Érzelmeink és a vihar
Szilvi maga sem érti, miért kiabál apjával. Nem így akarta, nem így tervezte. Most már mindegy, kitört belőle a feszültség. Azon vezeti le, aki éppen szemben áll vele. Apja hallgatott, mint mindig, türelme szinte végtelen. Most mégis elfogyott neki. Először visszafogva magát visszaszólt, majd mikor lánya még dühösebben reagált, kieresztette régóta erőszakkal elnyomott dühét. Elege volt abból, hogy a lánya mindig mindenért őt hibáztatja. Másodperceken belül üvöltöttek egymással, egy kis semmiség miatt. Értelmetlen volt, tudja Gábor is, mégis oly régóta nyel, oly sokat kapott már. Most betelt a pohár. Szilvi nem ezt akarta és egyáltalán nem így. Tény, amióta az egyetemen az egyik vizsga követi a másikat, azóta lobbanékonyabb. Pedig alapjába véve nem ilyen. Csendes, türelmes és kitartó teremtés. Igazából azért apjával veszekszik, mert vele büntetlenül lehet. Legalábbis idáig lehetett. Most volt neki az elég. Gábort bántotta nagyon, lánya folyamatosan hazudozónak nevezi. Pedig nem hazudik, csak a körülmények gyakran őt magát is becsapják. Ezt persze nem könnyű beismerni, mint ahogyan azt se, feleségével hiába dolgoznak három műszakban, ha egyszer a fizetnivalók legyűrik Gábort. Nehéz bevallania, hogy nem képes egyedül befizetni valamennyi számlát. Pedig jó fizetése van, nagyon is. Csak hát ő fizeti a rezsit, a telefonszámlákat, az interneteket, a kocsi törlesztőket, mind a hármat a hozzájuk tartozó adókkal és biztosításokkal, Casco-val. Ráadásul lányának maga választott igazán megbízható és magas minőségű igen fiatal járgányt, legyen mivel egyetemre járnia. Arra az egyetemre, aminek utolsó szemeszterének utolsó vizsgája holnap lesz. Már alig várja Gábor, hiszen tudja, csak azért ilyen feszült a lánya. Apa, anya, két saját és egy befogatott gyermek. Ebből áll a családjuk. Az utóbbi, a befogadott gyermek öt éve velük él, valójában a leendő veje lesz, ha kibírja lánya mellett. Isten adjon neki erőt hozzá! Amennyi gond volt fiával tizenévesen, most olyannyira nyugodt, kiegyensúlyozott ember lett belőle. Huszonhárom a fia és még tanul. Szilvi legalább olyan intenzitással üvölt apjával, mint az vele. Hiába no, apja lánya. El akarta neki mondani, de másképp alakult. Pedig nem ezt akarta és nem így.
Másnap Szilvi záróvizsgája sikeres volt. Még mindig nem beszélt apjával, az meg nem is állt vele szóba. Nehéz őt megbántani. Akinek sikerül az sok jóra ne számítson tőle. Szilvinek sikerült, mégis szülei befizették őket a hajóútra, ami elviszi őket Görögországba, párja szülőhazájába, ahol meglátogatják a fiú családját, akik egy kis faluban élnek, és ahol ők is eltöltenek majd két hetet. Hazafelé repülővel fognak jönni. Szeretett volna apjával kibékülni, de tudta jól, ez még korai. Mint ahogyan apja is szeretett volna vele, de ugyanezt gondolván meg se próbálta. Így utaztak el a gyerekek, legalábbis ők ketten, Szilvi és a párja. Azért, mielőtt elment, belecsúsztatott apja farmerkabátjának zsebébe egy borítékot, benne egy ultrahangos képpel. A hátuljára csak annyit írt:
„Bocsi apu! Tudod a hormonok játszanak az idegeimmel. Ő itt, az unokád háromhetesen.”
Így mentek el, egyetlen szót sem szólva egymáshoz.
