. Az összeg láttán hallhatóan felsóhajtott, úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Berámoltunk mindent a kocsiba, aztán ismét kinyitottam neki az ajtót. Már a kastély felé hajtottunk, amikor felém fordult.
– Szeretnék köszönetet mondani.
– Nincs miért. Csak vettünk pár új holmit.
– Természetesen a lehetőségre gondoltam uram. Ígérem, mindent megteszek, hogy kiérdemeljem a jóindulatát. Olyan, mintha egy álmom teljesült volna… bocsánatát kérem, fecsegek…
– Nem várok el öntől semmi többet, mint amit a szerződésben rögzítettünk. És higgye el, amint szembesül a feladat nagyságával, rájön, hogy ez a ház nagyobb, mint amilyennek látszik.
Alig pár sarokkal odébb lakott, mint én, és bár felajánlottam, hogy hazafuvarozom, ő rémülten szabadkozva mondta, hogy igazán nem szükséges, és szeret sétálni. Este kiültem az emeleti balkonra, amiről leláttam a városképre, és azon gondolkoztam, vajon hányszor botránkoztattam meg őt a nap folyamán. Láttam, hogy a társadalom azon rétege, mely egyenrangúnak tart engem is önmagával, hogyan viselkedik a beosztottjaikkal. Amennyire emlékszem, a szüleim sohasem bántak úgy a beosztottjainkkal, mintha szolgák lennének. Persze azóta megváltozott sok minden, a szociális olló szétnyílt, és most vannak a pokoli gazdagok, akik a szerencsés kevesekhez tartoztak, és a mélyszegénységben élő többiek. Nem véletlen a rengeteg bűnözés ebben a városban.
Belekortyoltam boromba, és elgondolkozva néztem az alkonyi fényben fürdő várost. Afelől nem volt kétségem, hogy Monique jó választás volt, úgy éreztem, ez egy gyümölcsöző együttműködés kezdete. Tényleg nagyon elhanyagoltam életteremet, egyszerűen elfelejtettem a helyére tenni a dolgokat, vagy egyáltalán hogy hova is tettem. Nem egyszer találtam esőtől szétázott könyvet idekint a balkonon, törött csészét, amit a szél lefújt az asztalról, és zavart, hogy ennyire szétszórt vagyok. Azt reméltem, Monique jelenléte segít ezen.
A nő másnap reggel hét órakor pontosan megérkezett, kisétáltam a kapuhoz, hogy kinyissam neki, aztán egy kulcscsomót nyújtottam át neki. Ő kérdően nézett rám.
– Ezek a kastély kulcsai. Felcímkéztem önnek, hogy ne kelljen keresgélnie. Bejárati kapu, főbejárat, hátsó bejárat, és garázs. A kapu elektromosan is nyílik egy távirányítóval, de az tönkrement sajnos, és eddig nem láttam szükségét, hogy újat rendeljek. A ház többi ajtaját nem zárom, talán már a kulcsaik sincsenek meg. Erre a papírra leírtam a telefonszámomat, ezen elér, ha szükséges. Akkor jön, amikor készen áll, nem ragaszkodok konkrét időponthoz. Ha csak délben tud jönni, akkor délben jön, annyit kérek csak, hogy ezt jelezze nekem legkésőbb reggel nyolc óráig.
Szemei fénylettek, azt hiszem a sírással küszködött.
– Köszönöm a bizalmát, uram!
– Szóra sem érdemes. Ja, és még egy fontos dolog. A harmadik emelet nem munkaterület. Úgy értem, azt nem szükséges rendben tartania, ott csak többnyire üres helyiségek vannak, meg letakart bútorok.
Úgy takarított, mint a megszállott, és amikor végre végeztem a szükséges telefonhívásokkal, rájöttem, hogy kávé nélkül nem tudom folytatni. Az órámra nézve megállapítottam, hogy három órája beszélek egyfolytában, amivel nagyjából teljesítettem az éves átlagomat. Kiléptem a szobámból, ő pont akkor lépett a folyosóra, kezében egy szépen összerendezett papírral.
– Uram ezeket a szobák különböző pontjáról szedtem össze. Sorba rendeztem dátum szerint, talán fontosak lehetnek.
Belelapoztam a papírokba és a fejemet ingattam.
