Ferelden krónikái II: Egy új fenyegetés (1/10)
Egy erdei tisztás, egy könnyed rajtaütés. A vándorkereskedőnek még csak őrei sem voltak, teljesen egyedül járta a birodalmi utakat. Trinker nem is értette, hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen. A kezében tartott papírra nézett.
– Megtanáni bárkit ez alapjá’ – motyogta. –Nem beszé’ve arró’ a rohadt vígtelen tengerrő’ ottan fönn… Bá’mikor belezuhanhatok és mi lesz aztán?
Általános félelem volt ez a törpék körében, akik életük jelentős részét, ha nem az egészet, a föld alatt élték le, fejük fölött a biztonságot adó földkéreggel. Az idős mesemondók gyakran riogatták a kis ifjoncokat olyan hősök történeteivel, akiket hatalmas egojuk Orzammar elhagyására késztetett. Feljöttek a felszínre, ám az első lépés után egyszerűen belezuhantak az égbe, s tán még most is zuhannak a végtelenségbe, ha meg nem haltak azóta.
Trinker Orzammart már régen elhagyta, ám csempészekhez csatlakozott, onnan került ide, így főként továbbra is a mélyutakon, illetve földalatti csempészjáratokban tevékenykedett. Most viszont egy erdőben ült, egy sziklába kapaszkodva, és az átkozott eget figyelte. Majd, hogy elterelje figyelmét, ismét a plakátot.
Vörös szakállát vakargatva távolabbi embereihez kiáltott.
– Végeztetek má’?
– I-igen, főnök! – hangzott az ijedt válasz. – De sehol sem találtunk többet. Mindössze hat arany van nála. Az áruja pedig egyszerű kacat.
Trinker lassan odasétált a földön heverő öreg kereskedőhöz. Fekete, barázdált nehéz légióspáncélja minden lépésnél egyre hangosabban csilingelt. Kétlépésnyire a kereskedőtől megállt. Felmordult, mire a férfi remegve felvisított.
– Hová dugtad a pénzed, he?
– J-jó u-uram, n-nincs nekem csak ennyim – dadogta szinte sírva. – Gyerekjátékokat árulok, fakardokat meg babákat…
A törpe cuppogva nézett a szekér hátuljánál álló emberére.
– Igazat beszél, főnök.
Trinker kiköpött.
– Te’át ennyid va’. Nincs ezze’ baj, ha szó’sz időbe. De nem szótá’. Mink vettük a fáradtságot, hogy kifosszunk, oszt neked nincs mit adni. Ez baj. De mé’ mekkora baj.
A kereskedő szánalmas, sipító hangot hallatott, ám megszólalni nem tudott. A rá szegeződő sötét, kegyetlen tekintet torkába fojtotta a szót.
– Tán’ mégis van valami, amit elvehetnínk – szólt a törpe kegyetlen mosollyal. Hatalmas pörölyét egy kézzel emelte feje fölé. Úgy lendítette meg, mintha csak egy botot forgatna. Előrelendült, a kereskedő összeszorította szemhéját, imát mormolva készült megtérni a Teremtő udvarába.
* * *
Limetown nem több egy jelentéktelen kis falunál a Calenhad-tó partján. Nevét egy lovagról, sir Limerrinről kapta, aki sok száz évvel ezelőtt adományával segítette a falu újjáépítését egy banditatámadás után. Kocsmája is mindössze egy vendégszobák nélküli, roskatag fakuckó, a Csupasz Csiga.
Ezen kiskocsma egyik kis asztalánál ücsörgött Castiel és Adam két jövevény társaságában. Daniel, a legalább 185 centi magas, vékony, borzalmas testtartású tűzmágus, aki – hogy álcázza magát – egyszerű fekete falusi bőrnadrágot, csizmát és fehér inget visel, amit egészen könyökéig felhajtva hordott. Noha Castiellel egy idős, arca szőrtelen, akár egy csecsemőié, barna szemei mintha mindig nevetnének. Szempillái hosszabbak, mint egy átlag férfié, hangja sem túl mély. Pattanásosképű, sápadt legény volt, vállig érő, sötétbarna haja elől gyakran a szemébe lóg, ilyenkor fejét oldalra rántva igazítja vissza a rakoncátlan tincseket.
