Sárkánylovasok – 2. rész

Fantasy / Novellák (106 katt) PROF(Robi)
  2024.12.16.

2.

Hajnalban a hullafáradt Howard végre belépett a hálószobába. Igyekezett halkan mozogni, nem akarta felkelteni gyengélkedő feleségét, aki talán végre el tudott aludni. A férfi nagyon aggódott az asszony egészségéért. Körülbelül három hónapja kezdődött a gyengeség, az étvágytalanság, és most pár napja lázzal ágynak esett. A férfi hatalmas termetéhez képest finom mozdulattal lefeküdt az asszony mellé. De ahogy óvatosan bebújt a takaró alá, a nő halkan megszólalt.

– Milyen volt a napod, férjem? – kérdezte.

Gyenge hangján hallatszott, hogy most is fájdalmai vannak. Howard bocsánatot kért amiért felkeltette, ám az asszony biztosította, hogy kicsit jobban érzi magát, és már várta őt. Ezért Howard mesélt a vendégekről, a dalnokról és a hatalmas sikerű fellépésről. Az asszony csendben hallgatta. Végül, amikor megemlítette, hogy Stelius Ilarius nem csak egyszerű dalnok, a nő érdeklődve közbekérdezett.

– Howard, mi az a varázsos? – kérdezte.

Az egykori zsoldos kicsit hallgatott, összeszedte a gondolatait. Tudta, hogy Marcia sok mindent nem ismer, mert egy egészen kicsiny, eldugott hegyi faluban nőtt föl. Tizenhat éves volt, amikor felségül vette, és azóta szinte sosem hagyta el a fogadót. A közeli hegyi faluba is csak kétszer vitte el magával a lányt. Most huszonkét éves volt, és nagyon érdekelték a világ dolgai.

– A varázslókról vagy mágusokról hallottál ugye? – fordult a mellette fekvő csinos asszonyhoz.
– Igen, apám sokszor mesélt róluk.
– Nos a varázslók szinte bármire képesek, uralják a mágiát és így óriási hatalmuk van. Ezzel szemben a varázsos olyan ember, akinek csak egyetlen képessége van. Mondjuk a fát vassá tudja változtatni, vagy felgyorsítja egy növény fejlődését, de máshoz nem ért. Tudsz követni?
– Értem, tehát nem uralja teljesen a mágiát, csak egy kis részét.
– Pontosan! – Howard odahajolt és egy csókot lehelt a nő homlokára. Tisztában volt vele, hogy az asszony alighanem okosabb nála, és csak azért nincs ezzel tisztában, mert nem volt lehetősége iskolába járni. Ilyen alkalmakor mindig megdöbbentette a gyors felfogóképessége. – Szóval ez a Stelius egy afféle varázsos. Az ő képességei abból állnak, hogy elképesztően tudja szórakoztatni a közönséget. Ha most visszagondolok, közepesen dalol, a tréfái is közepesek, ám amikor ott vagy és hallgatod, úgy érzed, ilyen szép hangot még nem hallottál, ilyen jó tréfán nem nevettél ennyit sosem. Ha nem vagyok ott, el sem hiszem. Az összes ember csüngött rajta. A tenyeréből ettek – a fogadós felült az ágyban ahogy egyre izgatottabban mesélt. – A végén ezüstesőként zúdult rá a sok pénz, amit neki dobáltak. Nem viccelek! Seprűvel kellett összehúzni!

Még most is hitetlenkedve csóválta a fejét. Aztán a feleségére nézett, aki mosolyogva figyelte, ahogy a férje előadta az esti történéseket. Howard félkönyökre ereszkedett, és odahajolt Marciához.

– És neked, hogy telt a napod szerelmem? Jobban vagy már? – óvatos csókot lehelt a lány telt ajkára. Az asszony viszonozta a csókot.
– Nagyon gyenge vagyok, és nem tudok semmit sem enni, de szerintem végre lement a lázam.

Kislányos hangja Howard szívéig hatolt. Bármit megtett volna, hogy Marcia meggyógyuljon. A városból már kétszer hívatta el a gyógyítót, de az sem tudott segíteni. Nyugtató, fájdalomcsillapító teát rendelt, ennél többet nem tudott tenni. Howard közelebb hajolt és gyengéden megölelte az asszonyt. Imádta az illatát. Hirtelen elfogta a vágy. Tudta, hogy beteg a nő, de nem tehetett róla, több mint egy hónapja nem szeretkeztek. Érezte a vékony hálóingen keresztül nekinyomódó kebleket. Lenyúlt és tenyerébe vette az egyiket. Marcia felszisszent.

