Zoknimanó
A család reggele most kissé nehezebben indult, mert az éjjel leesett harminc centi hó. Apuka és a nagypapa már hajnalban havat lapátolt, hogy mindenki el tudjon indulni. A nagymama még nem ért haza az éjszakai műszakból, a nagypapa már nyugdíjas, így ráér segíteni, ahol tud.
– Krisztike! Te még nem öltöztél fel?! Elkésünk az óvodából!
– Anya! Onnét nem lehet elkésni.
– Kislányom, ne feleselj! Öltözködj! Nekem az öcsit kell készítenem.
Akkor lépett be a nagypapa, kint leverve lábáról a havat. Látta a káoszt, és azt is, lánya kétségbeesetten kapkodva próbál elkészülni, amire semmi esély sincs.
– Majd én elviszem Krisztikét ma. Menjél csak lányom!
– Megtennéd apu?
– Persze, fiam! Indulj csak nyugodtan, megoldom.
– Nagy kérés lenne, hogy az öcsit is elvidd a bölcsibe? Késésben vagyok, de nagyon.
– Persze, hogy elviszem. Menjetek csak, fiam!
Béla egyedül maradt unokáival, az ötéves Krisztikével és a hároméves Zolikával. Nyugodt tempóban öltöztette őket, nem kapkodva, nem rohanva. Másodszor is eltűnt Zolika jobb lábáról a zoknija, mintha csak a föld nyelte volna el. Krisztike kacagott, mikor a papi nem találva az elveszett jobb oldali zoknit sehol sem a harmadik párat hozta ki a szobájukból. Mikor végre ezt is sikeresen lecserélte, sehogyan sem tudta felhúzni Zolika jobb csizmáját. Mindkét gyermek gyöngyöző kacajjal fogadta a nagypapi irgum-burgumját.
– Várj papi, segítek!
Krisztike rutinosan nyúlt bele Zolika csizmájába, ahonnét is hamarost előkerült az ez idáig elveszettnek hitt két fél pár jobbos zokni.
– Nahát! Ezek bizonyosan a Zoknimanók voltak! – A gyermekek kacagtak.
– Ugyan papi már! Az öcsi piszkálta le a lábáról és esett bele a csizmájába.
– Biztos vagy benne? Nem a Zoknimanó volt?
– Igen, biztos.
– Azért szerintem csak meg kéne keresnünk a Zoknimanót. Anya is haragszik rá és a nagyi is.
– Na jó, keressük meg! – Húzta meg pici vállacskáit Krisztike beleegyezően. – Úgysem akarok oviba menni.
– Nem akarsz?! Miért?
– Mert ott mindenki olyan undi! Senki sem szeret és nem jó ott.
– Értem. Akkor segíthetsz nekem a mai napon.
– Tényleg?
– Bizony. De figyelmeztetlek, itthon nagyon sok dolgunk lesz! Az oviban sokkal jobb dolgod lenne? Biztosan akarod?
– Például megkeresni a Zoknimanót?!
– Azt is, meg ellátni az állatokat és rendbe tenni mindent, mire anya hazaér a munkából. Ebédet főzni, mosogatni, takarítani, meg ilyenek.
– Na jó nagypapi, segítek neked, de csak ma, mert nekem sok dolgom van az oviban!
– Na jó, akkor öltözz gyorsan, mert elkésik az öcsi a bölcsiből.
Krisztike pillanatokon belül elkészült, majd az öcsikéjét kézen fogva vezette kifele. Hamar a bölcsődéhez értek, és a papa hagyta neki, hogy ő intézkedjen, ő öltöztesse át kisöccsét, cserélje le a bentire a téli egybe ruháját. Nem volt nehéz dolga, hiszen édesanyukájától minden nap látta, mit kell csinálni, mit és hová kell tenni. Az öcsi meg neki szót fogad, akárcsak anyának. Amikor a papa megállt az óvoda előtt az autóval, akkor sértődötten rakta keresztbe a karjait. Átverve érezte magát, és bedurcáskodva eldöntötte magában, azért se lesz jó kislány, és nem fog szót fogadni. Látta ezt nagyapja is, ámde nem szólt semmit sem. Úgy tett, mint aki észre sem vette, mennyire megbántódott Krisztike. Krisztike majdnem sírva fakadt dühében.