Mellette ült Victor, aki szintén velük egy idős, ám akár kétszer annyinak is kinézett. Egy fejjel lehetett alacsonyabb Danielnél, tömzsi testét ütött-kopott páncél védte, de még az se rejthette el hatalmas pocakját. Fejét alig körömnyi hosszú, tejfölszőke haj fedte, dús, vöröses-szőke szakálla fültől fülig ért, bajszára fehér csíkot festett a sör habja.
Két hónap telt el a Korcai-vadonban tett látogatásuk óta, s most a sor ismét a határmenti területekre hozta őket. Igaz, ezúttal céljuk nem a Beríciai-rengeteg volt. Castiel úton idefelé csatazajra lett figyelmes, s mikor Adammel az összecsapás helyszínére sietett, a tisztáson nem mindennapi látvány fogadta őket. Ránézésre zsoldos küllemű alakok küzdöttek két fiatallal. Egyikük egyszerre néggyel vívott kardpárbajt, míg a másik pusztakézzel hátrált a feléje vágó két kardos elől, miközben folyamatosan azt hajtogatta: „Értsétek már meg, hogy összekevertek minket valakivel.”
Castiel előlépett, kérdőre vonta a támadókat, kik ők és miért akarják kardélre hányni a két ifjút – hiszen, ha utóbbiak lennének bűnözők, ezek a rosszarcú idegenek pedig valamilyen csoda folytán a jó oldalon állnának, meglehetősen felelőtlen lenne fegyvert szegezni rájuk. Ám a támadók válasz helyett nekik rontottak, ami nagyjából el is döntötte a kérdést.
Ahogy az egyik figyelme egy pillanatra átterelődött az újonnan érkezőkre, Daniel egy sunyi félmosoly keretében mormolt valamit, majd jobb tenyeréből egy tűzgolyót dobott a férfi arcába, aki szörnyű sikolyokkal konstatálta, ahogy leégett a bőr az arcáról.
A fiú elfintorodott.
– Jobb képességet is szerezhettem volna – motyogta, egyértelmű jelet adva annak, egyszerűen nem tudta megszokni az égő emberek látványát.
Miután az utolsó ellenség is holtan rogyott össze, a falusi ruhát viselő nyegle fiatalember fújtatva elterült a fűben.
– Fúú… életet mentettetek! Bárkik is vagytok, Victor meghív titeket egy ebédre.
– Lófasz! – szólt közbe a pocakos, páncélos alak, amiből Castiel és Adam arra következtettek, ő Victor. – Téged mentettek meg, nem engem. Evidens, hogy te fizetsz.
– Evidens? – nézett fel rá a fiú. – Mióta használsz te ilyen nagy szavakat?
Victor rá se hederített, már a holttestek átkutatásával volt elfoglalva.
– Kik voltak ezek? Van náluk valami? – érdeklődött Adam.
A páncélos vállat vont.
– Profik voltak. Ha kaptak is bármit, mindent elégettek. Sokat nem tudunk meg a hulláikból.
– Élve kellett volna hagynunk egyet? – kérdezte Castiel.
– Melyikőtöknek van gyomra a kínzáshoz? Na látjátok. Akkor meg felesleges lett volna. A két szép szemetekér’ egyik se beszélt volna. De – húzta széles vigyorra a száját Victor, markában csörgetve egy megtömött erszényt – mégiscsak összehozhatjuk azt az ebédmeghívást. Mi van? Nekik már úgysem kell.
Így kötöttek hát ki Limetown egyetlen fogadójában, a Csupasz Csigában.
– Már a neve is gusztustalan, nem hogy maga a hely – jegyezte meg fintorogva Daniel. A többiek a kissé duci, ám annál bögyösebb felszolgálólányt figyelték. Mélyen kivágott dekoltázsa valamennyijük tekintetét rabul ejtette, noha Adam igyekezett úgy tenni, mintha nem azt nézné. Valamennyiükét, kivéve a fiatal mágusét. Ő bizonytalanul forgatta korsóját. Minél tovább szemlélte, kételyei annál inkább fokozódtak.
– Mérgezés? Vajon meg akarnak mérgezni minket? – motyogta.
