Csipkebogyó tea
Károly nyugalommal és abszolút optimista hozzáállással érkezett ezen a szép és igen kellemes őszi napon a rendelőintézet tíz éve ideiglenesen kihelyezett laborjába.
– Janka! – kiáltott át vékonyka, mégis egy légvédelmi sziréna erősségét is meghazudtoló hangján Rózsika, a kórház igazgatójának az unokatestvére a labor ügyfélablakából a tömött kórházi folyosón át a raktárba. – Van még műanyag poharunk vizeletmintához?
– Van! – kiabált vissza teli tüdőből Janka, mégis olybá hatott mint amikor egy uszkár tüsszent.
Karcsi bácsi pironkodva próbált úgy tenni, mint aki ott sincs. Vagy ha ott is van, akkor láthatatlan, ha már idevezérelte a balsors.
– Most akkor van, vagy nincs? – sipít a nőszemély, hogy az ablakok berezonáltak volna, ha a gitt ami fixen tartaná, nem repedt volna ki már két évtizeddel ezelőtt.
A folyosón várakozó majd száz ember mind időpontra érkezett. Mégis az órák óta itt unatkozó páciensek feje, mint egy teniszversenyen, hol Rózsika, hol Janka felé fordult. Akkor az a bizonyos uszkár újra tüsszentet Janka személyében.
– Egy kartonnal van! – Próbálkozott hangosabban kiabálni Janka. Ennek eredményeképpen megmozdult a portás dagadt macskájának a bal füle, annak a cirmosnak, amelyik Janka börtönének ablakpárkányában napozott, természetesen belülről.
Janka hozzá képest igen erőteljes próbálkozását annak ellenére sem hallotta meg Rózsika, hogy a folyosón lévő embertömeg pillanatokon belül elhallgatott, rendezetlen sorokba tömörülve, síri csendben várva a fejleményeket.
– Mi van?! – így Rózsika.
Az ügyfélablaknál a sorban közvetlenül József után következő páciens, járókeretes mamika pacemakerre kis híján rövidzárlatos lett az ultrahangos hajóágyút is könnyeden nyugdíjba küldő visítás hallatán.
– Azt mondtam va-aan! – jött rá újra a válasz Jankától, akit a szichómókusa tizenkét éve nem tud rávenni egyetlen durva, hangos vagy szaftos káromkodásra. De még csak egy igazi átéléssel teli csatakiáltásra sem.
– Nem hallak! Na várj! Felhívlak telefonon! – süvöltötte olyan bántóan erős fejhangon Rózsika, hogy az ablak felé közelítő agyi aneurizmás beteg túlélési esélyei a távolság csökkenésével egyenes arányosságban drasztikusan és életveszélyesen zuhannak a mélybe.
Karcsi bácsi nyugodt, intelligens és igen szégyenlős ember lévén próbált halkan beszélni, bár ez szemmel láthatólag a lőtéri kutyát sem érdekelte. Nem baj, kitartó ember, azért próbálkozik.
– Azt mondtam, beszélhetne úgy is, hogy lehetőleg más ne halhassa, mit is szeretnék kérni. Tudja, személyes adataim és a magánéletem biztonsága érdekében.
Rózsika visítására azonban türelme és ezzel természetes színe is kezdet elveszni. Normálisnak éppen nem nevezhető arcszíne kezdett kitűnni a koszos, valamikor fehérre mázolt falak közül. Tekintve, ez idáig az ő arca is a fehér és a hamuszürke közt váltakozott, most viszont lassan átváltott olyanná, mint a bikaviadalon lengetett vörös szövet. Ahogyan költözik a pír, a változás a fülei tövénél kezdett átmenni élénkpirosba és nyakán, homlokán az erek kidagadtak.
– Hölgyem, én nem vizeletmintás pohárért jöttem. – Próbált szót érteni az amazonnal.
– Hát akkor miért? Itt vért nem veszünk! Az az emeleten van és a „B”-blokkban, és csak kettőtől ötig! – Mindezt egy Közép-amazóniai arapapagájt is megszégyenítő rikoltással közölte, miközben a fekete bakelit telefonkagylót a fejére préselte combnyi vastagságú vállával, amitől az alig húsz méterre lévő Janka, ijedten ejtette bele a saját kagylóját a forró csipkebogyó teába az asztalon lévő frissen kinyomtatott laboreredmények legnagyobb bánatára, melyek gyorsabban áztak el, mint egy alkoholista kőműves fizetésnapon.
– Jaj istenem! – tüsszentett újra az uszkár, amitől többen visszafojtott röhögésben törtek ki.
De Rózsika most nem rá figyelt, tovább sikítozott Károllyal, amitől a megmaradt csipkebogyó tea rezegni kezdett az asztalon telefonkagylóstól. A folyosóba bepasszírozott, ezidáig ütemesen Janka, majd Rózsika irányába forduló fejek most teljesen összezavarodtak. Mert ugye a sipákoló nőszemély halottakat is felébresztő hangja vonzotta a tekinteteket, ugyanakkor indult a tipp-mix, mikor borul Janka ölébe a forró csipkebogyótea telefonkagylóstól, mely mindeközben egyre erőteljesebben rezonál Rózsika erőteljesen irritáló orgánumától, mely kikezdené a vasember idegpályáit is fél másodperc alatt, egyre kevesebb türelmet és önuralmat hagyott Károlynak.
– Ha megkérhetném kedves hölgyem, próbáljunk úgy kommunikálni, hogy azt Szibériában ne hallják! Nézze csak, nekem sikerül.
– Akkor mit akar maga, ha nem kell vizeletmintás pohár? Itt munka folyik kérem! – csattant fel, meghazudtolva egy Ding dinasztiabeli strandpapucsot is.
