Esély
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Ha elkezdem, nincs visszaút. Nem mondhatod a felénél, hogy elnézést, meggondoltam magam.
– Igen uram és parancsolóm, ezt akarom. Arra kérlek, tedd meg, mert ez minden vágyam.
– Úgy legyen!
Egy pillanat alatt vége volt, szinte még el sem kezdte. Bal kezével a nőszemély ruhája alá nyúlt, be a combja közé, majd kezével felfelé simította annak csupasz, szőrtelen testét. Így kirántva kardját lecsapott vele. Kard szisszent, vér freccsent.
Xavér eltette vértől csepegő kardját, amely tokjába csusszanva szinte azonnal testére simulva vált majdhogynem láthatatlanná. Nem érti, miért csinálja, csak azt tudja, szüksége van rá, kell neki ez az érzés. Tudja jól, bár egyáltalán nem érdekli, hogy a fájdalom vele jár. Most előtte állt ez a gyönyörű nő, kinek hófehér blúzát vörösre festette a még gőzölgő vér. Bal keze szorosan a nő ruhája alatt, annak a vénuszdombján, miközben ősi szavak varázslatos rítusát kántálja.
„Ignis, imperium meum serva! Nunc immortale fit mortale!
A venefica fit puella. Mulier matura puella fiet. Mulier mater fit!
Circulus infinitus rumpitur, vita nova scripta est in libro mortis.”
Boszorkány volt, igaz. Csak volt. A nő szája tátva, hang nem jön ki rajta. Fájdalma leírhatatlan, mégis csend honol az éjszakában, képtelen kiáltani. Szemeit lassan lehunyja, és mozdulatlanul esik a dús tavaszi fűbe. A nagyra pakolt máglya lobogó fényének színei táncot járnak grimaszba torzult szépséges és fiatal vonásokkal teli arcán. Halhatatlanként el sem tudta képzelni, ilyen érzés meghalni. Kínjában görcsösen vonaglott még a földön egy darabig, majd a boszorkány kilehelte lelkét.
Xavér letérdelt hozzá és a hátára fektette. Letépte mellkasáról a véres blúzát. Majd bal kezét a holt boszorkány szíve fölét téve óvatosan simogatni kezdte azt az emlői közt, kitárt újakkal. A leány szemei felakadtak, mellkasa megfeszült, teste összerándult. Xavér ujjai végéből apró villámok, szikrák pattogtak egyenesen a mezítelen mellkasba. Majd kántálni kezdte újra az ősi imát. Szavai természetellenesen mélynek és erőteljesen hangosnak tűntek, felverve az éjszaka nyugalmát.
„Mortuis ad vivos, anima exsurge! Mortuis ad vivos, anima exsurge! Mortuis ad vivos, anima exsurge!”
A leány teste elernyedt, majd mély levegőt véve újra élet költözött belé.
Délelőtt volt már, mikor újra magához tért. Rémülten vette észre, hogy szinte anyaszült mezítelen. Csak egy pokróccal volt alaposan bebugyolálva. Testén rászáradt vér mindenütt.
– Ki vagy te? És mit keresek én itt? Miért van leszaggatva rólam a ruhám, és miért vagyok véres mindenütt? Még ott is?!
– A mágusok királya és boszorkánymester vagyok. Vándor Xavérként ismertél engem. A ruháidat én szaggattam le rólad és az én vérem az, ami rád száradt. Ott azért vagy véres, mert amíg a varázslatot csináltam, a kezem végig a csúnyádon volt. De ne félj, csak a méhedet nyitottam meg. Nem tettem erőszakot rajtad.
– Ismerlek?
– Ismertél. Az, aki voltál, feláldozta magát, hogy az lehess, aki vagy most. Becsüld meg az ajándékát, mert a halhatatlanságáról mondott le teérted.
– De hiszen te megsérültél! Vérzel!
– Ne engem akarj istápolni. Vérzem igen, de már nem sokáig. A varázslat része volt, hogy meg kellett sebeznem magamat. Ez nem a te dolgod. Megkértél engem valamire és én teljesítettem a kívánságod.
– Én kértelek meg téged?!
– Igen, de ne erőlködj. Erre te nem emlékezhetsz. Én most elmegyek, itt van három pirula. Emlékek vannak bennük, a te emlékeid. Naponta egyet vegyél be miután elmentem, és mindent tudni fogsz, amit halhatatlanként fontosnak tartottál.
A vándorvarázsló felkötözött karral ment tovább útján, kissé szédelegve. Mindig rosszabb lesz, egyre rosszabb. Tapasztalja, egyre nehezebben gyógyul be a sebe. A fájdalom vele jár, tudja jól. Mégis akarja csinálni, mégis örömmel tölti el, ha felszabadíthat valakit rabláncából. Két hónapja gyalogolt már a vadonban, amikor is Jézus állta útját.
– Meddig akarod még ezt csinálni?
– Mindaddig, míg egyetlen entitás is szeretne tiszta lappal indulni.
– Ez nem a te dolgod. Nem a te feladatod.
– Igaz. Mikor is lesz az eljöveteled? Száz év? Ezer? A halhatatlanság átok, nem ajándék.
– Minden általad megmentett elkárhozott lélek bűne a te fejedre száll.
– Tudom. Mit ahogyan azt is, egyszer te is eljössz e világra, ugyanezért.
– Azt az emberekért teszem, nem te érted.
– Azért én próbálkoznék.
– Hiába, téged sohasem foglak feloldozni, boszorkánymester.
