Bűnre csábító
A minősített beosztással rendelkező pokolfajzat tétován keresi az utat. Nem igazán érti ezt az új világot, úgy érzi, feleslegessé vált. Lent, a pokol egyik legsötétebb bugyrában száz éve elmélkedik rajta, milyen gonoszságokat is fog majd csinálni a Földön, ha műszakba kerül. Rengeteg terve és rengeteg ötlete volt. Most mégis úgy érzi magát, mintha újra az iskolapadban ülne. Az emberek felülmúlják valamennyiüket gonoszságban. Ami nekik a pokolban vad ötletnek tűnt, azt az életben megvalósították a kisujjukból kirázva az emberek. Úgy érzi, feleslegessé vált. Ahogy sétál a városban, és próbálja felülmúlni az emberek gonoszságát, meglát az úton egy koldust ücsörögni. Megörül neki. Végre egy ismerős arc!
– Sohasem gondoltam volna, örülni fogok neked – mosolyodott el a pokolfajzat.
– No csak, no csak! Mi járatban vagy te itt? – kérdezte az álruhás Jézus.
– Jöttem megkísérteni az embereket. Ám de nagyon úgy látom, rám itt semmi szükség. Megdöbbent az a szintű gonoszság, az a szintű nemtörődömség, egymás semmibe vétele, ami itt a Földön fogadott. – Huppant le a pokolfajzat Jézus mellé.
– Neked ennek örülnöd kellene – mosolygott rá Jézus barátságosan.
– Hogyan örülhetnék neki? Hiszen elvették a munkámat! Hová fajul ez a világ?
– Ne légy ennyire magad alatt! A te munkádra igenis szükség van.
– Szükség szükség! Persze! Úgy érzem magam, mintha újra az iskolapadban lennék, és aki oktat, éppen most mondta volna, ülj le fiam egyes! Az emberi gonoszság nem ismer határokat. Kezdem szégyellni magam, hogy én lennék az a pokolfajzat, akinek a dolga lenne a Földön a zavarkeltés, a gyalázkodás, egymás ellen fordítása. Tényleg úgy érzem, semmi keresnivalóm nincs itt.
A pokolfajzat zavartan piszkálta ujjával azt a kis kavicsot a földön, ami a lábuknál hevert. Tényleg így érezte, és ez sokkal rosszabb volt mindennél, amit csak el tudott képzelni a pokolban. A koldus, az emberi test, ami Jézus áruhája volt, megértően paskolta meg izmos vállát. A pokolfajzat kis híján elsírta magát.
– Mondd, megváltó! Mi szükség van a mi munkánkra itt a Földön?
– Hidd el, van rá szükség! Járj nyitott szemmel, és fogsz találni olyat, aki bűnre csábítható.
– Feleslegesnek érzem azt a majdnem ezer évet, amit a pokolban tanulással töltöttem. Az erkölcsösség, mint olyan, megszűnt létezni. Aki mégis tartja magát hozzá, azt kiveti a társadalom. Teljesen mindegy, melyik egyházat nézem, a szervezett bűnözésben több a becsület, mint azokban. Egyszerűen nem értem, miért csinálják ezt egymással az emberek. Na ja, és akkor itt van még a politika! Régen csak a királyok és a földesurak politizáltak. Élvezettel hálóztam be őket. De most, ha bármilyen témát meg merek nyitni politika nélkül, megköveznek az emberek. Az számított gazdagnak, aki nem éhezett, aki nem fázott, akinek volt ruhája, volt hol aludnia. Ma minden ember úgy él, mint anno a királyok! Nem tudok megígérni senkinek semmit sem, mert nem hisznek nekem. Az az alap, hogy mindenki hazudik mindenkinek. Az emberek átlépik a földön fekvőt! Egyszerűen nem figyelnek oda egymásra, mi több, másokra sem. Szórakozásból ártanak a másiknak. Nem csak azért mert gonoszok, hanem mert versenyt csinálnak abból, ki a nagyobb szemétláda. Egy hete itt vagyok a Földön, és még nem találtam olyan csoportot, ahol az emberek önzetlenül segítenék egymást, ahol ezeket az embereket bűnre tudnám csábítani, mert még mentesek attól. Egymás ellen fordítani. Ez annyira kiábrándító.
– Megértelek. Én magam is csak kapkodom a fejem megváltóként. Nem gondoltam volna, hogy előre kell hoznom a világvégét. Nézd meg, ott a kalapom. Az az aprópénz, ami bele van dobálva, azt én magam tettem bele és már délután van. Gondoltad volna, hogy az ókorban sokkal drasztikusabbak és kegyetlenebbek voltak az emberek? Legalábbis ezt csak gondolnád! Pedig nem! Ez csak a látszat – húzta fel a szemöldökét a koldusruhába bújt Jézus.