* * *
Gábor nem értette, hol rontotta el. Talán igaza van édesanyjának, túl sokat ad és semmit sem vár el érte. Érti ő, igazat is ad. Csak hát nem kenyere mások dolgába avatkozni, akkor se, ha az éppen a kislánya. Kislány, hmm. Huszonöt éves. Az már bizony felnőtt nő. Vajon hogyan repülhettek így el az évek. Hiszen nemrég még a karjába foghatta, úgy csatakosan ahogyan született. Mosolyogva gondol vissza rá. Haragszik? Ugyan már! A vita végeztével már el is szállt a haragja. Butaság volt úgy elengedni őket, hogy nem békültek ki. Már két napja úton vannak, hamarosan megérkezik a hajójuk. El is döntötte, műszak végével felhívja őket, amikor csörgött a telefonja, felesége hívta. Gyakran hívja, de sohasem akkor, amikor ő is dolgozik. Valami rossz érzés fogta el. Amikor felvette, neje hisztérikus zokogással próbálta elmondani, mi is történt. Ám de Gábor csak szavakat hallott ki belőle, mert elméje ledermedt. Gyerekek, hajó, vihar, eltűntek, keresik őket. Majd megszakadt a vonal. Gábor döbbenten állt a műhely közepén már tíz perce, kollégái látták, valami nagy baj történt. Újra csengett a telefonja, fia hívta. Aránylag higgadtan elmondta, mik a tények. A hajó tegnap este viharba került és eltűnt. Alig két perce kapták a hírt, megtaláltak pár mentőcsónakot, hatvanegy túlélővel. De lánya és a veje nincs köztük. Ami biztos, a hajó elsüllyedt és keresik a túlélőket. Gábort haza akarták küldeni, de így nem akart autóba ülni. Meg akart nyugodni, így az autót ott hagyva hazasétált tizenkét kilométert. Kivett egy hét szabadságot és otthon maradt. Hiszen tudta, párja milyen nehezen gyógyult ki a pánikbetegségből. Törékeny, gyenge asszony, támogatnia kell.
* * *
Őrjítő volt a várakozás. Miután többször is halálosan összevesztek, leültek megbeszélni a dolgot. Ez így tovább nem mehet! Ha a négy fal közt maradnak, beleőrülnek. Megbeszélték a dolgot, és három nap után visszamentek mindketten dolgozni. Egyszerűen nem tudtak otthon maradni, és így addig is telik az idő. Két hét telt el, amikor ismét telefonáltak neki. Lezárták a kutatást, megtalálták mind a harminchat mentőcsónakot és az eltűnt utasok többségének maradványait. A gyerekeket eltűntként halottnak nyilvánítják. Részvétet nyilvánított egy száraz női hang. A cég természetesen saját halottjának tekinti az elhunytakat. Vége van, nincs tovább. Ennyi volt két fiatal élet. Gábor erőt vett magán, hiszen el kell intéznie az ilyenkor szokásos teendőket, támaszt kell nyújtania párjának. Helyt kell állnia, mint családfő. Főnöke végig ott volt, amikor felhívták. Nem mondott semmit sem, csak megértően és részvéttel telve bólintott. Kollégája, régi barátja vállára tette kezét. Ebben benne volt minden. Amikor átöltözött farmerkabátjából kiesett egy boríték. Csodálkozva vette fel, leánya írása volt rajta. Apucikácskámnak. Remegő kézzel bontotta fel. Egy ultrahangos kép volt benne, hátulján az ő kicsike kis leánykájának az írásával.
„Bocsi apu! Tudod a hormonok játszanak az idegeimmel. Ő itt, az unokád háromhetesen.”
Ez volt a végső döfés. Ott állt megkövülve a képpel és a borítékkal a kezében. Már nem volt köztünk tudata. Szíve dobogott, de agya kikapcsolt. Kikapcsolt, hogy védhesse azt, ami maradt belőle. Katatón állapotba került, ahonnét a kiérkező mentőben adott méregerős gyógyszerekkel tudták csak visszarángatni. Három hónapig volt a pszichiátrián. Míg ő összeomlott, felesége helyére állt. Célt kapott azáltal, hogy párja feladta a harcot. Amikor hazakerült sem lett jobb a helyzet. Nem evett, nem ivott. Párja úgy erőltetett bele éppen csak valamit. Fia, Zoli aggódva nézte leépülését. Nem, ez így nem mehet tovább. Az iskolával egy hónapja végzett, már dolgozik. Kolléganőjével, aki egyébként gyerekkori barátja is volt, gyakran beszélgettek róla. Mit is lehetne tenni az öreggel.
– Kata, lenne egy kérésem hozzád!