Ezeregyszáz év telt el. Jézus eljött megváltani a világot, de ez nem vonatkozott Xavérra. Őt elküldte. A boszorkánymester tudta, jogosan tette azt, mert ő az emberek megváltásáért szenvedett. Mégis követte a mestert és hallgatta a tanítását. Majd miután megfeszítették, tovább rótta hosszú és reménytelennek látszó útját. Mind újabb és újabb halhatatlanokat felmentve az örök átok alól. Eltelt újabb kétezer év és még huszonnégy, mikor a világa utolsó boszorkányához tartott. Ő nem akart önként lemondani se halhatatlanságáról, sem pedig a hatalmáról. Xavér tudta jól, az eltelt négymillió évben, amióta él, ő a legerősebb entitás, akivel csak találkozhatott. Mégis hozzá képest csupán egy ügyetlen bűvész. Egy elhagyott kőbányában csaptak össze vasárnap éjjel. Xavért tudta, mindenképpen vége. Mindegy győz-e vagy veszít, itt és most nincs tovább. Mégis örömmel töltötte el a tudat. Könnyedén hárította az entitás támadásait. Az mind nagyobb haraggal és lendülettel támadott, esze ágában sem volt feladni halhatatlanságát, amikor elérkezett a küzdelemben egy olyan pontra, ahol kivégezhette volna ellenfelét. De habozott, nem tette. Jézus tanításai, abból is egy passzus jutott eszébe.
„Aki karddal él, kard által vész.”
Xavér nem vitte be a halálos ellentámadását. E helyet abbahagyta a harcot. Megfordult és elsétált. Az entitás, a boszorkány iszonyatos haragra gerjedt, megalázva érezte magát.
– Te mégis mit csinálsz?!
– Itt hagylak, nem harcolok tovább. Ha te nem akarsz önként lemondani a halhatatlanságodról, akkor nem én leszek az, aki ezt rád erőlteti.
– Több millió boszorkányt öltél meg!
– Nem, több milliót szabadítottam fel ezalatt a közel négymillió év alatt, esélyt adva nekik. A mi időnk lejárt, ha te ezt nem látod, az nagy baj. De nem az én bajom.
– Úgy! – Csattant fel gúnyosan. – Téged ki fog felszabadítani?
– Ez nem a te dolgod. Nem a te feladatod. – Xavér elmosolyodott, mert Jézus ugyanezt mondta neki háromezer évvel ezelőtt. Akkor egy irdatlan erejű varázslat találta pontosan hátba. Bár megérezte, nem sok kárt tett benne. Ahhoz ő túlzottan erős. Mosolyogva fordult meg, mert újabb passzus jelent meg elméjében.
„Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.”
– Csak nem feladott boszorkánymester? Varázslók királya!
– Ne erőlködj! Ha nem akarsz önként lemondani a halhatatlanságodról, én nem fogom erőltetni. – Majd megfordult és elindult.
Folyamatosan hatalmas energiájú varázslatok csapódtak be testébe, egyre jobban gyengülve, egyre nagyobb sérüléseket szerezve. Amikor maga Jézus Krisztus jött vele szembe.
– Miért nem véded meg magad?
– Miért tenném, hisz nem tudja, mit cselekszik.
– Te tudod?
– Nem, de azt igen, az erőszak és a háború nem megoldás.
– Könnyedén le tudnád győzni még most is. Miért nem teszed? Miért hagyod, hogy újabb és újabb gonosz és gyilkos varázslatok találjanak el?
– Miért? Mert ha önként nem akarja, akkor nem látom értelmét erővel rávenni. Hisz te magad mondtad nekem háromezer évvel ezelőtt.
– Valóban mondtam. Ez nem a te dolgod. Nem a te feladatod.
– Pontosan. Mit tehetnék hát én, ha ő nem akarja? Ez az ő döntése és én tiszteletben tartom.
– Akkor meghalsz.
– Tudom.
– Azt sem felejtetted el ugye, hogy én csak az emberekért haltam kereszthalált. Boszorkányokért, halhatatlanokért nem.
– Nem, nem felejtettem el. Minden egyes általam megmentett halhatatlan bűne az én fejemre száll, hiszen mondtad. Figyelmeztettél. Igen, ennek így kellett lennie. Önként vállalom a halált, halhatatlanként.
Akkor az utolsó halálos erejű varázslat is hátba találta Xavért, és az Krisztus elé roskadt a porba, utolsó erejével a saruját érintve.
– Bocsáss meg nekem engedetlenségemért, de meg kellett tennem azokért a halhatatlanokért, akik vágyták a bűn nélküli életet a te eljöveteled előtt és után is.
Elsötétedett előtte a világ.
* * *
Amikor újra kinyitotta szemét, ismét egy hétéves gyermek volt. Egy hatalmas barlangban kutattak kincs után kis barátnőjével, Alexandrával. A barlang közepén egy kristálytiszta vizű tó, benne egy kobold aranytojásával. Igen, emlékszik rá. Több mint négymillió évvel ezelőtt történt, hogy megtalálták és ő kiemelte a vízből. Így lett az, aki.
– Emeld ki!
– Nem Szandrus, ezt nem szabad.
– De miért nem? Hiszen aranyból van.
– Igen, aranyból van, mint ahogyan minden egérfogóban sajt van. Nem szabad hozzányúlnunk, mert ez egy nagyon gonosz dolog.
– Biztosan itt akarod hagyni?
– Igen, ez itt nem a mi dolgunk. Nem kell, hogy a mi feladatunk legyen.