Noha Castiel semmit sem tudott a két idegenről, valami azt súgta neki, megbízhat bennük, és ösztönei ritkán hagyták cserben. „A jó ítélőképesség létfontosságú egy harcosnak” – vallotta, ezért igyekezett is hagyatkozni megérzéseire. Magát jó emberismerőnek tartotta, aminek nem csak a csábítás művészetében vette nagy hasznát, hanem útjai során is. E nélkül az adottság nélkül aligha lenne még életben.
Meg aztán, ha tényleg olyan mértékű a banditaaktivitás a Calenhed-tónál, mint azt a jelentések állítják, akkor minden segítségre szükségük lesz, ha meg akarják tisztítani a környéket. Korábban is csatlakoztak hozzájuk ideig-óráig társak, akikkel érdekeik vagy céljaik valamilyen oknál fogva egyeztek. Castiel a két alakra pillantott. „Ha velünk tartanának, hamar kiderülne, tévedtem-e velük kapcsolatban. Elvégre bajban ismerszik meg a jóbarát” – gondolta.
Egy hatalmas, színesre festett üvegablak előtti asztalnál foglaltak helyet, ami azt illeti, az egyetlen üres asztalnál. A kis helyiség teljesen megtelt emberekkel. Azt hihetnénk, csupa helyi paraszt, akik a napi munka fáradalmait öblítik le, mégis nagyrészt fegyveres alakokat láttak maguk körül. „Valószínűleg kalandorok, zsoldosok és hasonló átutazók, mint mi” –gondolta Castiel. Ez egyáltalán nem számított szokatlannak egy ilyen út menti kis fogadóban. Amilyen zsúfoltság volt odabenn, akár egy kunári is beülhetett volna úgy, hogy nem szúr szemet senkinek. Legalábbis Castiel így vélekedett. Pedig eme tengerentúli faj a maga keselyűre emlékeztető ábrázatával, fehér hajával, szürke bőrével, és átlag 2,5 méter körüli magasságával igencsak feltűnőnek számított az emberek között.
– Ne finnyáskodj már folyton! – vágta hátba Victor a mágust. A többiekhez fordult. – Az erdőben is ezt csinálta – panaszolta, majd társát utánozva folytatta – „Fúj, én ezt meg nem eszem!”, „Csiga? Mi vagyok én, valami szaros orléz?” „Patkány? Komolyan?”
– Egy hétig csak patkányt, meg csigát ettünk felválta – panaszkodott Daniel. – Ez a „nagy vadász” itt mellettem mást képtelen volt elejteni.
– A hús az hús – vonta meg a vállát a „nagy vadász”.
Castiel és Adam bizonytalanul összenéztek. Még a gyomruk is felfordult a gondolatra, hogy patkányt meg csigát egyenek.
– Sz-szóval – kezdte bizonytalanul vakargatva borostáját Castiel –, ott az erdőben. Azok nem közönséges banditák voltak. Mit akartak tőletek?
– Hm… –gondolkodott el a mágus a sörébe bámulva. – Meglehet, hogy kissé haragudtak ránk, amiért a barátom itt mellettem a kártyaparti során nem épp az „egyetemesen elfogadott szabályok” szerint játszott. Mondhatni, igen rugalmasan kezelte azokat.
Adam eltöprengve a homlokát ráncolta. Castiel felsóhajtott.
– Szóval csalt.
– Háborúban egy szabály van, a győzelem – vont vállat Victor.
Időközben megjött az étel is, amit rendeltek, így Victor már könyékig úszott a zsírban. Lassan nyammogott, majd kézfejével letörölte a pörköltszaftot szakálláról. Daniel hasonlóképpen evett, annyi különbséggel, hogy a rizs és borsódarabok nem csak az asztalon hevertek szanaszét, hanem a ruháján és a földön is.
Castiel és Adam késsel-villával étkeztek, az asztali etikett minden szabályát betartva, hiszen csak azért, mert egy út menti fogadóban ebédeltek, még nem vetkőzhettek ki magukból. Ugyanakkor megvetést vagy undort sem tanúsítottak asztaltársaságuk kevésbé nevelt tagjai iránt.
– Azok, akik megtámadtak titeket – tért vissza a témára Castiel.
– Mi van velük? – nézett fel Victor.
– Nem kizárt, hogy ugyanazok, akik miatt mi itt vagyunk. Ha így van, elég nagy bajba kevertétek magatokat.