– Na kincsem, megérkeztünk az ovihoz. Kiszállás!
Krisztike nem látta értelmét, hogy ellenkezzen. Már itt vannak, nincs mit tenni. Egyetlen szót sem szólva nagyapjához, tüntetőleg elindult befelé. Még a kezét sem fogta meg. Mi több, összefonta karjait, hogy a papinak esélye se legyen megfogni a csöppnyi praclikat. De a papi meg sem próbálta. Arcocskáján grimaszolva, fintorogva akarta kimutatni, ő most nagyon dühös. Nagyon csalódott, nagyon mérges és nagyon, de nagyon átverve érzi magát. Vali néni mosolyogva fogadta őket. Látva, hogy a kislány nagyon dühös, kérdőn nézet a nagyapjára.
– Szia Valikám! Az a helyzet, ma nem tud oviba jönni kisunokám, mert nagyon sok a dolog odahaza és mert segítenie kell.
– Értem – mosolyodott az el. – Nagyon sajnálom, mert ma palacsinta lesz ebédre.
Krisztike nem értette hirtelen. Akkor a papi mégse verte át? Lehet valamit félreértet? Már szégyellte magát a viselkedése miatt. Ok nélkül büntette nagyapját, pedig az nem is csinálta azt amire ő gondolt. Ám de ha nem megy ma oviba, akkor miért is vannak itt? Akkor miért is jöttek be? Palacsinta… Lehet még is jó lenne maradni.
– Tudod, kicsim, szólnunk kellett Vali néninek, hogy ma meg kell keresnünk a Zoknimanót. Tudnia kell róla, miért nem tudsz ma oviba menni.
– Nekem is gyakran van problémám a Zoknimanóval – mosolyodott el Vali néni. – Főleg reggelente, a férjem mindig dühös, mikor nem találja a zoknijait ott, ahová lerakta.
Krisztike dühe elpárolgott, mintha sohasem létezett volna. Lendületesen kezdte magyarázni.
– Neem, nekünk nincsen Zoknimanónk! Az az öcsi volt, lerúgta a lábáról. Viszont mosnom kell, takarítanom és főznöm is. El kell pakolnom a széthagyott játékokat, az állatokat is el kell látnom, és pfúúú, rengeteg dolgom van. A papira is vigyáznom kell, és nem is tudom, hol a vége! Nem is tudom hol kezdjem! – tette kis homlokára a kezét nagyot sóhajtva, mint amikor anyukája egy nehéz nap után este hazaérve leroskad a székre, látva otthonuk, akkora a rendetlenség.
Vali néni nem bírta megállni nevetés nélkül. Összecsapta két kezét és úgy mondta neki.
– Krisztike! Hogy te milyen egy szorgalmas kislány vagy! Jobb is, ha ma vigyázol a nagypapira. Sebaj, lesz majd máskor is palacsinta. Azért én a helyedben figyelnék a Zoknimanóra is!
– Hát tényleg létezik?
– Azt nem tudom, mert soha senki sem látta. Viszont a zoknik fél párja rendszeresen eltűnik és nem csak nálatok, vagy nálunk. Bizony-bizony máshol is.
Krisztike hazafelé képzelete világában járt, míg az autó üvegén keresztül suhant el mellette a világ, a havas táj. Világosodott már és a nap első téliesen jeges sugarain messzebb is el lehetett látni. Igen, ilyenkor télen a nappalok jóval rövidebbek. Kis kobakjában lassan egy kép kezdett kialakulni a Zoknimanóról, egy nagyon gonosz zoknitolvaj képe.
– Nagypapi! Miért mondta Vali néni, hogy nem biztos benne, létezik a Zoknimanó? Azért, mert sohasem látta?
