Sárkánylovasok – 3. rész
3.
Az ivó lassan kiürült. Azok a vendégek akik nem itt szálltak meg, lóra kaptak, vagy éppen gyalogosan távoztak. Az Üllő tehetősebb vendégei a szobájukba tértek vissza, és voltak, akik azért fizettek, hogy a padlón, az asztalok alatt hajthassák álomra a fejüket. Stelius figyelte a sepregető, asztalokat leszedő, poharakat mosogató gyakorlott felszolgálókat. A dalnok a söntéspultnál ült egy magas széken, és egy borospoharat dédelgetett. Ma is hatalmas sikerrel zárta az előadását, bár ez őt egyáltalán nem lepte meg. Tudta, ha nem használna varázslatot, csak egy közepes énekes lenne, aki éppen csak nem halna éhen. De most más járt a fejében. Amire készült, veszélyes volt, nemcsak rá, de mindenkire, aki részt vett benne. Végre meglátta a falikárpit mögül kilépő fogadóst. Felhajtotta a bort, és felállt. Howard kérdőn nézett a szemébe.
– Hogy van? – kérdezte a dalnok fejével felfelé intve, amerre a beteg asszony feküdt a szállásán.
– Elaludt, de csak mert erős fájdalomcsillapító főzetet itattam vele.
Stelius bólintott.
– Gyere ki velem, megnézem a lovam, és közben elmondok egy történetet – elindult az ajtó felé, ami az istállóba vezetett. Howard követte.
A szag, ami fogadta őket, sokkal kellemesebb volt, mint ami az ivóban uralkodott. A sok hátas fel is melegítette az istállót. Stelius bement a lova bokszába, és megveregette a ló oldalát. Kackiás üdvözlően felhorkant, és Stelius zsebe felé szaglászott.
– Csak ezért örülsz nekem, te bestia? – és egy almát húzott elő. Kettétörte és az egyik felét az állat szájába adta.
Howard türelmesen várta mit akar mondani a varázsos. Szívesebben lett volna Marciával, de volt egy halvány sejtése, hogy a dalnok mondandója, valahogy kapcsolatban van a szeretett nővel. Ekkor Stelius végre összeszedte a gondolatait, és beszélni kezdett.
– Nem ismertem a szüleimet. Csecsemő koromban egy templom előtt hagytak, és egy Soranna rendházba kerültem – a fogadós ismerte a rendet.
A Soranna minden gyermeket befogadott, ezért a szegény szülők, a szajhák, és mindenki, aki nem akarta a megszületett gyermeket, valamelyik Soranna templom előtt hagyta a kis porontyot.
– Négyéves voltam amikor az apát gyanítani kezdte, hogy varázserővel rendelkezem. Elvitt Cadabrasra, a varázslószigetre. A mágusok ott tartottak, hogy tanulmányozzanak, és megtudják, mik a képességeim. Itt éltem, jártam iskolába tizennyolc éves koromig. Egy szolgálóra bíztak, ő nevelt hatodmagammal. – Kicsit elhallgatott, mert eszébe jutott a nő, akit anyjaként szeretett. – Nagyon jó asszony volt. Abba a betegségbe halt bele, ami a te feleségedet is emészti. – Az utolsó szónál a fogadós szemébe nézett.
Howard megrémült, és ez ki is ült az arcára. Teleszívta a tüdejét, hogy kérdezzen, de Stelius intett, hogy később, aztán folytatta a történetét.
– A varázsképességemmel láttam a betegségét, de persze nem tudtam rajta segíteni. Ám a varázslók megörültek, hogy végre megmutatkozott a tehetségem. Elkezdtek foglalkozni velem, de hamar kiderült, hogy ennyit tudok és nem többet. Egy egyszerű varázsos vagyok. Felvidítom az embereket, elsimítom az ellentéteket és ennyi a tudásom. Az egyik mágus azt mondta, akár gyógyító is lehetek. A dolog úgy áll, hogy ahhoz még tíz évet kellett volna tanulnom, és én bizony nem vagyok olyan kitartó. Így amikor a nevelőanyám meghalt, mielőbb távozni akartam onnan. Azt választottam, hogy dalnok leszek. Megeskettek, hogy nem próbálok gyógyítani. Készséggel beleegyeztem. De most, hogy láttam a feleségedet, aki a nevelőanyámra emlékeztet, na nem kinézetre… ő… mindegy. Szóval tudd, hogy a kebleiben csomók vannak, és ahogy fejlődnek, lassan de biztosan megölik őt – a varázsos elhallgatott.
Howard feje zsongott. A gondolatok sebesen kergetőztek a fejében. Aztán a legelső, ami eszébe jutott, kiszaladt a száján.
– Te láttad a feleségem mellét?! – mordult a szőke énekesre.
Az egy lesajnáló félmosollyal válaszolt.
– Szóval ez a kérdésed, miután közöltem, hogy a feleséged halálos kórban szenved? – Lépett közelebb a fogadóshoz.
Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a fogadós elszégyellte magát és lesütötte a szemét.
– Egyébként nem, nem láttam Marcia kebleit. Amikor a képességeimet használom, csak körvonalakat, színeket látok. Az évek során megértettem, kitapasztaltam, melyik szín mit jelent, sőt a színek is változnak egyénenként, de ez most mindegy. Tőled tudtam, hogy beteg, ezért amikor találkoztam vele, kinyitottam a belső szemem, és rápillantottam, hogy megnézzem, mi lehet a baja. Egyből felfedeztem a daganatokat. Még nem nagyok, de már elkezdtek burjánzani.
– Óh! – nyögte Howard – És azt akarod mondani, hogy te meg tudod gyógyítani? – kérdezte reményteljes, de remegő hangon. A félelmetes, egykori zsoldoskatona, most szinte gyerekes hangon suttogott. Stelius komolyan nézett vissza rá.
– Nem tudom biztosan. Megpróbálhatom, de előtte még van valami, amit hallanod kell. – Aztán a földre szórt szénát tologató csizmájára vetette a tekintetét, és úgy mesélt tovább. – Pár éve egy kisvárosban megismertem egy kocsmárost, akinek volt egy elragadó öt éves kislánya. A lányka bármily hihetetlen, szintén rákos volt. Akkor még én is csak éppen tanulgattam a varázserőm használatát. Felfuvalkodottságomban azt gondoltam, meg tudom gyógyítani a kicsiny lányt. – Megállt és szinte esdeklőn kiáltotta: – Egyszerűen nem tudtam nézni a fájdalmait! Az is igaz, hogy ő akkor már a végső stádiumban volt. Át, meg, átszőtte testét a kór. Én mindent megtettem, de sajnos kevés volt a varázserőm, a kislány két nap múlva meghalt. – Stelius itt megint a fogadós szemébe nézett. – A csalódott apa nekem támadt, és azt mondta, miattam halt meg a kislány. Aztán elment a közeli Rashar templomba, és bepanaszolt. Hamis gyógyítónak nevezett. Tudnod kell, hogy miután én a zenélést választottam, nem használhatom gyógyításra a varázserőm, és ez komoly tiltás. Ez a varázslótörvény. Egy mágus azt csinál, amit akar, illetve amit a mágiájával megtehet, de egy varázsos, nem. A panasz után pár nappal, meg is jelent egy mágus, és keresett, igaz én már nem voltam ott. – A varázsos a semmibe meredt. Nem akarta elmondani Howardnak, hogy érezte a kutatóvarázst, amit a varázsló küldött utána, de aztán valahogyan semlegesítette, bár azóta sem tudta, hogyan volt képes rá.
A fogadós némán várta a történet folytatását, de Stelius csak állt, tekintete a távolba révedt. Aztán végül Howard törte meg a csendet.
– Mi volt a baj a kislánynál? Miért nem tudtad meggyógyítani?
A varázsos feleszmélt, a borostáját vakargatta.
– Bonyolult lenne elmagyarázni, mert te nem értesz a varázslatokhoz. De annyit elmondhatok, hogy ha túl sokáig várunk, akkor a burjánzást már lehetetlen megállítani. Marcia – mondta, és várt egy kicsit – most még talán menthető.
– De nem vagy biztos benne – a fogadós nem kérdezte, inkább leszögezte.
– Semmi sem biztos, Howard. Ezért lettem inkább zenész. Amikor bíznak benned, és te mégsem tudod meggyógyítani a beteget, azt a kudarcot nehéz elviselni – a fogadós türelmetlenül közbevágott.
– Meddig élhet még így a feleségem?
– Nehéz ezt megmondani, akár egy évig is, ám tudnod kell, hogy a fájdalmai egyre nagyobbak lesznek, szóval, ha beleegyeztek, hogy megpróbáljam meggyógyítani, akkor nem várhatunk sokáig – a szavai szinte megrogyasztották a hatalmas férfit. Stelius nagyon sajnálta, hogy ilyen nyersen kellett fogalmaznia. Aztán a volt zsoldos összeszedte magát és kiegyenesedett.
– Beszélek vele – mondta a varázsosnak, és visszaindult az ivóba.
– Rendben. A szobámban leszek. – Stelius megpaskolta Kackiás hátát, és odanyújtotta neki az alma másik felét.
* * *
Alig telt el egy fél óra, és Howard már kopogott is a dalnok szobájának ajtaján. Steliusnak nem is kellett kérdeznie, a férfi arcáról is leolvashatta a döntésüket. A varázsos felpattant az ágyából, és közölte a fogadóssal, hogy meg kell vizsgálnia az asszonyt. Együtt mentek fel az emeleti lakrészbe.