– No nézd csak… egy hete kerestem ezt a szerződést. Ezeknek valójában a dolgozószobámban lenne a helyük, csak rossz szokás szerint máshol tettem le. Köszönöm Monique.
Biccentett, és indult volna tovább.
– Kérem Monique… tartott már szünetet?
– Nem szoktam szünetet tartani uram.
– Hát… itt kénytelen lesz. Nem sietünk sehová. Nézze, életképtelen vagyok kávé nélkül, és most készültem rá, hogy készítsek egyet. Szokott kávézni?
– Esetenként.
– Kávézna velem?
– Szívesen elkészítem önnek. Hogyan szereti?
– Cukor nélkül egy tejszínnel. Bár esélyes, hogy elfelejtettem tejszínt hozatni. Szörnyen szétszórt vagyok, kérem bocsássa ezt meg.
A konyhában pillanatok alatt szétszedte a kávéfőző gépet, megtakarította, újra feltöltötte, és öt percen belül ott gőzölgött előttem a csésze kávé. Magának is elkészítette, akkor intettem.
– Jöjjön, menjünk ki a balkonra. A házban nem szoktam dohányozni, kivéve a dolgozó szobát, és a kávé mellé jól esik egy szivar.
Leültünk odakint, belekortyoltam a kávéba, aztán meglepetten néztem rá.
– Hiszen ez jó! Hogy csinálta?
Monique elmosolyodott.
– A gumitömítés el volt csúszva. Letakarítottam, és a helyére igazítottam.
– Mókás. Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen apró részlet miatt főzök pocsék kávét. Tudja, örökké teli volt zaccal. Ön honnan tud ilyesmit?
– Édesapám tanított meg sok mindenre. Mindig az mondta, hogy csak azért, mert lány vagyok, még nem árt, ha képes vagyok kicserélni egy villanykörtét, ha szükséges. Oh, erről jut eszembe, találok valahol egy csavarhúzót? A kávégép mögötti konnektor meglazult, félő, hogy kiesik.
– Nos… azt hiszem, a garázsban a szerszámos asztal fiókjaiban.
Amikor végeztünk, illedelmesen megköszönte a kávét, megkért, hogy majd vonjam le a fizetéséből az árát, mire csak nevettem. Közöltem vele, hogy annyi kávét iszik, és akkor, amikor csak akar. A nap folyamán átnézte a ház összes konnektorát, villanykapcsolóját, és mindet megjavította. Kicserélte a lámpák izzóit is, ámulva figyeltem ténykedését. Kihordta a folyosó szőnyegeit az udvarra, és vagy órán át püfölte lelkesen. Kezdtem komolyan aggódni, hogy már az első nap túlhajtja magát. Délre végzett az alsó szinttel, akkor megkértem, hogy rendeljen ételt mindkettőnknek a kifőzdéből. A telefonom megállás nélkül csörgött, rég volt ilyen nap, hogy ennyi problémát kelljen megoldanom a szállodákkal kapcsolatban.
Fél egy körül Monique megjelent az ajtómban.
– Tálaltam, uram.
Hátradőltem, és nyújtózkodtam.
– Nagyon hálás vagyok, de ez igazán nem tartozik a munkakörébe.
– Akkor vegye bele kérem.
– Nos rendben. Amennyiben van jogosítványa, lehetne akár a személyi sofőröm is.
– A legnagyobb örömmel lennék, ám jogosítványom az nincs.
A konyha egészen más arcát mutatta most, hogy beléptem, szinte otthonosnak tűnt, és világosabbnak is. A két teríték az asztal két végére volt kirakva, leültem és különösen éreztem magam.
– Ön egy angyal.
– Köszönöm.
Az első falatnál megállt a szájában a kanál.
– Öhm… mindig ebből a kifőzdéből rendeli az ételt Mr. Hartley?
– Igen. Ez van a legközelebb, így még általában meleg az étel, amikor megérkezik. Bár előfordul, hogy elfelejtkezek róla, hogy megegyem, és csak este hatkor jutok oda, akkor meg már nincs kedvem melegíteni. Miért kérdi?
– Ha lehetek őszinte…
– Megkérem rá.
– Ez a húsleves borzalmas.
– Nos… kicsit sótlan, ez igaz.