– Pontosan a folyással lenne itt némi probléma kérem.
– Jaj Jesszusom! – tüsszentett ismét az uszkár, és kapta fel végső megsemmisülésük előtt az asztalon éppen csipkebogyóteában úszni tanuló frissen kinyomtatott laboreredményeket Janka.
– Szóltál! Mondjad Jankám! – kiabált át egy Isteneset a tömött folyosón Rózsika, elfeledkezve a fülére préselt telefonkagylóról.
Ámde a másik oldalon a hat deciliteres és piros pöttyös, háromnegyedig forró csipkebogyóteával teli, csorba és nem utolsósorban éppen búvárkodni tanuló telefonkagyló és a bögre rezonanciájának erőssége elérte a szellemidézéshez is használható szintet. Nemes egyszerűséggel táncra perdült és az eddig prüszkölő uszkárként debütált Janka ölébe borult. Hogy az í-re a pontot feltehesse a Jóisten, Jankát, a tizenkilenc éves nagylánya, Krisztike hosszas rábeszélés után sikeresen rávette aznap reggel, hogy életében először édes anyukája egy, a szomszédban most megnyílt szépségszalonban gyantáztassa kopaszra a csúnyáját. Azt, ami ez idáig még borotvát se látott. Mert attól majd jól megjön az önbizalma. Mi több, palacsintasütés közben ki ne tudjon gyulladni. Dupla haszon, mert így bozóttűz sem lesz. Hunyadi Mátyás bajuszának bal felére mondom, igaza volt. A forró csipkebogyótea találkozása a még mindig rőt vörös vénuszdombjával valóban meghozta az önbizalmát. Az uszkár úgy tűnik, jobb létre szenderült. A helyzeten az se segített, hogy csak két cukor volt benne. Janka ott helyben mutáns anyatigrisként lépett színre. Akkora erejű és orgánumú harci kiáltás hagyta el szende kis testébe foglalt nem éppen őszinte mosolyát, hogy Godzilla rögtön időpontot kért tőle egy tanfolyam erejéig a következő szemeszterre. Ezekben a vészjóslóan elcsendesült másodpercekben a légy zümmögése egyértelműen megtörte a csendet, amikor Janka befejezte az alig pár másodperce elpazarolt levegő ismételt feltöltését tüdejébe, és folytatta mennydörgő hangerővel, hogy a katasztrófavédelemnél valamennyi szeizmológiai műszer bejelzett.
– Szóljon hozzád az egész jogászkamara penészes fingja miközben deszkát szeletelsz a végtelen hómezőkön a homlokoddal te szájon csókolt kerge birka spontán vetélése, aki a gépfegyverrel szortírozza a záptojást az országház lépcsőjén, ami miatt rúgjon ágyékon téged a fáraó hét évig tartó átka, miközben négykézlábra állva az olasz nagykövetségen a seggeddel eltrombitálod a japán himnuszt te elviselhetetlen némber!
– Jól vagy? – kérdezte Rózsika igen erősen megszeppenve.
– Már hogy lennék jól, hogy mosson veled fogat az unott képű boncmester háromhetes zoknijának halovány árnyéka, amikor agy nélkül rikoltozol az Antarktiszon egy szál bikiniben!
Rózsika itteni pályafutása alkalmával először nem mert válaszolni. Így János élt a lehetőséggel és átvette a szót.
– Mint mondottam volt, valóban a munka folyásával kapcsolatosan lennék itt. Tisztiorvosi szolgálat. Tessék, az igazolványom.
– Rosenberger Károly alezredes – halkult szinte teljesen le Rózsika.
– Állok szolgálatára kisasszony!
– Miért nem jelentkezett be?
– Bejelentkeztem, páciensként. Volt időpontom is, úgy három és fél órával ezelőttre. Tanulságos esettanulmányt lehetne az itt tapasztaltakból írni.
– Sajnálom, kevesen vagyunk.
– Tényleg? Emberek, tegye fel a kezét, aki itt kevesebb ideje vár az időpontjára, mint két óra!
Senki sem mozdult, senki sem szólt. Csak Janka vigyorgott nagyon elégedetten könnybe lábadt szemekkel. Nem csoda, mert hűtőtasak volt a lába közt, és végre valaki észrevette, hogy Rózsika azon kívül semmit sem csinál, mint hogy üvöltözik és poharakat oszt szét, minden feladatot ráhárítva.
Másnap az igazgató úr lieblingje át lett helyezve valahova nagyon távolra innen. Janka megkapta azt a vezetői beosztást, amit az addigi ejtőernyős munkatárs erős protekcióval foglalhatott el. Nem volt többé órás várakozás, mert az új munkatársával közösen és egymást segítve dolgoztak. A kis balesetét aránylag olcsón megúszta. Viszont megtanult kiállni magáért. Ha félt, elég volt csak a csipkebogyóra gondolnia, amit tea formában soha többet nem tudott meginni. Mindenki jól járt, mindenki boldog, a bűnös meglakolt. Hát nem! Az a bizonyos kilenc elázott, és a takarékosság jegyében központi döntés alkalmával nem újra kinyomtatott laboreredmény sikeresen ki lett szárítva. Hurrá, spóroltak egy forintot! Kilenc laboreredmény, kilenc beteg. A kilenc betegből csupán egy volt valóban szerencsés. Miután nyolc sorstársával egyetemben elküldték őket végbéltükrözésre és nála korai stádiumban teljesen véletlenül észrevettek egy igen súlyos elváltozást, amit így egy rutinbeavatkozással könnyedén rendeztek is. Mi volt ez a véletlen? A csipkebogyó tea által beikszelt fals rubrikák az elázott laboreredményeken. Van ami sosem fog változni.