– Igaz. A lefejezés, az akasztás, a karóba húzás és a kerékbetörés, vagy az élve elégetés kegyetlennek tűnik. Holott valójában gyors halál. A delikvens pár másodperces szenvedés után sokkot kap és már semmit sem érez, nincs többé tudatánál. Míg ők egy életen át sanyargatják egymást, fokozva annak intenzitását válogatott kínzásokkal. Ez számomra, mint minősített okleveles ördögfióka, olyan kiábrándító! Egyszerűen, leiskolázva érzem magam.
– Vitatkoznék veled, de sajnos nincs értelme – válaszolt szomorúan Jézus. – Az egyházak jó ötletnek tűntek annak idején. Erre tessék, központosították a hitrendszereket. Olyan szabályokat hoztak, amikbe bele kell férnie minden hívőnek. Az már nem is számít, megtalált-e engem. Ért-e engem? Követi-e a tanításaim lényegét? Sohasem mondtam, hogy intézményesíteni kell a hitet, mert az akkor már nem hitt, hanem vallás. A prédikációk mögött anyagiasság és lelki üresség van. Én nem vagyok ott.
– Igazad van, megváltó. A vallás és a hitt nem ugyanaz! A nácizmus, a kommunizmus, a feudalizmus, a szocializmus, de még a kapitalizmus is vallás. A hit más – köpött egy isteneset a vörös diplomával, summa cum laude minősítéssel végzett ördögfióka.
– Látod, ezt se gondoltam volna. Egy pokolfajzattal fogok a hitről elmélkedni a nagyvárosi forgatagban, miközben az emberek engem, mint a megváltót semmibe vesznek. Akárcsak téged, a másik oldal képviselőjét – mosolyodott el Jézus.
– Tudod, egész jó fej vagy. Ha nem lennénk ellenségek, akár haverok is lehetnénk – mosolyodott el a pokolfajzat a héten először.
– Isten útjai kiszámíthatatlanok.
– Köszönöm neked, hogy meghallgattál! Mégis úgy érzem, nekem, mint pokolfajzatnak semmi keresnivalóm nincs már a Földön. Az embernek olyan előnye van velünk szemben, ami szerintem behozhatatlan. Az pedig a képzelőereje – állt fel a koldusnak álcázott Jézus mellől a kiváló diplomával végzett pokoli közalkalmazott.
– Járj utadon sikerrel, pokolfajzat! – köszönt el tőle Jézus.
– Köszönöm neked, megváltó! – majd elővette tárcáját, és valamennyi nála lévő pénzét a koldus kalapjába dobta, kajánul vigyorogva. – Kérlek, ne haragudj meg rám megváltó, semmi személyes! Tudod, az üzletnek pörögni kell, és én még a napi gonoszságkvótámat sem tudtam a hét egyik napján se teljesíteni.
– Nem értelek! Ha adakozol egy koldusnak, azt Lucifer nem fogja jó szemmel nézni! – Csodálkozott el Jézus.
– Ó, dehogynem! Te adtad az ötletet, és ezért jövök neked eggyel – kacsintott oda a vörös diplomás, summa cum laude minősítéssel végzett ördögfióka. – Kérlek, ne vedd magadra megváltó, semmi személyes, de tényleg!
* * *
A városi forgatagban lézengő fiatalok egy nagyobb csoportja érdeklődéssel figyeli, ahogyan az éppen az előbb egy százmilliós Mercédesz terepjáróból kiszállt, teljesen kigyúrt, kopasz, nagydarab tag leül az öreg koldus mellé a pokrócára, és beszédbe elegyedik vele. Mintha csak százezer éve ismernék egymást. Majd feláll és elköszön tőle, végezetül előveszi a tárcáját, és egy igen vaskos köteg bankót kivéve onnét a szakadt koldus kalapjába dobja azt. Tele volt húszezressel, száz és ötszáz euróssal! Majd az izompacsirta egyszerűen elsétált.
* * *
Három rendőrautó volt a helyszínen és egy mentő. Az öreg koldust éppen akkor vitték kórházba, mikor a főtörzsőrmester a helyszínre ért.
– Mi volt ez a nagy ramazuri?
– Kiraboltak egy koldust fiatal kölkök bandába verődve. Szerencsétlent jól helybenhagyták. Lehet, már az éjszakát sem fogja túlélni.
– Mégis miért? Pár százasért?
– Nem, állítólag egy gazdag csóka egy igen vaskos köteg lóvét dobott a kalapjába. Szerencsétlen hülye, segíteni akart az öregen, ehelyett az most szívószálal fog ebédelni fél évig, ha túléli.
– Hát igen, ennek a tizedéért is kinyírnak már bárkit fényes nappal az utcán. Az emberek meg mind elfordulnak, mintha észre sem vennék a dolgot, majd átlépik a pórul jártat.
Vége…