Az asszony az ízlésesen berendezett hálószobában, egy nagy baldachinos ágyon feküdt. A fehér szaténfüggönyök nem voltak behúzva. Szeme csak félig volt nyitva, ám arcán tisztán látszott a fájdalom, amit érzett. Stelius megállt az ágy mellett, és lenézett a betegre. A majd három hét, amióta nem látta a nőt, komoly változásokat hozott. A kislányos szép arc, a bársonyos bőr tovatűnt. A beteg csendben pihent. A varázsos megpróbált rámosolyogni.
– Asszonyom, most csak megvizsgálom. Ha tudom, enyhítem kicsit a fájdalmát is, ám teljesen nem tudom elmulasztani – mondta halkan.
Az asszony elhúzta a száját, ami akár mosoly is lehetett. Bólintott, és becsukta a szemét.
– Köszönöm, varázsos uram! – suttogta Marcia.
Howard a fejénél állt, és egy tálban megnedvesített kendőt tett a homlokára. A nő bőre halovány és szinte áttetsző volt. Nyakán az ütőér lassú ritmusban mozgott. Ekkor a bejárat felől hangos kopogás hallatszott. Howard felmordult.
– Ej, hát megmondtam, hogy ne zavarjanak! – dühösen kicsörtetett a szobából. Hallották, amint kinyitja az ajtót, és valószínűleg egy szolgáló, sajnálkozó hangja hallatszott.
– Gazda, szükség van rád odalent.
– Mi olyan sürgős?
– Megjöttek a Sárkánylovasok és téged akarnak.
A vendéglős bosszús hangon válaszolt.
– Mondd meg nekik, hogy… – ekkor Stelius lépett mellé.
– Menj nyugodtan Howard, itt úgysem tehetsz semmit. Aztán, ha elrendezted a dolgodat, gyere vissza – súgta, hogy a szolga ne hallhassa. A fogadós először tiltakozni akart, de aztán megadóan bólintott, még egyszer visszapillantott a hálószoba felé, aztán kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.
* * *
A varázsos megint megállt a nő mellett. Mély levegőt vett, kinyitotta a belső szemét, és belemerült a varázslatba. Lepillantott a betegre. Marcia teste halványsárgán világított. A fejénél és a mellkasánál a láz zöldje kavargott. Stelius mélyebbre tekintett. A nő bal mellében a három lila, tyúktojás nagyságú fekete csíkos csomó, lassan pulzált. Vékony pókhálószerű halványlila szálak kötötték össze őket. A jobb mellében egész mélyen, a tüdő közelében, egy növekvő negyedik csomót is felfedezett. Ez cseresznye méretű volt. Stelius hátrébb lépett, és tekintetével megpróbálta teljesen befogni az asszony testét. Látta a ködszerű életerőt, ahogy folyamatosan halványul és táplálja a tumorokat. Miközben vizsgálta az asszonyt, folyamatosan jégkék színű fátylat borított az egész felsőtestére. A láz zöldje halványodni kezdett, ám a fájdalom sugárzása, ami a lassan, gonoszul lüktető csomókból kúszott szét, nem hátrált. A varázsos narancssárga löketet indított, ami körbevette a csomókat és teljesen beburkolta őket. Stelius hallotta a megkönnyebbült sóhajt, ami elhagyta Marcia száját. Eszerint a fájdalom alább hagyott. A dalnok megtörölte izzadó homlokát, és megszólította az asszonyt.
– Hölgyem, megkérhetem, hogy forduljon hasra? – kérte a nőt.
Marcia kitakarózott, és hasra fordult. Most, hogy végre nem voltak olyan erős fájdalmai, sokkal könnyebben mozgott. A varázsos ismét vizsgálni kezdte. Látta a kezdődő tüdőgyulladás sötétlő foltját, ám ezt egy jégkék lökettel könnyedén megszüntette. Kissé megkönnyebbült mert nem látott több daganatot. Lejjebb nézett, és egy apró árnyat látott a nő gerince mélyén, ami majdnem elkerülte a figyelmét. Jobban belemerült a varázslatba, és ezáltal a nő testébe is. Egészen mélyre nézett. A gerinc tövében, a csonthoz tapadva meglátott egy apró daganatot. Borsónyi volt, majdnem fekete, és gonoszul pulzált. Ritmikusan, lila hullámokat bocsátott ki magából. A varázsos egy gyógyító gömböt repített az infernális tumor felé. A narancssárga löket egy pillanatra körbevette, aztán a kis daganatból alattomos fekete felhő vált ki, és semlegesítette a varázsló próbálkozását. Stelius érezte a csomóból áradó energiát, ami meglepően erős volt. Furcsállta tekintve, hogy ez volt a legkisebb daganat az asszony testében.
A varázsos kinyitotta a valódi szemeit. Lábai egy pillanatra elgyengültek, aztán összeszedte magát, és közölte Marciával, hogy visszafordulhat. A nő érdeklődve figyelte Stelius arcát.