– Nem, kisunokám, nem azért. Azért, mert nem akart ítéletet mondani felette, mert sohasem látta mikor zoknit lop.
Krisztike elszégyellte magát. Eszébe jutott az, mikor megálltak az ovi előtt. Ő elítélte nagyapját, hazugnak nevezte, igaz magában. Arra gondolt, becsapta őt, és azonnal büntette. Meg sem kérdezte, hogy miért jöttek az ovihoz. Könnycsepp gördült le kis arcocskáján. Akaratlanul is kibökte, ami kis szívecskéjét nyomja.
– Papi, ne haragudj rám! Nem akartalak hazugnak nevezni.
– Tudom, kisunokám, tudom.
Ezt megint nem értette Kriszti, hiszen nem mondta ki, amit gondolt. Nem mondta, hogy a nagypapi hazudott neki, hogy becsapta őt. Csak gondolta.
– Tudod kicsikém, az ember hajlamos ítélkezni azok alapján, amit tapasztal maga körül. És akkor általában hibázik.
– Papi. Te láttad, amit gondoltam? Hiszen nem mondtam ki!
– De igen, az arcodra volt írva és a szemeidbe vésted haragod. Az ítéletet, amit szavak nélkül ugyan, de kimondtál.
Krisztike megint elszégyellte magát. Nem is gondolta volna, arcáról és szemeiből ilyen könnyedén lehet olvasni.
– Többé nem teszem, papi.
– Kicsikém! Nem követtél el hibát azzal, hogy kételkedtél. Azt nagyon is helyesen tetted! Nem szabad mindent elfogadni, úgy ahogyan azt mások állítják. Nem szabad feltétel nélkül megbízni senkiben sem, fiam, csak saját magadban.
– Ezt most nem értem, nagypapi.
– Nem az a baj, ha nem hiszel valakinek, aki neked mond vagy ígér bármit is. Nem, ez nagyon is jó dolog! A baj akkor van, ha azonnal ítéletet mondasz anélkül, hogy a tényeknek utánanéztél volna. Az sem mindegy, ki mondja neked azt a dolgot.
– Értem. Ha te vagy anya mondja, akkor az jó. Ha más akkor az rossz.
– Nem egészen így értettem, fiam. Anya és a család neked jót akar, de tévedhetünk is. Ezért érdemes átgondolni amit kérnek tőled, amit tenni készülsz, azt szabad-e? Jó dolog-e? Amit egy idegen mond neked, azt mindig át kell gondolni! Mert egyáltalán nem biztos, az a te érdekedet szolgálja, vagy esetleg nem kerülsz bajba miatta.
– Vali néni idegen?
– Nem fiam, ő a kettő között van.
Amikor hazaértek, Krisztikével együtt mentek az állatokat ellátni. Közben beszélgettek. Krisztike éppen azt ecsetelte, miért nem szeret óvodába járni. Miért rossz neki ott. Akkor nagyapja elkezdett mesélni neki valami teljesen másról.
– Jonnyt, a Yorkshire terriert még Pécsett vettük a nagymamival. Ahonnét elhoztuk, a saját pisijében és kakájában volt az ágya. Neki ez jutott a sorstól. Oda született, mégis boldog és elégedett volt.
– Pfuj! De hát miért? Hogyan lehet valaki boldog és elégetett így?
– Úgy kicsikém, hogy soha mást nem ismert. Nem is tudott róla, létezik jobb élet is annál, mint amit rá kimért a sors.
– És Smoky? Ő egy nagyon buta kutya. Üres a feje.
– Nem, nem buta és egyáltalán nem üres a feje. Csupán tele van szeretettel, ami kiszorítja onnét az észt. Annyira szeret mindent és mindenkit, hogy gyakran nem tudja időben átgondolni tetteinek következményeit. Annak mekkora kutya is ő, és hogy a hatalmas testében lapuló óriási szeretettel ami tombol benne, esetleg mást is fellökhet.