– Finomabban Howard, ez fáj – mondta halkan. A férfi elengedte az asszonyt és visszahúzódott.
– Nagyon óvatos voltam szívem. Nem tudtam, hogy ennyire fáj.
– Ne haragudj drágám – a nő hozzásimult – tudom, hogy vágysz egy kis gyengédségre, de most nem tudok…
– Semmi baj szerelmem – szakította félbe –, majd ha meggyógyulsz.

Lefeküdt puha párnájára. A nő befúrta magát a karhajlatába, és átkarolta. Howard magában gyors fohászt intézett az istenekhez, hogy gyógyítsák meg a lányt. Hamar elaludtak.

* * *

Másnap Howard a szokásához híven, korán az ivóban volt. Felügyelte a reggeli elkészítését, a távozó vendégekkel beszélgetett, és beszedte a pénzeket. Jól indult a nap. Marcia elég jól érezte magát, és azt ígérte, délelőtt lejön kicsit az ivóba. A fogadós nagyon örült. Az asszony hetek óta nem mozdult ki a szállásukról, ami a fogadó harmadik szintjén volt. A félig a sziklába vájt hatalmas, több szobából álló lakás minden kényelemmel el volt látva. Az emeletről egy, külön lépcső vezetett le a fogadóba, így nem kellett a hideg téli napokon teljesen felöltözni. Howard már legalább tucatszor pillantott a falikárpit felé, ami eltakarta a szűk lépcsőt, amit csak ők ketten, meg a szintén az emeleten lakó szolgálók használtak. A fogadó közepén lévő szélesebb lépcsőn, ami a kiadó szobák felől vezetett le, a varázsos tűnt fel. Arany haja fésületlenül omlott vállára, arca borostás és kialvatlan volt. Meglátta Howardot és a fogadós felé indult.

– Szép jó reggelt fogadós uram! – köszöntötte az egykori zsoldost.
– Neked is Stelius – már nem hozta zavarba, amiért egy Varázsost a keresztnevén szólít. Nehezen, de be kellett vallania, hogy hiába ismeri még csak pár órája a férfit, megkedvelte.
– Tegnap remek volt az előadás – mosolyodott el a vendéglős. Stelius legyintett, és fáradtan felmászott egy székbe. Rákönyökölt a pultra és mindkét tenyerével megtámasztotta az állát.
– Nem tudom, más is így van-e ezzel, de ha napokig úton vagyok, és végre megint puha ágyban alhatok, jó ideig alig tudok piheni. Folyton felébredek és elkerül az álom. Pedig tegnap igazán elfáradtam.

Egy szolgálólány jelent meg a konyha felől, és egy tálcát tett a fáradt dalnok elé. A tálca roskadozott a sok finomságtól. Volt ott frissen sült zsemle, vaj, hideg pástétom, sült hús, lekvár, és egy üvegkorsóban gyümölcslé, és még forró tea is. A lány mosolyogva nézett a szőke énekesre. Steliuson látszott, hogy erősen gondolkodik, aztán kisimult a homloka, megfogta a lány kezét, és belecsókolt a tenyerébe, mire az mélyen elpirult.

– Köszönöm a reggelit Dalília. Ezt is, meg a korábbi finomságot is – mosolygott kétértelműen az elbűvölően elpiruló lányra. Az nem tudott erre semmit sem mondani, helyette csak felkacagott, és gyorsan visszament a konyhába. Howard irigyen nézett utána.
– Csinos fruska ez a Dalília. Ritkán láttam bárkivel is beszélgetni eddig. Valami olyasmit mondott, hogy ő csak a férjének fogja odaadni magát – somolygott a fogadós.
– Csak nem? – tettetett megdöbbenést Stelius – Pedig biz' isten nem nősültem meg tegnap! – Aztán bizonytalanul Howardra nézett. – Ugye nem nősültem meg?!
– Nem, nem vetted el – nyugtatta meg az aggódó dalnokot. Stelius nekilátott a reggelinek. Teli szájjal mesélni kezdett.
– Mert egyszer egy nomád törzsnél szálltam meg egy téli napon. Ők nem szerették a dalnokokat, ezért mint varázsos mutatkoztam be. Erre este lakomát tartottak a tiszteletemre. A lakoma végén elém állt három rendkívül csinos lány, és a törzs vezére biztatott, hogy válasszak. A legcsinosabbat elvittem a sátorba, amit nekem állítottak fel, és egy igen kellemes éjszakát töltöttem vele. Aztán reggel a lány ugyanígy – mutatott a tálcára – finom reggelit készített. Később, amikor indulni akartam, egy lovon ülve megjelent a lány is. Nem értettem semmit. Látom ám, hogy egy idősebb pár – később kiderült, hogy a szülei – sírva búcsúzkodnak tőle. A törzs harcosai egyenként odaléptettek hozzám apró termetű lovaikon, és a vállamra téve a kezüket azt mondták „maraskilantó”. Később a főnöktől tudtam meg, hogy megnősültem, és az egész törzs hosszú boldog házasságot kívánt nekünk. Maraskilantó a szavuk a boldogságra.