– He?
A fiatal lovag szétnézett, figyeli-e valaki őket, majd nyomott hangon folytatta.
– Kaptam egy kétes értékű levelet, miszerint el akarják rabolni lady Elise MacTirt, Kelet őrzőjének örökösét és egyben egyetlen gyermekét. Nem kizárt, hogy pont ezeket sikerült magatokra haragítanotok.
– Ez azé’ elég merész következtetés – mutatott rá a mágus.
– Nézzétek. Én rengeteg banditával, útonállóval és törvényen kívülivel harcoltam már. Közel két éve járom Ferelden útjait. Akikkel harcoltunk, semmiképp sem nevezhetők átlagosnak. Mi az esély rá, hogy egyszerre két igen komoly szervezet ver tanyát ugyanott?
– És mindezt egy kétes értékű levélre alapozod? – vonta fel a szemöldökét Daniel.
– Az egyik gyémántlovag… tudjátok mik azok a gyémántlovagok?
– A királyi elit – bólintott Victor.
– Szóval egyikükkel igen jó a kapcsolatom. Mondhatni ilyen mentor vagy példakép-féle. Neki is megmutattam a levelet, mire komoran óva intett attól, hogy idejöjjek. Azt mondta, úgy érzi, valami mozgolódik az árnyékban, amely messze túlmutat rajtunk, így maradjak veszteg, ők majd elintézik.
– És te mégis itt vagy – szólt közbe Daniel.
– És én mégis itt vagyok – bólintott.
Victor kétkedve fürkészte a két fiatal lovag tekintetét.
– Nem győztél meg.
* * *
Trinker egy méretes kövön ült, kezében egy fantomképet tartott, amit a vörös köpenyes leírása alapján rajzoltak.
– Te’át… talá’jak meg egy fereldeni kölköt egy kíp alapjá’... Azé’ eléggé rohadt nagy ez a’ ország. Pe’sze, végül möglett, de akko’ is… „Csu-pa-ssszzz Csi---ga” – olvasta a feliratot Trinker. – Aszo’dod, itten vannak?
A mellette álló bőrvértes elf bólintott. A törpe behunyta a szemét, pár másodperc erejéig koncentrált. – Ők leszne’ azok. Asszem.
Azzal belevágta pörölyét a festett üvegablakba.
* * *
Castiel és társai ebédjét egy betörő ablak zaja szakította félbe. Még fel se fogták, mi történt, mikor kettétört asztaluk közepén egy méretes pörölyt pillantottak meg, melynek tulajdonosa – egy vörös szakállas törpe –hanyagul belépett az ablakon. Felegyenesedett, nehézpáncélja megcsillant a lenyugvó nap vörös fényében.
A hívatlan vendég a kezében tartott gyűrött papírra nézett, majd Castielre.
– E’ hasonlít – jegyezte meg, mire a mögötte álló elf a többiekre mutatott.
– Ezek végeztek a C őrhellyel. Ők négyen.
Adam kardot rántott, tett egy lépést előre, vesztére. A törpe szeme sarkából felfigyelt rá, egy gyors, határozott mozdulattal felkapta pörölyét a félbetört asztal romjai közül, s markolatával állcsúcson vágta a fiút, aki azonnal összerogyott. Megpróbált feltápászkodni, de a világ forgott vele.
Daniel széttárt karokkal, támadóállásban valamit mormolt. Castiel ekkor vette észre a mágus tenyerére tetovált kört, benne egy háromszöggel, aminek közepén ősi rúnát fedezett fel. A mormolástól a fekete tinta vörösen izzani kezdett, de mielőtt bármit is tehetett volna, a törpe elé ugrott. Daniel ijedten felé nyújtotta kezeit, de egy kis füstön kívül semmi nem lövellt ki belőlük.
– Ennyi? – ellenfele csalódottan elhúzta száját. – Semmi kihívás nem van benned! – megragadta zekéjét, és egy hanyag mozdulattal kihajította azon az ablakon, amin ő bejött. A mágus hangos puffanással zuhant a macskaköves útra. A mozdulat láttán Victor egy pillanatra elgondolkodott, vajon melyik a nehezebb, a csontos mágus, vagy az a hatalmas, tömör acélpöröly? Az utóbbira tippelt.