– Nos varázsos uram, van esélyem a gyógyulásra? – kérdezte, mert a férfi makacsul hallgatott. A dalnok sóhajtott. Kézháttal letörölte a homlokáról a verejtéket. Sokkal több energiáját elvette a vizsgálat, mint gondolta volna.
– Nem fogok hazudni, hölgyem – kezdte – öt daganatot találtam. Néggyel simán el tudok bánni, ám amit utoljára fedeztem fel, mélyen a gerince mellett, nos, az módfelett nyugtalanít.
Marcia nem szólt semmit. Várta, hátha mond még valamit Stelius. A varázsos lerogyott az ágy mellett álló fotelba. Aztán hirtelen felugrott.
– Bocsáss meg, hölgyem, udvariatlan voltam.
– Ugyan már, üljön le kérem, hisz látom, hogy alig áll a lábán – intett a nő a kényelmes ülőalkalmatosság felé. Stelius hálásan leült.
Ekkor viharzott be Howard. Tekintetével a feleségét vizslatta, és egyből feltűnt neki, hogy jobban van. Közben az asszony felült az ágyban. A férje odalépett és egy csókot lehelt a homlokára. Érezte, hogy nincs láza. A fogadós egy pillanatra megkönnyebbült. Aztán, ahogy a varázsos feszült arcára nézett, megint elfogta az idegesség.
– Holnap megküzdök a daganatokkal – mondta kettejüknek a varázsos – Howard mester, neked öt élő, egészséges malacot, vagy malac nagyságú állatot kell beszerezned – sorolta – ide kell hoznod őket. A varázslat alatt csak mi ketten lehetünk itt Marciával – a fogadós tiltakozni akart, de Stelius egy mozdulattal elhallgattatta. – Ne vitatkozz, kérlek! A varázslat nem veszélytelen, és semmi értelme Marciát kikezelnem, ha te megbetegszel.
* * *
Stelius az ágyán feküdt, csukott szemmel. Nem aludt. Agya lázasan dolgozott. Rémült és ideges volt. A gyűlöletes kórral egyszer már megküzdött, és akkor ő maradt alul. Élénken emlékezett a kislányra, aki megbízott benne, és tőle várta a gyógyulást. Látta az aggódó szülőket, akik szintén benne látták a megmentőt. Nemrégiben hagyta ott a varázslószigetet, és önteltségében többnek hitte magát bárkinél. Azt hitte, bármit megtehet varázserejével. No persze a mágusok figyelmeztették, de Stelius csak nevetett a vén kecskéken. Majd ő azt tudja! Az ő varázsereje hatalmas. Csak azért nem lett mágus, mert valamit elnéztek az őt vizsgáló varázslók. Na de mit neki pár daganat! Fiatal volt, felfuvalkodott és arrogáns. Persze a kislányt nagyon megkedvelte, és ez volt az első hiba. Végig sem gondolta, mivel járhat egy esetleges kudarc. Egy reggel megállt a lázban fürdő kis beteg mellett, kinek kezét édesanyja fogta. Belső szemét kinyitva nekikezdett a varázsaltnak. A lányka testét át meg át szőtték a gonosz daganatok, amik visszataszítón pulzálva, mohón táplálkoztak a gyerek egyre haloványabb életerejével…
Stelius hirtelen kinyitotta a szemét és felült az ágyában. Még ennyi évvel később is letaglózta a félelem, amit akkor érzett. Emlékezett az érzésre, ahogy a varázslaton keresztül megérezte a vegytiszta gonoszságot, amit a daganatok árasztottak magukból. Újból átélte, ahogy elkezdte bombázni a csomókat a varázslatával. Megint jött a felismerés és a kudarc keserű érzése. Amint sikerült felülkerekedni az egyiken, az a semmiből kisvártatva újból megjelent a kis beteg testének egy másik részében. Annyira belemerült a hiábavaló harcba, hogy nem is tudta, mennyi ideje viaskodott. Később mondták neki, hogy hat órán keresztül küzdött. A kislány állapota közben egyre rosszabbodott. A felbukkanó új csomók falánkan csapolták a lányka életerejét. Aztán Stelius meglátta, amit sosem szeretett volna látni. A halványrózsaszín köd, a kis beteg életének fakó mivolta ellebegett a semmibe. A kis beteg teste feladta. Stelius egy végső rohammal, saját életerejéből merítve beburkolta az egyik tumort. Varázserejével kiszakította a kislány tüdejéből, és dühösen a magasba emelte. A lilán pulzáló gonosz csomó ficánkolt, ahogy Stelius két mélyvörös varázscsápjával a sarokba hajította, és a falhoz csapta. Látta, ahogy a halványuló erejű rákos daganat, éteri valója lecsúszott a földre. A sarokban lapult rémülten a család cirmos macskája. Csak egy villanás volt. A meghökkent varázsos fel sem fogta, mit is látott. A lila-fekete csíkos tumor belevetette magát az állat testébe. Steliusnak meghökkenni sem maradt ideje. A rettegő macska ijedtében és fájdalmában kiugrott a nyitott ablakon, és hangosan nyivákolva eltűnt a kora este homályában. A varázsos ekkor tért vissza a valóságba. Lábai feladták és a padlóra rogyott. A több mint hatórás egy helyben állás kivette minden erejét. A két zokogó szülő a halott kislányra borulva tudomást sem vett a földön fekvő varázsosról. Stelius lassan feltápászkodott. Állt ott egy darabig, de semmi olyan nem jutott az eszébe, amit mondhatott volna. Halkan távozott. Visszament a fogadóbéli szobájába és csomagolni kezdett. Éppen összecsatolta álla alatt az utazóköpenyét, amikor a feldúlt apa beviharzott. A vékony kis ember meggyötört, sírástól kivörösödött szemmel nézett Steliusra.