– Tényleg hatalmas kutya. Hogyan lehet benne ennyi szeretet?
– Huskynak hívják a fajtát. Őt anyukáddal megmentettük egy olyan helyről, ahol senki sem akar lenni egy percig se! Hónapokig volt oda bezárva egyedül. Éhezett és maga alá csinált, mert nem engedték ki még vécézni sem. Ő sohasem fogja elfelejteni honnét jött, és most hol van. Ezért hálás mindenért amit kap, és ezerszeresen akarja visszaadni. Érted már?
– Smokyt én is szeretem, de Néró mindig olyan hangos.
– Ő sem kellett senkinek sem, nyolc hónaposan került hozzánk egy Border collie tenyésztőtől. Mert van egy kis testi hibája, ezért az emberek elkerülték. Féltek tőle és eltaszították maguktól.
– Mert nem volt tökéletes?
– Igen. Azért, mert nem volt tökéletes. Ezért hangos, mert fél, nem lesz rá szükség többé. Csalódott az emberekben és retteg az elutasítástól, az egyedülléttől. Ezért hangos, mert félt téged és a család minden tagját. Az életét adná azért, hogy megvédjen téged, vagy bármelyikünket.
– Papi! Mayácska miért türelmes és kedves? Miért nem fél? Miért nem hangos? Ő nem Husky?
– De igen, az. Csupán ő nálunk nőtt fel. Születése óta jártunk hozzá, ismerkedett velünk és már hat hetesen köztünk élt. Ő az egyetlen kislány a csapatban.
– Azért ilyen kedves és aranyos, mert kislány?
– Nem, nem azért. Hanem mert egész életében ezt tapasztalta köztünk. Neki ez teljesen természetes, hogy így kell viselkedni. Ő nem tudja, mi az éhezni, szomjazni, unatkozni. Neki nincsenek rossz emlékei. Sohasem tapasztalhatta meg az emberi gonoszságot, mert mi a családja megvédjük.
Közben a gazdaságban elkészültek a munkák és kiengedték a ludakat és a csirkéket is az udvarra. A ludak hangos gágogással széttárt szárnyakkal fenyegetőzve fújtak feléjük, taposva a friss havat. Míg a csirkék ráugrálva lábukra, meg megcsipegetve a nadrágszárat kutattak ott is finom falatok után.
– Papi! A ludak félnek tőlünk?
– Nem kicsikém. Nem félnek. Ilyen a természetük, védik egymást, a családjukat és a területüket. Ez így van rendjén.
– Nekik mi idegenek vagyunk?
– Igen. Nekik mi idegenek vagyunk. Mi nem tartozunk a lúd családba. Csak azt védik meg, ami az övéké.
– Ezért kellett Marcit levágni?
– Nem, nem ezért. Marci volt a ludak vezére. Tavasszal, mindig jön egy kihívó, aki vezér akar lenni. Marci veszített és nem volt többé vezér. Azért kellett levágni, mert Marci feladta az életét. Feladta a küzdelmet és nem akart tovább élni. Nem evett és nem ivott.
– Miért tett így Marci?
– Mert hozzászokott a jóhoz. Ahhoz, hogy ő a vezér, és amikor ezt elveszítette, nem volt képes alkalmazkodni az új helyzethez. Megverték nagyon és Marci feladta. A szégyene ölte meg, nem a gazdája, aki levágta. Az csupán megkegyelmezett neki, és megrövidítette a szenvedését.
– Mindig ez történik, ha valaki vereséget szenved?
– Nem Krisztikém. Ott van például Lali, az a hatalmas Gúnár. Látod őt? – mutatott felé nagyapja.
– Igen, látom.
– Nos, ő kétszer volt vezér az elmúlt tíz évben. Kétszer verték meg és kétszer veszítette el a pozícióját. Látod, milyen büszkén tartja a fejét?
– Őt nem öli meg a szégyen?
