Tűlevelek
Csodás szellők éji táncán
Érkezik mindig valami új.
Csendben nőve csillagok nászán
Figyelve vár és megbúj.
S ha elérkezik az Ő ideje,
Előlép a változás hírnöke.
Mikor minden szürkévé fakul,
Megszokod a dolgaid, majd megunod,
Szürkéből még a fény is kihúny,
A baj pedig úgy jön, hogy nem bírod.
Állj meg egy pillanatra!
S nézz magad fölé!
Miért bújsz saját árnyaidba?
Tégy mindent zölddé!
Mint a magányos Fenyőn a tűlevelek,
Ha rádesnek a gondok, szúrnak, égetnek.
S Te ostobán állsz az árnyak közt birkaként bégetve,
Pedig belül a bajok megoldása erővel éget.
Kezet fogsz a barátokkal, nem keresed őket a bajjal,
Testvériség ma már eltűnőben,
Csendben maradsz a szürke fellegekben,
De mégis társaságban ér el a hajnal.
Ez az élet. Ez, mi megszépít mindent.
A Csoda, melyet mindenki ismer.
Csendes képmás, egy belső liget,
Mely megoldja azt is, ami nem ment.
Édes világ beton korlátján lézengsz,
nincs, ami fontos, nincs sok kényszer,
lelkedben az élet, ami egyetlen ékszer,
Mégis szebb vagy, mint egy arannyal telt fészer,
Lángok nélküli meleg tábortűz a lelked,
Barát vagy társaságban, hol megvan a helyed.
S kilépsz, ha kell, az árnyas rejtekből,
Felveszed a harcot a barátokért,
Kikről nem hiszed sosem, hogy segítenek,
Csak amikor Téged terhelnek.
Állj meg egy pillanatra!
S nézz mélyen magadba!
Miért van mosoly az arcodon?
Mert már nyertél ezeken a harcokon...
Előre.
Mint a magányos Fenyőn a tűlevelek,
Ha rádesnek, a gondok szúrnak, égetnek.
S Te ostobán állsz az árnyak közt birkaként bégetve,
Pedig belül a bajok megoldása erővel éget.
Kezet fogsz a barátokkal. Nem keresed őket a bajjal,
Testvériség ma már eltűnőben,
Csendben maradsz a szürke fellegekben,
De mégis társaságban ér el a hajnal.
Ez az élet. Ez, mi megszépít mindent.
A Csoda, melyet mindenki ismer.
Csendes képmás, egy belső liget,
Mely megoldja azt is, ami nem ment.
Csendben tűnik el az éj, s jő a hajnal,
Megbirkózik a sok barát a sok bajjal,
Nevetve boldog a halál határán mindaz, ki mer,
Ez a sorsa, ha barátokkal él az ember!