A törpe felállt két székre, a kocsma népét szemlélte, akik meglepetten figyelték a küzdelmet. Tekintete találkozott Castielével, elmosolyodott.
– Hoy! A nevem Trinker. A következő néhány liter sörömet a te koponyádbó’ iszom maj’ – megvillantotta sárga, foghíjas mosolyát. Megszorította pörölyét, felkészült az ugrásra, mikor Victor mögé lépett, markában egy tőrt tartva, melyet a páncélillesztés közé kívánt bedöfni, mikor Trinker megperdült.
– A faszba! – ennyit tudott mondani Victor mielőtt a pöröly mellkason találta, berepítve a pult mögé. Alig néhány centin múlott, hogy nem nyomta agyon az – időközben ismét fedezékbe húzódott – felszolgáló lányt.
Trinker megindult Castiel felé. Egy függőleges csapással indított, a fiatal lovag éppen hogy hátra tudott szökkenni. A föld behorpadt, ahol a fegyver nekicsapódott. Máris jött az újabb támadás, amit még több követett. A törpe fáradtságot nem ismerve rohamozott, hol hárításra, hol kitérésre kényszerítve ellenfelét.
Ahogy Castiel hátrált, az ütközetet szemlélő emberek igyekeztek kitérni útjukból, de még így is néhány a pöröly áldozatává vált. Castiel, a vendégek épsége érdekében lassan az ablak felé hátrált, majd keresztülugrott rajta. A törpe utána.
Daniel ekkor már ismét talpon volt, két zsoldos küllemű alakot tartott távol magától pár tűzgolyóval, látszólag patthelyzetet kialakítva. Trinkert közben bekerítette a kiérkező Adam és Victor. Castiel is felvette harcállását, környezetét felmérve megállapította, öt ellenséggel állnak szemben. Elfek, emberek vegyesen, a vezetőjük pedig minden bizonnyal ez a törpe. Ami már önmagában is furcsa, hiszen a törpék általában saját csempészbrigádba szervetődnek, egyáltalán nem közösködve más fajokkal.
Ráadásul a páncélja...
– A Holtak Légiója…
Az olyanok is, mint Castiel, akik igen keveset tudtak a törpékről, még azok is hallottak a Holtak Légiójáról. Orzammar legveszedelmesebb harcosai, akik a mélyutakon folyamatos háborúban állnak az éjfattyakkal. Nem ismernek se félelmet, se kétségbeesést. Egyetlen céljuk addig küzdeni, míg ott nem maradnak a csatamezőn. Olyan harcosok ők, akikkel senki sem akar szembe kerülni.
Adam nagyot nyelt.
– Azt hallottam, még a saját testi épségükre is fittyet hányva harcolnak. Nem érdekli őket, ha meghalnak, csak végezzenek az ellenféllel – súgta.
– Ó? – vonta fel a szemöldökét a törpe. – Míg az ilyen kölkök is hallottak a Légijóról? Ez tetszik! Míg ha má’ nem is vagyok egy közölük.
– Hogyan? – lepődött meg Adam. – Azt hittem, onnan csak a halál szabadít fel.
A törpe felnevetett.
– Kölök! Má’ akkor halott vagy, miko’ belépsz közébük.
– Trinker – szólította meg egy hang hátulról.
– Tudom! – vicsorgott rá. – Asszem, kurva szerencsés vagyok. Ha megöljük ezek’t, lehet, utána míg a MacTir szukát is mi kapjuk el. Gegegege! Megnízném Castillon arcát!
– MacTir? – ismételte zaklatottan Castiel. – MacTirt mondott, igaz?
– Öm… ja? – vont vállat Victor.
– Hé! Mit akartok Elise MacTirtől?
– Tán ismered? Gegegege! – nevetett fel öblös hangján, majd megforgatta pörölyét a levegőben. – Neked mostan egíszen más miatt köllene aggódnod, kölök. Ti meg mi a szart á’dogátók? Öljétek meg őket!
– F-főnök? – pislogott döbbenten az egyik férfi.
– Tán aszittétek’ maj’ én vesződök velük, he? Ahho’ elég gyöngék.
– N-nem, uram! – vágták rá szinte pánikolva, majd a másik három is kardot rántott, akik nem kívántak korábban Daniellel foglalkozni.