– Te! – kiáltotta a férfi, és mutatóujját vádlón szegezte a fiatalemberre. – Megölted! – A szó jajongó zokogásba fulladt. A varázsos nem szólt. Nem volt mit mondania. Aztán az ajtóhoz lépett, de halkan visszaszólt.
– Sajnálom! Igazán sajnálom. Mindent megpróbáltam, hidd el. Nem voltam elég erős, hogy legyőzzem a kórt – ezután sietősen távozott a fogadóból. A béristállóban felült a lovára, és vágtatva hagyta maga mögött a kisvárost. Az út melletti árokban heverő döglött macskát nem is látta.
* * *
Megrázta a fejét és felállt. Elege volt a múltból. A kudarc keserű nektárja kaparta a torkát. Szemei égtek, úgy érezte, teljesen kimerült. Idegei pattanásig feszültek. Valamit csinálni akart, de nem volt semmi dolga. Megigazította ruházatát és kilépett a szobájából. A széles lépcsőn lement az ivóba. Még nyoma sem volt az esti tömegnek. Némely asztalnál ültek, és amott két férfi könyökölt a söntéspulton. Stelius a lépcső felső fokáról nézelődött. Végül megérezte, hogy éhes. Rájött, hogy aznap még egy falatot sem evett. Leült egy félreeső asztalhoz, és várta a felszolgálót.
Nem kellett soká várnia, az egyik lány hozzálépett.
– Mit hozhatok uram?
– Valami harapnivalót kérek, és egy pohár bort.
– A vacsora még nem készült el, de hideg sültet és sajtot tudok hozni, a kenyér is most sült meg – sorolta a nő.
Stelius bólintott, hogy megfelel. A lány elsietett. A varázsos hátradőlt, és szemügyre vette a környezetét. Egyszerű emberek ültek az ivóban. Fojtott duruzsolásként hatott a mindenhonnan hallatszó halk beszélgetés. Ez alól csak a terem sarkában egymás mellé tolt két asztal társasága volt kivétel. Itt nyolcan ültek, akik igencsak hangosan nevetgéltek, és beszélgettek. Három idősebb, bár kétségkívül ők sem múltak el negyvenévesek, és öt fiatalabb ember. Stelius csak a szeme sarkából figyelte őket. Ekkor vette észre, hogy két nő is van a társaságban, bár ők is ugyanolyan ruhát viseltek, mint a többiek. Csak dús hosszú hajuk, ami szabadon omlott vállukra, tért el a férfiak tincsenként befont hajától. A varázsos, ahogy jobban megnézte a különböző színű, ám ugyanolyan szabású nadrágokat, derékig érő kabátokat, és a kabátok alatt viselt furcsa sárgásfehér láncinghez hasonlatos páncélokat, rájött, mit is lát. A világ legdrágább öltözetét viselték mindannyian. Sárkánybőrből varrt ruhájuk, sárkánytojás páncéljuk szinte felbecsülhetetlenül drága holmi volt. Fesztelen viselkedésük, hangos hahotázásuk, betöltötte a termet. Steliusnak eszébe jutott a közjáték, amikor Howardot elhívták. Akkor szinte nem is figyelt, pedig hallotta a szolgáló szavait. „Megjöttek a Sárkánylovasok”, mondta a fickó. Hisz ő pont ezért utazott sok-sok mérföldet, hogy találkozhasson velük.
A felszolgáló meghozta a gazdagon felpakolt tálcát. Gyors mozdulattal megterített, és a kancsóból finom illatú bort is töltött egy pohárba.
– Jó étvágyat nagyuram! – mondta, és távozott.
Stelius letört egy darab, még meleg kenyeret, és vastagon megkente friss vajjal. Késével egy nagy szelet sültet fektetett a kenyérre. Vágott a sajtból is és azt is rátette az ínycsiklandó torony tetejére. Várt egy percet, hogy a meleg kenyér felolvassza a vajat, majd hatalmasat harapott az ételből. Rágás közben jött rá, hogy nem csak egyszerűen éhes, hanem egyenesen farkaséhes. Kezdett engedni a feszültség benne, és miközben falatozott, hallgatta a Sárkánylovasok hangos beszélgetését. Az egyik idősebb fickó vitte a szót.