– Mondd!
– Lennél a barátnőm a következő két hónapban?
– Tessék?!
– Ezt a témát az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam az iskolai vizsgák miatt, és most, hogy az lezárult, nem aktuális. Tudod, a nővérem halála, apám, meg minden.
– Mégis, hogyan képzelted?
– Tudom, hogy van barátod. Tiszteletben is tartom, meg minden. Csak szeretném apámat kirángatni az önsajnálatból, és te vagy az egyetlen, akivel ezt most ebben a helyzetben el tudom képzelni.
– Ez aranyos, de tudod, az érzelmekkel nem szabad játszani. Még akkor sem, ha tökéletesen megértjük egymást és megbízunk egymásban.
– Bocsi, hülye ötlet volt. Most valahogy nincs kedvem jópofízní egyetlen komolytalan csitrivel sem.
– Ezt megértem. Amúgy tévedsz, az exemmel már két hónapja még csak nem is beszéltem, amióta rajtakaptam őt valaki mással.
– Bocs, nem tudtam.
– Persze, mert nem mondtam a nővéred miatt. Amúgy meg, ha randira akarsz hívni, azt csináld rendesen!
Két nappal később megérkezett Zoli és Kriszta a szülői házba. Mielőtt felmentek volna, fogott egy csavarhúzót és kiszúrta a saját autójának a kerekét. Természetesen időre kellett menniük. Így apját megkérték vigye már el őket. Hónapok óta először mozdult ki, de csak Krisztike miatt, akit pici kora óta ismer. Amíg a gyerekek odavoltak, addig Gábor megjavíttatta a defektes gumit. Majd értük ment. Másnap hajnalban felkelt, megborotválkozott és kiment a kertbe ásni, megcsinálni az őszi munkákat. Igen, pont ennyi kellett neki. Amióta Kriszti mindennapos vendég náluk, rendszeresen mosdik, borotválkozik, takarít és főz. Hamarosan visszament dolgozni. Nyolc hónap telt el a tragédia óta. Minden visszaállt a normális kerékvágásba, csak Gábor lett csendesebb. Nagyon bánja azt a napot, amikor büszkesége nem engedte, hogy utoljára életében magához ölelje leányát. De hát honnan tudhatta volna, erre nem lesz több alkalma. Aznap amikor hazaért a munkából, a csonka család csak rá várt, feltűnően jókedvűek voltak. Gábor nem is értette, már-már hamis ábrándba kezdte ringatni magát, amikor Kriszti és Zoli egy képet adtak a kezébe. Egy ultrahangos képet.
– Mit jelentsen ez?!
– Bővül a család, apu – válaszolt mosolyogva Kriszti.
Akkor felszakadtak az elmúlt nyolc hónap sebei és a rengeteg keserűség, Gábor könnyeivel távozott. Nem tudott szólni, de nem is akart. Sohasem fogja elvesztett gyermekeit elfelejteni, de megértette el kell őket engednie.
* * *
Barabás hatalmas tüzet gyújtott. Zöld pálmaleveleket és egy, a tengerből kihalászott Toi-Toi WC maradványait is rádobta, amitől az hatalmas lánggal égett, és okádta kifele magából a vastag füstöt. Szilvi, aki a kilencedik hónapban volt már, ő is integetett a partról párjával Barabással, aki a hajótöréskor két teljes napig úszott a viharos tengerben, magával hurcolva őt. Fél karral, mert a másikkal szorosan tartotta szerelmét, Szilvit. Hol a jobbal, hol a ballal úszott, de nem adta fel. Görög volt, ott nőtt fel, őneki a tenger a barátja. Spártai őseinél a feladás szó ismeretlen fogalom volt. Most is mindent beleadva hordta a hatalmas elkészített máglyára az utánpótlást, miközben integettek a távoli hajónak arról a szigetről, aminek már nyolc hónapja a foglyai. A lángok majd tíz méteresek voltak, fekete, szürke és fehér füst egyvelege vastagon szállt fel az égbe. Mindketten integettek a hajó felé, amikor a kapitány, aki távcsővel már látta őket, három hosszú hajókürttel jelezte ezt nekik. Majd újabb hárommal és még egyszer hárommal. A hatalmas óceánjáró komótosan, ám de tiszteletet parancsolóan irányt váltott.