– Nem. Erősebbé tette minden vereség. Nem adja fel. Igazi harcos. Nem számít, mennyire verik meg, az sem, ki látta vagy ki nem. Az sem érdekli, ki mit gondol róla, büszkén viseli minden harcának a nyomát, és könnyen meglehet, következő tavasszal ismét vezér lesz.
– Értem. Akkor Marci nem akart harcolni. Félt a szégyenétől és attól, mások mit gondolnak róla. Azért halt meg, mert feladta a küzdelmet, mert nem állt ki saját magáért.
Akkor Krisztike elgondolkozott. Az óvodában volt három fiú és egy lány, akik miatt nem akart többé odamenni. Akik miatt ma sem akart óvodába menni. Most, hogy nézte Lali kék szemeit, megértette. Senki sem fog helyette semmilyen harcot megvívni. Büszke volt rá, hogy megismerhette Lali, a lúd történetét, hogy ez a hegekkel teli öreg harcos madár az ő udvarukban él. Hálás volt Smoky határtalan szeretetéért, amit abból a kútból merített, amelybe szenvedései vetették ezt a szerencsétlen állatott. Néró hangosságáért, amivel családjáért küzd, és ha kell, életét adná bármelyikünkért. Igen, nem fogja megengedni, hogy öcsijét valaha is bárki bántsa. Nem! Öcsit csak ő verheti meg. Hálás volt Jonny-nak, annak az öreg Yorkshire terriernek, hogy általa megvilágosodhatott. Mekkora szerencséje van Krisztinek, hogy biztonságba, jó körülmények közé, szerető családba született. Akárcsak Maya, a Husky kislány, aki hercegnőként él köztük.
– Papi!
– Igen kincsem?
– Mondj valamit a csirkékről is, kérlek!
– A csirkék csak vannak. Eléjük szórod az ételmaradékot, a kukoricát és ők felcsipegetik. Megeszik a szemetet is, nem gondolkodnak sokat, bár nem buták. Nem szeretnek, csak az érdekeiket nézik és nem hűségesek. Ma én szórom a magot, holnap te. Nekik mindegy. Arra fordulnak, amerről a kaja jön. Mindegy neki ki vagy és honnét jöttél. Pedig tudják jól, ha a gazdasszony jön a késsel, akkor egyikük feje a porba hull és ebéd lesz belőle. Nekik mindegy, őket nem érdekli ez, míg van rá esély, hogy a másik lesz a préda. A kakas! A kakas az más tészta. A kakas nekimegy a sólyomnak is, hogy az övéit védje. Pedig tudja jól, semmi esélye.
– Akkor miért teszi, ha tudja, nincs esélye?
– Mert az övéit akarta az elragadni és mert a sólyomnak csak addig van bátorsága, míg neki nem ugrik valaki, és jól meg nem tépi. – Bokszolt bele nagyapa a levegőbe. – Mert van bátorsága odavágni, ha kell, mert igazi harcos. A sólyom meg buta és gyáva. Rögtön elrepül, mert fogalma sincs, mennyivel erősebb a kakasnál.
– Papi. Ha itt kint és odabent is végeztünk a dolgunkkal… – kissé itt elgondolkodott – keressük meg azt a Zoknimanót!
Mire felmentek, addigra az éjszakás műszakból hazaérkezett nagymama már aludt. Fogalma sem volt róla, kis unokája nincs az oviban.
Krisztike halkan egy széket húzott a mosogatóhoz, és segített nagyapjának elmosogatni. Bár volt mosogatógép, és éppen abba akarta bepakolni a poharakat az öreg, hagyta kis unokáját tevékenykedni. Majd a porszívót húzta ki, és állt neki porszívózni. Ezt is hagyta kis unokájának mert már tegnap megcsinálta, és ma amúgy sem dugta be a konnektorba, nehogy a nagymamit felébressze. Majd a lejárt mosást tették a szárítógépbe, onnan meg összehajtogatták a száraz és már kimosott ruhákat, miután kiválogatták melyik kié. Amíg a papa kipucolta a kályhákat és újra tüzet rakott, Krisztike minden széthagyott játékot a helyére pakolt. Azt is, amit az öcsije dobált szét. Találtak zoknit is, és a kislány az öklöcskéjével fenyegette meg a Zoknimanót. Amikor mindennel végeztek, nagyapja intett neki.