– Nem csak sótlan. A hús rágós, a tészta is fövetlen, és nélkülöz minden fűszert.
Felállt, és a tányéromra intett.
– Megengedi...?
Intettem, hogy csak tessék, mire ő beleöntötte egy főzőedénybe, és bekapcsolta a tűzhelyt. Sürgött-forgott, pár perccel később pedig remek illat töltötte be a konyhát. Negyedórával később elém tette elmosogatott tányéromat, és újra telemerte. Az első kóstolás után megértettem, mire célzott az imént. Elismerően néztem rá.
– Ez fantasztikus.
– Némi fűszer csodákra képes. Kérem, ne rendeljen ételt többet onnan.
– Rendben, keresek egy másik kifőzdét.
– Nem szükséges. Ha rám bízza, megoldom ezt is.
Elgondolkozva néztem rá.
– Nem akarom túlterhelni önt. Bőven elég, ha…
Felnevetett, aztán a szája elé kapta a kezét, de nem tudta visszafojtani a kuncogását.
– Bocsásson meg… Úgy viselkedek, mint egy éretlen csitri. Ez nem okoz számomra problémát.
Miután elfogyasztottuk leveseinket, nekiláttunk a süteményeknek. Azokban nem találtam kivetni valót, legalábbis cukor volt bennük bőven. A végén elégedetten tettem le villámat. Monique felpattant.
– Egy kávét uram?
– Köszönöm, kérek. Ha nem veszi tolakodásnak, szeretnék kérdezni pár személyesebb jellegű dolgot.
Jóváhagyólag bólintott, megköszörültem a torkomat.
– Pontosan tudja, hogy miért alkalmaztam. Ön mégis úgy viselkedik, mintha már évek óta a családom alkalmazásában állna, és ez némileg zavarba ejt. Nem várom el, hogy többet tegyen, mint amennyiben megállapodtunk. Miért csinálja mégis?
Leült, két kezét maga elé téve, és komolyan nézett rám.
– Nem akarom az életem árnyoldalának részleteivel terhelni.
– Nem terhel. Csak feltettem egy kérdést, mert kíváncsi vagyok.
– Mióta elveszítettem a férjemet, minden egyre rosszabb lett, nagyon nehéz most egyedül álló anyaként érvényesülni. A munkámat elveszítettem, így rákényszerültem, hogy a takarítócég szolgálatába állva tevékenykedhessek, mert így valamelyest én oszthattam be az időmet. Reggel a fiamat fel kell készítenem az iskolára, majd elkísérem, utána dolgozok, elmegyek érte, és délután nincs kire rábíznom. Tanulok vele, elvégzem a szükséges házimunkát, főzök, és igyekszek nem éreztetni vele, hogy mennyire pengeélen táncolunk. A fizetésem alig volt elég a lakás bérletére, és a tulaj most emelt nemrég. Tudtam, hogy előbb-utóbb az utcára kerülünk, nem láttam kiutat ebből a helyzetből. Ekkor jött ön, és egy olyan lehetőséget ajánlott, ami gyakorlatilag megmenti az életünket. Ez nagyon sokat jelent nekem, és ki akarom érdemelni.
Csak néztem rá, aztán biccentettem.
– Megértem az indokait és köszönöm, hogy őszinte velem. Átgondolom.
Aznap nekiállt az emeletnek is, és amikor végül elment, ámulva járkáltam a szobákban. Mennyit jelent egy segítő jelenlét. Nem is gondoltam, hogy ilyen irdatlan rendetlen vagyok, amíg ő rendet nem csinált. Honnan van ennyi energiája...? Persze mit tudhattam én erről, soha nem voltak anyagi gondjaim, és mindig volt, aki ezeket a munkákat elvégezze. Bár Lavinia sok mindent egymaga csinált, mint például a főzés, ő sem bírta volna az egész házat rendben tartani, így mindig voltak alkalmazottaink. Aztán persze mindenkit elküldtem, amikor az életem összeomlott. Tényleg csak pár év telt el azóta...? Egy örökkévalóságnak tűnt az idő folyamában.