Howard hangosan felnevetett. Aztán Ilarius szemébe nézett.

– Csak játszol velem dalnok! Erről is akartam veled beszélni.
– De hisz ez a sztori történetesen igaz, Howard. Egy zacskó aranyamba fájt, hogy a család fogadja vissza a lányt – kacagott a varázsos. – De ennek a Dalíliának vannak a legszebb keblei, amit életemben láttam. Azt hiszem, ma este jobban szemügyre veszem őket – a fogadós keserű mosollyal nézett a varázsos szemébe.
– Ne is említsd a kebleket barátom! – mondta. – Az én gyönyörű feleségemnek is remek adottságai vannak – elhallgatott. Stelius abbahagyta az evést, és a fogadósra nézett.
– Valami baj van a házasságoddal Howard mester? – kérdezte sajnálkozóan, de őszinte érdeklődéssel.

A fogadós kissé összehúzta a szemét. Egy pillanatig úgy érezte ez felettébb, és indokolatlanul személyes kérdés volt. Aztán ezt az érzést mintha elfújták volna, és úgy érezte megbízhat a varázsosban. Persze Howard nem tudta, hogy kapott egy varázslöketet, és ezért oldódott fel egy pillanat alatt.

– Szó sincs róla, Stelius. A nejem fél éve betegeskedik, és az állapota egyre rosszabb. Sajnos már nem tapogathatom a gyönyörű kebleit mert fájdalmat okozok neki – Howard lehorgasztotta a fejét.
– Sajnálom, barátom! – Stelius a férfi vállára tette a kezét és belső szemével látta a kavargó színeket, a férfi szomorúságát, szerelméért való aggodalmát. Varázserejéből még egy löketet küldött, Howard felé. A halványzöld paca megfestette a sötétkék, ködszerűen kavargó érzelemhullámot. A sötét színek kezdtek világosodni. Stelius még egy adag pozitív energiát lövellt.

Aztán visszatért a normál világba és szemügyre vette a fogadóst. A férfi szemei ismét normálisan csillogtak. Aztán hirtelen el is mosolyodott, de nem Steliusra, hanem a válla fölött átpillantva vett észre valamit. A dalnok is odafordult. Egy formás, fekete hajú, fiatal lányt látott, aki egy díszes falikárpit előtt állt. A sötétvörös szőnyeg kiemelte sápadtságát, ám feltűnően szép arcvonásait is. Hatalmas, majdnem fekete szeme felfedezte Howardot, és arcán kedves mosoly ragyogott fel. Lassan mozogva elindult feléjük. A fogadós fürgén elé ment, és a lány belekapaszkodva izmos karjába sokkal biztosabban lépkedett. Az egykori zsoldos büszkén mutatta be a feleségét. Stelius felállt és csókot lehelt a nő kezére. Marcia láthatóan zavarba jött ettől.

– Örülök, hogy megismerhetlek Stelius mester – halk ám kellemes beszédhangja volt. – A férjem sokat mesélt rólad.
– Nem szabad mindent elhinned hölgyem – hajolt meg finoman a dalnok.

A varázsos meglepetten tapasztalta, hogy elbűvölte őt az asszony. Nem volt ragyogó szépség, ám valami megfoghatatlan báj lengte körül. Értette Howardot, amiért ennyire imádta. Az egyszerű, ám finom kelméből varrt ruha kiemelte nőies alakját, és erősen kellett koncentrálni, hogy ne bámulja hatalmas kebleit. A nő hihetetlenül kívánatos volt, annak ellenére, hogy arcán meglátszott a betegség. Kinyitotta belső szemét és gyors, ám tüzetes pillantást vetett az asszonyra. Halványrózsaszín volt, ami azt jelentette, hogy nyugodt, és jó ember. Aztán meglátta. Gyűlölte a színét. A nő, aki nevelte, és akit őszintén szeretett, szintén ilyen színű daganatokba halt bele. Ám akkor még kicsiny gyermek volt, képességeinek nem volt tudatában. Azóta már tudta, mi ez, és mit jelentenek a sötétlila, fekete csíkos gömbök.