– Kapj magadra egy sapkát, sálat és kabátot, cipő nem kell. Majd én viszlek. Mutatok valamit.
– Megtaláltad a Zoknimanót?
– Nem tudom, majd te eldöntöd.
A kert azon részére mentek a fészer felé, ahová a kutyáknak tilos volt menni. Nagyapja a karjában vitte őt, mentek a fészer hátuljához, ahol az idei szénát tárolták. Egészen hátra vitte őt, ahol valamiféle mocorgás és nyekergés hallatszott.
– Papi! Ez a Zoknimanó rejtekhelye?
– Szerinted? Mi lenne, ha leemelnénk azt a pulóvert onnét?
– De mozog!
– Félsz?
– Igen. Nagyon!
– Akkor inkább hagyjuk.
Krisztike Lalira gondolt, a harcban edződött öreg Lúdra, és Jóskára, a kakasukra ahogyan nekiront egy tűzokádó sárkánynak is, csak hogy megmentse az övéit.
– Nem! Bátornak kell lenni! Nem szabad feladni.
– És ha megtámad minket?
– Ej papa! Csak el bírsz bánni egy Zoknimanóval!
– Szerinted elbírok?
– Amikor a nagymami mérges és kiabál, mindenki elmenekül, csak te maradsz ott. Úgyhogy igen, szerintem el bírsz bánni egy Zoknimanóval is, ha a dühös nagymamit meg tudod nevettetni.
– Akkor kincsem, hajrá! Emeld csak fel azt a mocorgó pulóvert.
Kintről erőteljesen beszűrődött a téli napsugár ragyogó fényessége. Ahogyan Krisztike felemelte az elnyűtt pulóver egyik sarkát, más ruhadarabokat is talált, zoknikat is. És egészen betakarva egy kupac nyekergő és nyivákoló tarkabarka kiscicát is. A szemük még nem volt nyitva, de már emelgették a fejüket.
– Takard gyorsan vissza őket, mert hamar megfagynak.
– Papi. Ott vannak a zoknik is! Ugye itt hagyjuk nekik?
– Persze, kincsem.
– Szerintem a Zoknimanó, nem is gonosz.
– Szerintem se. Látod, ezért nem szabad ítélkezni. Ezért kell mindig mindennek utánanézni. Lehet, csak rossz a szeme, és olyan zoknit is elvisz, amit még használunk.
– Igen, ez biztosan így van.
– Azt ugye tudod, ha megfáznak a kiscicák, akkor meghalnak. A te felelősséged lesz mostantól, hogy senki se takarhassa ki őket. Még te sem! Csak az anyukájuk!
– Nem! Még én sem, csak az anyukájuk és a jóságos Zoknimanó, mert különben megfáznak és meghalnak.
– Így van. Na gyere, adunk a cicamaminak enni, hoztam neki konzervet. Aztán mi is eszünk. Csinálok palacsintát, ha te kikevered a tésztáját. Mit szólsz hozzá?
– Ujjé, anyuéknak is!
Krisztike anyukája délután ért haza, csodálkozva nézte a konyhapulton roskadozó tálat.
– Jesszus Mária?! Apu! Mit kezdünk ennyi palacsintával?!
– Megesszük, fiam. Mind megesszük.
– Ennyit?!
– Bizony ennyit. Jobb, ha nekiállsz, mert a lányod keverte a tésztáját és kikapsz, ha nem eszel rendesen.
– Kriszti nem volt ma oviban?!
– De, volt. Szóltunk Vali néninek, ma nem megyünk, mert meg kell keresnünk a Zoknimanót.
– A mit?! Apám! Mi a frászkarikát csináltatok?