Monique másnap folytatta a munkát, fáradhatatlanul jött-ment, mindig hallottam, amint éppen porszívóz, vagy épp elhúz valamit a helyéről. Gondolkoztam azokról a dolgokról, amiket mesélt, és rájöttem, hogy jó érzés, hogy valaki gondoskodik rólam. Nem akartam filozofálgatni, ám önkéntelenül is arra gondoltam, mennyire elhanyagoltam az életemet. Persze az üzlettel nem volt gond, szinte a maga útján ment minden, én meg éltem a gondtalan gazdagok életét, amennyiben gondtalan életnek lehet nevezni, hogy néha lerészegedtem Dannál, vagy Walternál. Különös érzés volt, hogy Monique jelenléte mennyire kizökkentett az évek óta tartó apátiámból.
Hamar hozzászoktam a jelenlétéhez. Néha feltett egy-egy kérdést, de az idő java részében önállóan ténykedett. Mindig együtt kávéztunk, ha szünetet tartott, egy ilyen alkalommal mondta el, hogy hétvégére kész lesz a nagytakarítással, akkor már jóval kevesebb időt kell majd ezzel töltenie, és megkért, hogy gondolkozzak új feladatokon. Elmondtam neki, hogy semmi szükség rá, hogy a hétvégéjét is beáldozza, pihenjen és töltse az időt a fiával. Pénteken a kezembe adta a kapu mindkét távirányítóját, és mondta, hogy próbáljam ki. A főbejáratnál álltunk, még ekkora távolságból is működött, elismerően néztem rá.
– Tudom, hogy ezt egy sima elemcserével nem lehetett megoldani, kérem, árulja el, hogyan oldotta meg?
– Az elemcserék szükségesek voltak, ám valójában mindkettő sérült volt, talán egy leejtés következtében. A belső jeladókhoz egy parányi antenna van rögzítve, és ezek kontakthibásak lettek. Megforrasztottam, és az antennákat is meghosszabbítottam, így nagyobb területet képesek lefedni.
Kezébe nyomtam az egyiket.
– Köszönöm Monique. Ezt használja ön, ha szükséges.
– Uram, tisztelettel…
– Igen?
– A szobai szőnyegeknek nem elég egy porolás, szükség lenne egy mélymosásra.
– Oh… értem. Köszönöm, hogy szólt, majd utána nézek, hogy ki csinál ilyesmit.
Egy papírlapot adott a kezembe.
– Bátorkodtam utána járni. Három jónevű cég van, bekértem az árajánlataikat, és azok alapján írtam a sorrendet. Az első dolgozik a legolcsóbban és leggyorsabban, ám a másodiknak jobb a híre.
A papírra néztem, ahol gondos kézírással szerepelt minden fontos adat a cégekről, szállításról, árakról. Visszanyújtottam a papírt.
– Nos, tudja mit? Felhatalmazom, döntsön ön, és intézze el a dolgot. Roppant hálás lennék, ha nem kellene még ezekkel is küzdenem. Természetesen használhatja a telefonomat e célra.
– Igen uram!
Fél órával később hallottam, ahogy beszél, magamban mosolyogva hallgattam. Nyoma sem volt az alázatos, kedves, visszafogott Moniquenak, határozottan és összeszedetten beszélt. Egy órán belül ott volt egy teherautó, Monique kinyitotta a kaput, mutatta, hova állhatnak le, aztán levezényelte az összes szőnyeg felszedését és kihordását. Amikor a teherautó kihajtott a kapun, felém fordult.
– Hétfőn délelőtt tíz órára ígérték, hogy visszahozzák a szőnyegeket. Úgy beszéltem meg velük, hogy amennyiben elégedett lesz a munkájukkal, számíthatnak még öntől megrendelésre. Foglalkoznak függönyökkel is.
– Rendben és köszönöm!
A délután folyamán megkért, hogy álljak ki a kocsival a garázs elé, és a fennmaradó időben azzal foglalatoskodott. Amikor végzett, kihívott, hogy ellenőrizzem a munkáját. Az utastér kivilágosodott, a műszerfalról eltűnt a tintafolt, a fém felületek ragyogtak, és kellemes illatot árasztott az egész. A plüss ülések fakósága is megszűnt, az eredeti színében ragyogott, mintha most hoztam volna el a szalonból.
– Az ülést sajnos el kellett állítanom.
Intettem.
– Hagyja csak, majd beállítom legközelebb, ha használni akarom. Nagyon szépen köszönöm!