Megrázta a fejét, becsukta a belső szemét, és visszatért. A nő és a fogadós is őt nézte. Rájött, hogy nem tudja meddig volt odaát. A varázsvilágban másképpen telt az idő. Tisztában volt vele, hogy furcsa, és ijesztő, amikor kimeredt szemmel a semmibe bámul. Nem látta még magát, de leírták már neki, milyen, amikor varázslattal vizsgálja a világot.

– Bocsánat de azt hiszem hiába ettem, még mindig nem vagyok teljesen ébren – mondta. Aztán mosolyt erőltetve arcára, Marciához fordult. – Remélem, a ma esti előadásomat megtiszteli a jelenlétével hölgyem! – bókolt.

Az asszony megint elpirult.

– Mindenképpen szeretnék itt lenni… ha az egészségem engedi – lehelte.

Howard védelmezőn átkarolta, és mély hangján biztatta.

– Máris sokkal jobban vagy, drágám, és addig még pihenni is tudsz. Aztán együtt meghallgatjuk Stelius arcpirító dalait – nevetett kissé erőltetetten.

Egy ideig még csevegtek mindenféle témáról, aztán a szőke dalnok kimentette magát.

– Hölgyem, ha megengedi, most visszavonulnék a szobámba. Sajnálatos módon szinte egyáltalán nem sikerült pihennem, és azt szeretném, ha este kegyed a legjobb formámban láthatna – hajolt meg a nő felé, majd a fogadósnak is biccentett.

Marcia elmosolyodott, nagyon tetszett neki, hogy a világlátott férfi úgy bánt vele, mint egy nemes hölggyel.

– Menjen Stelius, és pihenjen, mert este itt fogok ülni, és szeretném, ha eljátszaná nekem a „Rózsa és tövist” – ez a dal egy királyság-szerte ismert és kedvelt romantikus dal volt.

Stelius megint meghajtotta magát.

– Amióta dalnokként keresem a kenyerem, egyet hamar megtanultam. Sosem szabad kívánságokat teljesíteni, mert akkor szétesik a műsor, hisz mindenki elkezdi követelni a kedvencét – mondta komolyan az asszony szemébe nézve.

Marcia lebiggyesztette telt, halványvörös, tökéletes ívű ajkát. Erre a dalnok csibészesen elvigyorodott.

– De néha, ha különösen szép és nemes hölgyek kérnek, kivételt szoktam tenni – erre már az asszony is hangosan felnevetett.

Howard hálásan nézett a varázsosra, hónapok óta nem hallotta nevetni a feleségét. Stelius otthagyta a házaspárt, és a lépcsőhöz ment, ami az emeleti szobákhoz vezetett. Szomorú és dühös volt. Gyűlölte ezt az alattomos betegséget. Megrázta a fejét, nem értette, miért zaklatta fel így Marcia állapota, hisz alig ismerte őket. Megállt, és megfogta a lépcső korlátját. Most vette észre a művészi faragást. Csodálatos munka volt. Sárkányok kergetőztek, tüzet okádtak egymásra. Igazi művész faraghatta, nem kis pénzért, gondolta. Ahogy visszafordult, más szemmel nézett le a hatalmas ivóra. Eddig a pillanatig fel sem tűnt neki, hogy milyen csodás a terem belső kialakítása. A vascsillárok és a fáklyatartók is minőségi kovácsmunkák voltak. A falakon vadászjeleneteket ábrázoló falikárpitok lógtak. Az asztalokon vastag sötétzöld abroszok. De Steliust leginkább a padló nyűgözte le. A kocsmákban, ívókban döngölt föld, vagy agyagpadló volt, amit szalmával vagy szénával szórtak fel. Ám itt fából volt a padló. Minden asztalnál, oszlop tövében kihelyezett köpőcsészék, amit használtak is a vendégek. Kellemesen kulturált és tiszta volt a hely. A varázsos gyanította, hogy Marcia keze van a dologban. Elfordult és felbaktatott a szobájába. Levetette magát az ágyára és komor gondolatokba merülve elaludt.