– Halkabban, mert felébreszted a kisunokámat. Miután bepalacsintázott, beraktam a nagyanyja mellé aludni. Na! Tessék szépen nekiállni enni kislányom, mert így sohase fog elfogyni.
– Apám, te nem vagy teljesen egész! Hagyod, hogy a kis unokád az ujja köré csavarjon.
– Ne hidd fiam, ne hidd. Amúgy meg holnap légy vele elnéző. Kérlek, ne szidd nagyon le!
– Miért? Mi lesz holnap? Mit mondtál neki? – nézett gyanakodva rá leánya.
– Én?! Semmit sem. A Zoknimanó volt.
Másnap reggel Krisztike volt kész először. Az öcsit is felöltöztette pillanatok alatt. Anyukája nem értette a dolgot. Tegnap még nem akart oviba sem menni. Erre tessék, ma őt sürgeti, kapja már össze magát, mert elkésnek.
Az óvodában szinte azonnal megtalálta az a lány, aki terrorizálta őt is és a többieket is. Kint az udvaron körbeállták Krisztit. Ő, és a három fiú. Minden óvodástársa elhallgatott, és nézték, most mi lesz, de nem mozdultak. Lalit a gúnárt látta lelki szemeivel. Őt nézte a büszke harcos. Nem! Itt volt az elég! Igenis ki kell állnia magáért! Igenis harcolnia kell, nem szabad érdekelnie, ki mit gondol, és nem szabad félni a vereségtől sem! Akkor sem, ha az ezeregyedszere is megállítja! Krisztike lehajolva egy marék havat vett a kezébe és támadója arcába nyomta, majd hatalmasat lökött rajta. Az a hóba hemperedett. A három fiú rátámadt, és akkor olyan dolog történt, ami elkápráztatta. A másik csoportból Jóska rontott rájuk és lendületével mindhárom fiút a földre döntötte, majd elkiáltotta magát.
– Kicsi a rakás, nagyobbat kíván!
Az ez eddig bámészkodók is megindultak, és hamarosan a három fiú mozdulni sem tudott. Ámde a rakás megvolt.
– Valika, nem akarsz valamit csinálni?! – szólt oda kolléganője.
– Dehogynem! Először is végignézem, míg azt a kis terrorizáló boszorkányt és a három testőrét alaposan megfürdetik a többiek. Aztán, de csakis aztán behívom uzsonnázni a gyerekeket. Attól majd lehiggadnak. Szépen intézzék csak el egymás közt. Kerüljön mindenki a helyére. Oda, ahová való
Aznap emelt fővel és büszkén vállalta édesanyukája dorgálását Krisztike, és a kék monoklija, amire még büszkébb volt. Meg is mutatta Lalinak, a gúnárnak. Jó érzéssel aludt el aznap este. Jóskával álmodott, aki kiállt érte, aki nem engedte veszni az övéit, akkor sem, ha semmi esélye sem volt. Lángoló kardal állt talpig páncélban a hegy ormán, és várta a hétfejű sárkányt, hogy megküzdjön vele, megküzdjön őérte, Krisztina Királylányért.
Az alant álló mind pórnép! Mind az, aki végignézte a harcot és nem tett semmit sem. Csak mikor ő és Jóska megtörték az ellent, akkor mozdultak. Nem érdemeltek ti semmit sem ételmaradékon és magokon kívül, mert csak csirkék vagytok. Arra mentek, amerre a szél fú.
Nagypapa és nagymama együtt üldögélnek a kandalló melegénél.
– Azt ugye tudod, hogy a lányod mostanában nem fog veled szóba állni?
– Azt már akkor is tudtam, mikor még el se vittem Krisztikét az oviba.
– Akkor jó, akkor jó. Mit kezdünk ennyi palacsintával?
– Megesszük anyukám, megesszük.
– Nekem már a fülemen is az jön ki!
– Nekem is. Felejtsd kint az asztalon, a többit Smoky elintézi.
– Jó ötlet. Majd ráfogjuk a Zoknimanóra.