– Ha megmutatja, hol találok egy kerti csapot, és egy locsolócsövet, akkor le is mosom.
– Köszönöm, ez most igazán nem szükséges. Mára végzett Monique, menjen haza, és pihenjen.
– De hát még van egy óra a műszakból!
– Műszak...?
– Reggel nyolc órakor kezdtem, és még csak három óra, így van egy órám hátra.
Elmosolyodtam.
– Nos, nálam nincs műszak. Nagyon elégedett vagyok mindennel, amit elvégzett, úgy vélem, bőven felülteljesítette az elvártakat. Úgy látom, nagyon ügyes az ügyintézésben is. Mit szólna, ha előléptetném gondnokká?
– Megtisztel uram. Soha nem haladtam még ilyen gyorsan a ranglétrán.
– Nem tréfáltam. Egészen komolyan kérem, hogy legyen a kastély gondnoka. Mint látja, az elmúlt években nem törődtem a környezetemmel, se bent, se idekint, és borzalmas állapotok uralkodnak. Természetesen ehhez mérten emelem a fizetését is.
– Nem! – kiáltott fel rémülten, majd szabadkozva folytatta. – Úgy értem igen, természetesen örömmel vállalom a munkát, de nem kérek ezért külön díjazást. Hiszen alig pár napja dolgozok csak önnek.
– Jó szemem van felismerni a megfelelő embereket Monique. Ezért vagyok sikeres üzletember. Részemről meggyőzött, elnyerte a bizalmamat. Ettől a perctől ön a Hartley birtok gondnoka. Ha ez túl sok terhet róna önre, akkor majd elgondolkozunk rajta, hogy alkalmazzunk egy takarítót is. Most pedig menjen, és pihenjen. Köszönöm az egész heti munkáját!
Hétvégén felhívtam Waltert, hogy érdeklődjek a hogyléte felől. Sűrű köhögés közepette elmondta, hogy ágynyugalomba parancsolta az orvos, nem fogadhat látogatót.
– Köszönöm, hogy érdeklődsz, jól esik. Adj még pár napot, hogy erőre kapjak!
Végigjártam a szállodáimat, bejelentés nélkül, ahogy szoktam, azt remélve, így hamarabb rajtakaphatom alkalmazottaimat, ha valamit próbálnak elsumákolni. Mindent rendben találtam, valójában ez volt életem egyetlen része, ami már ijesztően jól működött.
A szállodalánc bőven nyereséges volt, én alig költöttem valamire, a birtok fenntartása elenyésző volt a bevételemhez képest. Különféle földterületeket vásároltam fel, és értékesítettem aztán később több száz, néha több ezerszázalékos haszonnal. Bármihez nyúltam, az arannyá vált. Azon gondolkoztam, megkérem Dant, hogy ajánljon egy jó célt, mert hovatovább nem tudtam mit kezdeni a vagyonommal. Ő adott pár tippet, jótékonysági alapítványok elérhetőségeit, amelyek kórházakat, iskolákat, vagy idősotthonokat támogattak, úgy gondoltam, végigjárom mindet, hogy felmérjem a lehetőségeket.
– Vagy szórhatod is a pénzedet, mint minden normális milliomos teszi. Puccos estélyekre járhatnál például.
– Még a tiédnél is botrányosabbakra? – kérdeztem ártatlan hangon, mire felhorkant, és legyintett.
– Persze, ez nem neked való, képtelen vagy normális társasági életre. De gyűjthetnél ritka sportkocsikat akár.
– Te miért nem gyűjtesz?
– Már van tizenhét. A jogosítványomat harmadszor is elbukva rá kellett jönnöm, hogy nem éri meg állandóan újra letenni. Előbb-utóbb eltiltanak teljesen a vezetéstől. Különben is unom mindet. Csak hármat használok felváltva, kettőt rommá törtem, hét ki van állítva szalonokban, amiért fizetnek nekem, a maradék öt meg csak ott porosodik. Nem is szeretem a kocsikat valójában, csak muszáj volt felvágni velük Annarosa előtt.
– De hát Annarosa már tavaly elhagyott egy másik fickó miatt!
– Hát ez az!
Dannal ilyen téren nem igazán voltam kisegítve.
Mindenesetre örültem, hogy egyáltalán tettem valami hasznosat is, így elégedett lehettem.