* * *

Majd három hetet kellett várnia, hogy újra láthassa a fogadós gyönyörű feleségét. Ezen az estén, amikor lement az ivóba, Howard felhívta a figyelmét a terem közepén, a fal mellé építtetett kis színpadra. Stelius bólintott. Sokkal kényelmesebb volt, mint egy asztal tetején ugrálni egész éjjel. Az ivó lassan kezdett megtelni. A környéken, sőt egész messzire fekvő városokba is eljutott a híre, hogy egy dalnok van az Üllőben. Howard egy legénnyel éppen a harmadik hordó sört gurította be a pult mögé, és verte csapra. A Varázsos kért egy korsóval, majd kezében a lantjával a színpadhoz sétált. A vendégek üdvözlően hujjogtak, kiabáltak. Howard már vagy egy hete kénytelen volt este jegyeket árulni, mert a sok érdeklődő már nem fért be a hatalmas ívóba. Stel fellépett az emelvényre, kinyitotta a belső szemét, és végignézett az egybegyűlteken. Látta a jó hangulat kellemes színeit. Megpendítette a hangszert. A zsivaj elhalkult. Zengő hangján belekezdett egy vidám nótába. Egy papról szólt, aki nagyon szerette a fehérnépeket. Minden strófa végén, vidámságlöketet küldött a közönség felé. A harmadik versszaknál már könnyezve nevettek. Ezután elmesélt egy történetet egy vargáról, aki olyan cipőket varrt, amik hamar tönkrementek, és így lett több munkája. A népek felháborodva hallgatták, aztán a végén, amikor az ügyes segéd olyan cipellőket kezdett gyártani, amik sosem koptak el, a falu elkergette a kontár vargát. Ez már tetszett mindenkinek. Ám a hangulat kezdett mégis laposodni. A dalnok megint varázslathoz folyamodott. A jókedv löket megint felpezsdítette a közönséget. Sorra jöttek az ivós nóták, és a vendégek derekasan felöntöttek a garatra. Howard elégedettségére a hordók kezdtek kiürülni. Stelius rendületlenül játszott, szavalt és mesélt. Szinte végig a belső szemével figyelt, alakította a közönség érzéseit, kedvét. Egy asztaltársaságban két férfi összeszólalkozott egy nő miatt, és a varázsos látta az indulatok kavargását, a vörös árnyalatait, és tudta, hogy itt hamarosan kitör a verekedés. Kinyitotta az igazi szemét és észlelte ahogy a fogadós egy gonosz, vastag husángot vesz ki a söntéspult alól. Erre rögvest visszatért a varázsvilágba, és jókora örömhullámot küldött a két haragos férfi felé. A sárgás lebegő labda, amit feléjük továbbított kettévált, és a két kisebb golyó beúszott a mélyvörös ködbe, ami a bikaként szembenálló férfiak agyát uralta. A sárgából halvány piros lett, majd szinte teljesen kifakította, és kezdett kék lenni. Mindkét haragos, megrázta a fejét, és értetlen arccal néztek egymásra, majd nevetni kezdtek, és egymás vállát, hátát csapkodva leültek. Howard megvonta a vállát és visszatette a helyére a bunkósbotot. Intett az egyik felszolgálólánynak, hogy vigyen pár korsó sört az asztalukhoz.

Stelius újabb nótába kezdett, amit a közönség vele énekelt. A dalnok közben megint Howardra nézett. Az azóta már barátjának tartott férfin látszott, hogy valami nagyon bántja. Stelius szemöldökét kérdőn felhúzva intett neki. Az megértette a kérdést, és szomorúan megrázta a fejét. A dalnok befejezte a dalt, amit éppen énekelt, letette a lantját és bejelentette, hogy szünetet tart. Odament az egyedül álldogáló Howardhoz.

– Azt hittem Marcia jobban van – mondta aggódva.

Az egykori zsoldos letörten csóválta a fejét. Stelius is lesütötte a szemét. Az elmúlt hetekben többször eszébe jutott, hogy megkéri Howardot, engedje meg, hogy megvizsgálja az asszonyt. Ám amikor a szobájában ezen rágódott végül mindig a varázslótanácsnak tett esküje győzött. Az eskü, miszerint nem használhatja gyógyításra a varázserejét. Az is égette a lelkét, hogy egyszer már megszegte ezt az esküt, és nem jó dolgok történtek.

– Úgy is volt, valóban jobban érezte magát. A gyógyító teái úgy tűnt, használnak. A minap már azt fontolgatta, hogy végre kimozdul, és megnézi az előadást. Aztán kora este váratlanul belázasodott, és erős fájdalmai is vannak – szavaiból kihallatszott mennyire aggódik.

A varázsos elkomorodott. Úgy látszott, mondani akar valamit, de aztán becsukta a száját, és visszaindult a színpadra. Howard utánaszólt.

– Ha bármi van, fent leszek nála. Nem akarom továbbra is egyedül hagyni – mondta a dalnok széles hátának. Stelius megfordult.
– Este beszélni akarok veled – vakkantotta, aztán a közönség tapsa közepette felment az emelvényre, és kezébe kapta a hangszerét.

(folyt. köv.)

Előző oldal PROF(Robi)