– Nekem hiába beszélsz Adkath! De hidd el, pár nap és bebizonyíthatod, hogy vagy olyan lovas, mint a nagyapád – mondta az ezüsthajú férfi, akinek bal arcát csúnya égési seb csúfította.
A fiatal fiú, akihez intézte a szavait, tenyerével az asztalra csapott. Az asztalon megugrott a sok üres pohár, tányér, és maradék étel. Mozdulataiból látszott, hogy többet ivott a kelleténél.
– Majd csak figyelj Biulgro! – kiáltotta.
– Előző évben is így hencegtél Adkath – nevetett az egyik lány.
– Hallgass Aetishia, te ostoba tehén! – fordult dühösen a lány felé, és félig fel is állt, de visszarogyott. A szemben ülő széles vállú, tekintélyt árasztó férfi, aki eddig szótlanul ült, most megszólalt. Mély csikorgó hangja betöltötte az ivót. Nem kiabált, de mégis parancsolóan hangzottak a szavai.
– Adkath! Azonnal kérj bocsánatot a nővéredtől. Nem tűröm, hogy így beszélj vele – arca nem tükrözött dühöt, de a szeme villámlott. A fiú, mintha abban a pillanatban kijózanodott volna.
– Bocsánat, uram! – suttogta maga elé.
– Ne nekem mondd, és legfőképp nem az asztaltól kell bocsánatot kérned – csikorogta az ezüsthajú.
A fiatalember a lány felé fordult, és hangosan, érthetően bocsánatot kért. A lány nevetve legyintett, és a másik lánynak súgott valamit. Stelius észrevette, hogy a két lány őt nézi, és megint nevetnek. Lassan elfogyott az összes étel, amit elé raktak. Töltött a kancsóból, és jót húzott a finom, minőségi borból.
Közben a hangos társaság felállt, és úgy tűnt, távozni készülnek. A haragos ifjút kétoldalról kellett támogatni. Elhaladtak a varázsos mellett, és lassan felmentek az emeletre. Stelius meg sem lepődött, hogy nekik sikerült szobát kapni. A nemtörődöm módra az asztalra hajított ezüstérmék tanúsították, hogy nincsenek anyagi gondjaik, és meg tudják fizetni a legjobb szobákat. Közben kezdett megtelni az ivó. A szolgálók meggyújtották az összes fáklyát, és a három csillárt is leengedték, hogy belobbantsák a temérdek gyertyát is. A terem barátságosan kivilágosodott. A dalnok észrevette, hogy az esti műszakra megérkezett a csinos Dalília is. Stelius megpróbálta elkapni a tekintetét, ám ekkor két alak állta el a kilátást. A férfi felpillantott, és a két sárkánylovas lányt látta az asztal mellett állni. Mindketten rámosolyogtak.
– Nem bánod, ha leülünk hozzád, uram? – kérdezte a dühös fiú nővére.
– Ellenkezőleg – a dalnok felvillantotta a legvonzóbb mosolyát, és felállt, hogy kihúzza a két széket a hölgyeknek. Ez az udvarias gesztus mindig bevált. Úgy érezte most is sikerült lehengerelni a két lányt, mert látta ahogy egymásra mosolyogtak. Visszaült a helyére és most közelről is szemügyre vette az asztalpartnereit.
Aethisia fekete hajú, vékony nő volt. Nem lehetett több húsz évesnél. A sárkánybőr ruha remekül állt neki, kiemelte nőies alakját és szokatlanul széles vállait. Az arcát nem lehetett gyönyörűnek nevezni, de csillogó, egészen feketének látszó szeme, fitos orra és telt, mosolygós szája igen mutatóssá tették. Mellette ülő társa, aki Sapharnia néven mutatkozott be, barna hajú, fiús arcvonásokkal bíró lány volt. Erős állán gödröcske vonzotta a szemet. Egyáltalán nem volt szép. Talán sűrű, hullámos haja, ami megfogta a tekintetet. Ám amikor elmosolyodott, igazán kedves arca volt, és hófehér fogai, vörös szája is kívánatossá varázsolták. Stelius azon gondolkodott, hogy melyiküket választaná, ha tehetné. Aethisia átnyúlt az asztalon, elvette Stelius poharát és fesztelenül belekortyolt a borba.
– Te volnál az a dalnok, akiről mindenki beszél? – kérdezte és Saphraniának nyújtotta az italt. A lány egy mozdulattal elhárította.
– Igen én vagyok. A nevem Stelius Ilarius – hajtott fejet a férfi. Ekkor egy felszolgáló ment el az asztal mellett, és a varázsos rendelt egy kancsó bort, és kért még két poharat is.
– Sárkány Storshen azt mondta, addig nem indulunk, amíg nem láttuk a műsorodat – nézett a lány Stelius szemébe.
– Az ezüsthajú férfi, akit nemrég láttam?
– Igen, ő az.
– Howard a fogadós azt mondta, kíváncsi vagy a sárkánylovasokra – szólalt meg most a barna lány – miért?
Stelius elmosolyodott.
– Mert néhány dalban szerepeltek, és szeretném tudni, mennyi az igazság, és mennyi a mese – mondta.
A nő komolyan bólintott. Aethisia töltött maguknak, mert közben a szomorúan mosolygó Dalília meghozta a megrendelt bort.
– Szívesen elmesélünk neked mindent, dalnok – nevetett a lány – mire vagy kíváncsi?
Stelius kinyúlt az asztal fölött, és megérintette a nő zekéjének ujját. A méregzöld és sárga csíkos sárkánybőr olajosan csillogott a fáklyák fényében.
– Mesélj, hogyan szereztek sárkánybőrt – kérte a lányt. Aethisia is megérintette a kabátját, és úgy nézett rá mintha most látná először. Összenéztek, aztán a barna lány kezdett beszélni.
– Tudnod kell, hogy a sárkányok több mint száz éve elköltöztek erről a fölrészről – kezdett bele – ebben a hegységben Wyvernek élnek. Ezek jóval kisebbek, mint a sárkányok. A nőstény két-három tojást rak, és kikelti. A kicsi Wyvernek akkorák, mint egy kutya, és majd tíz év kell, hogy kifejlődjenek. Anyjuk addig eteti őket és vigyázz rájuk, amíg elérik a teljes nagyságukat. Eközben sokszor levedlik a bőrüket.
– Mint a kígyó? – csodálkozott Stelius.
Aethisia vette át a szót.
– Pontosan. Mi megkeressük ezeket a levedlett bőröket, és jó pénzért eladjuk.
– Értem. Tehát a bőrökért nem kell megölni egy sárkányt sem – állapította meg Stelius. Töltött magának bort és ivott egy kortyot.
A fekete lány ingerülten előrehajolt ültében, és felemelte a hangját is.
– Azért ne gondold, hogy veszélytelen megszerezni az irhájukat! – csattant fel a nő.
Stelius ekkor döbbent rá, hogy a lány azt hiszi, lekicsinylette a bőrök beszerzését.
– Eszem ágában sem volt azt gondolni, hogy én egyet is meg tudnék szerezni – nézett a lány szemébe.
Aethisia visszanézett, egy hosszú másodpercig méregette, aztán úgy döntött, hisz a férfinak.
– Aztán meg itt van a sárkánytojás – csapott a lány nyitott tenyérrel a pikkelyszerű, láncinghez hasonló páncéljára. Stelius keze elindult, aztán rájött, hogy nem érintheti meg a nő mellét csak úgy. Visszahúzta a kezét.
– Ez sárkánytojásból van? – Ámult el.
– A világ egyik legellenállóbb anyaga. Csak mágikus fegyverrel lehet megsérteni – mondta büszkén a nő – és ezt tényleg csak az életünk kockáztatásával lehet megszerezni.
A varázsos felélénkült. Ilyen történetekre vadászott. A korábbi rossz hangulata elillant.
– Na, erről meséljetek nekem! – kérte, és megint intett egy felszolgálónak, ám Dalília helyett Howard lépett az asztalhoz. Miután köszöntötte a két sárkánylovas nőt, a dalnokhoz fordult.
– Minden megvan, amit kértél – a fogadós visszazökkentette Steliust a valóság talajára. A varázsosnak bevillant a kép az odafent haldokló Marciáról, de látta a gyülekező embereket is, ahogy egyre többen és többen érkeznek az ivóba. Az esti előadásra érkeznek, gondolta. Ekkor tudatosult benne, hogy ma este nem lesz előadás.
* * *
Gyorsan elbúcsúztak a lányoktól, de Stelius ígéretüket vette, hogy folytatják a beszélgetést. Az ideges fogadós és ő együtt mentek fel az emeletre.
Marcia magas lázzal, nyitott szemmel feküdt. Hiába szóltak hozzá, nem reagált. Howard kezeit tördelve, esdeklőn nézett a varázsosra. A dalnok nem is húzta az időt, mindenekelőtt csillapította az asszony lázát, és mély álmot bocsátott rá. Howard némán ült a felesége mellett, és a kezét szorongatta. Stelius tudta, hogy a férfi nagyon aggódik, ezért úgy döntött feladatokat ad neki, amíg el nem kezdi a tényleges gyógyítást.
– Most aludni fog, amíg fel nem ébresztem. Kérlek, valahogy hozd be ide az állatokat – szólt a lehajtott fejjel ülő fogadóshoz.
Howard ránézett és felvonta a szemöldökét.
– Úgy érted, hozzam be ide a malacokat? A hálószobánkba? – kérdezte hitetlenkedve.
– Marcia közelében kell lenniük, amikor nekikezdek a gyógyításnak – válaszolta Stelius.
Howard felállt, és a varázsoshoz lépett.
– Tudod, beszéltem Marciával, miután megvizsgáltad – kezdte. – Azt mondta, bármi is lesz az eredmény, egyikünk sem fog téged hibáztatni. Még meg is esketett – csóválta a fejét a volt zsoldos.
Stelius az alvó asszonyra nézett, és szeretettel elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy ezt elmondtad Howard! Tudnod kell, hogy a dolog, amire készülök, igen veszélyes. Viszont a feleséged fiatal és erős. Ha sikerül a tervem, szinte biztos, hogy felgyógyul.
A fogadós bólintott.
– Akkor behozom az állatokat – mondta, és közben a fejét csóválta. – Szerintem a szolgálók azt fogják hinni, meghibbantam.
– Annyi baj legyen! – vigyorgott Stelius.
* * *
Nem kellett sok idő, és pár deszkából Howard egy ideiglenes kis akolt rögtönzött. Az öt, nagyjából egyforma malac halkan röfögve, körbe-körbe mászkált a kis karámban. Stelius összeszedte minden bátorságát, és bólintott az őt figyelő Howardnak.
– Rendben, fogadós uram. Akkor ahogy elmondtam, csak akkor gyere be, ha hívlak. Bármit hallasz nem jöhetsz be!
– Rendben – mondta beletörődően a férfi.
Még egyszer ránézett alvó feleségére, aztán behúzta maga mögött az ajtót, kiment.
Stelius egyedül maradt a beteggel. Kinyitotta a belső szemét, majd az ágyhoz lépett. Kezével kitapintotta maga mögött az odahúzott fotelt, és leült. A korábbi, több órás küzdelem élénken élt az emlékezetében, és tudta, hogy ez sem tart majd rövidebb ideig. A nő láza megint kezdett felszökni, először ezzel foglalkozott. Aztán mélyebbre tekintett. Az asszony jobb mellében ülő csomóra összpontosított. A többihez képest nagyobb daganat lilán pulzált. A füstcsíkhoz hasonlatos szálakat, ami összekötötte a többi daganattal, Stelius egy mozdulattal „elvágta”. Ha valaki a szobában lett volna, azt látja, hogy a varázsos üveges, semmibe révedő szemmel ül a fotelban, és kezeivel furcsa mozdulatokat tesz az alvó asszony felett. Leginkább karmesterre hasonlított.
Abban a pillanatban, ahogy elvágta a többi csomótól, a tumor nőni kezdett, és a növekedéshez a nő életerejét szívta magába. Marcia szíve hevesen verni kezdett. A varázsos kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Tudta, ha pánikba esik akkor az is előfordulhat, hogy nem tud a varázslatban maradni. Egy, még a varázslószigeten tanult technikával lesimította felborzolódott idegeit. Csak a tumorra próbált koncentrálni. Mélyvörös varázsgömbbe zárta a lila daganatot. Semmibe tekintő szemmel a kis karám felé fordult. Kiválasztott egy malacot, még több varázserőt pumpálva a csomót fogva tartó gömbbe, majd hirtelen kitépte a nő testéből. Marcia felnyögött. Az ágy felett ott lebegett a vörös labda, és bensejében mocorgott a lila duzzanat. Stelius tudta, hogy amit lát az valójában csak a tumor éteri valója. Maga a burjánzó csomó még ott volt a nő testében, ám már nem volt, ami táplálja. Csak egy élettelen húscsomó volt. Amint kitépte belőle a kór lényegét, sorvadni is kezdett. Stelius undorral figyelte a ficánkoló rákos gömböt, aztán a kiválasztott malac felé reptette. A kis állat zölden világító teste fölé vitte, és egy gyors lendítéssel hozzávágta. Ahogy a lila csomó kiszabadult a vörös varázsgömbből, mélyen belevetette magát a malacka apró testébe.
Ekkor valami baj történt. Marcia nem lélegzett, és a szíve is leállt. Stelius megrettent. Más ötlete nem lévén saját életerejéből pumpált egy hatalmas adagot a nő szívébe. A halványuló színű szerv megdobbant. A varázsos még egy adagot küldött bele, és a szív végre verni kezdett. Az asszony mellkasa is emelkedni kezdett, és ismét lélegzett. A varázsos visszazuhant a fotelba, bár arra sem emlékezett, mikor állt fel. Végiggondolta, mi lehetett az oka, hogy a beteg szíve megállt. Szinte azonmód rájött. A tumor hatalmas adag életerőt tárolt a testében, és amikor kitépte a nőből, azt magával vitte az amúgy is legyengült asszonyból. Egy pillanat alatt átlátta, mit kell tennie, amikor a következő daganatot távolítja el. Mélyen belemerült a varázslatba, és nekikezdett.
(folyt. köv.)