Adam hosszúkardjáért nyúlt, Victor leemelte hátán hordott pallosát. Szinte egyszerre léptek, hogy hárítsák a két, oldalról jövő támadást. Victor védett, hátralépett, majd félkörívben suhintott egy hatalmasat, mire hárman ugrottak hátra. A másik kettő megkísérelt mögéjük kerülni, ám akkor Daniel tenyerén a tetoválások felizzottak, kezében két, öklömnyi tűzgolyó formálódott, amiket az irányukba dobott. Egyikük időben észrevette, és félrehajolt. Bele egyenesen Adam kardjába. A másik egy ütemet késett, fellibbenő palástját elérte a tűzgolyó, mire az lángra kapott.
– Csak így semmibe vesztek? Megsértődöm ám – húzta félmosolyra a száját a mágus.
– Ijesztő dolog ez a mágia – jegyezte meg Castiel a visító férfit figyelve. Tudta, természetes tűztől ilyen könnyen és ilyen gyorsan aligha gyulladt volna ki bármi.
Közben Victor is levágta ellenfelét. Jobban mondva, csak azt hitte, hogy levágta, mivel a férfi gyorsabb volt, mint hitte. Oldalt lépett, alulról felfelé döfött, mire Victor szitkozódva hajolt el, ám oldalát így is végighasította a penge. Ütött-kopott páncélja alig tompított bármit a csapás erején.
Válaszul bal kezével nyúlt a bandita felé, amin a férfi igencsak meglepődött. A pallostól várt támadást. Pillanatnyi tanácstalansága végzetesnek bizonyult. Victor belemarkolt nyakánál a mellvértjébe, előre rántotta, kardja markolatával úgy tarkón vágta az előrebukó elfet, hogy az megfejelte a földből kibukó hatalmas gesztenyefa gyökerét. Fel se fogta mi történt, mikor egy csizma taposott a nyakára. Élete egy hangos reccsenéssel ért véget.
Castiel túlzásnak érezte a kivégzést, ám megértette az alaposságot. Elég volt néhány csapást hárítania, máris tudta, ezek nem átlagos banditák – amiben ismét saját tézise alátámasztását látta. Jóval képzettebbek és tapasztaltabbak, mint akikkel korábban találkoztak. Ha nem vigyáznak, könnyen itt hagyhatják a fogukat. Hátrapillantott, mire Daniel megvonta a vállát.
– Rám ne számíts. Még nem tudom kellőképpen irányítani az erőmet. Ha csak nem akarsz egy csinos kis égési sérülést, javaslom, oldd meg nélkülem.
– Tipikus mágus – horkantott Victor. – A legégetőbb helyzetekben teljesen használhatatlan.
– Cöh!
Adam hárított egy felülről érkező vágást, félreütötte ellenfele pengéjét, majd nagyot rúgott rajta, mire az a földre huppant. Felállni már nem maradt lehetősége, mivel egy pöröly zúzta szét koponyáját.
– Mihaszna brigád – cuppogott Trinker.
– Te megölted a saját társad? – nézett rá elszörnyedve Castiel. Szemében fellobbantak a harag lángjai.
– Négy az egy ellen. A túlerőt látva itt az idő visszavonulni, nem gondolod? – vetette oda nagyképűen Daniel.
Victor horkantott.
– Jó az háromnak is.
Trinker harcállásba vágta magát. Castiel most figyelte csak meg úgy igazán a törpét teljes egészében. Noha alig ért köldökéig, egyáltalán nem lehetett lebecsülni. Zömök teste és a könnyedség, amivel azt a hatalmas fegyvert forgatta, iszonyatos erőről árulkodott. Szakálla legalább olyan vörös és bozontos volt, mint mindenfelé burjánzó hajkoronája, és dús szemöldöke, mely szinte elfedte sötét, mélyen beeső szemét. Arcából ítélve pár évvel lehetett túl a negyvenen. „Rendkívül kegyetlen, és igen tapasztalt” – összegezte a fiú.
A törpe cuppogva megpörgette pörölyét.
– Négy, he? Túlerő, he?
A hosszúnyelű kalapács meglendült, mire Castiel ösztönösen maga elé kapta zsákmányolt fegyverét, melyet az imént kapott fel az egyik elesett ellenféltől. A terve az volt, hogy a törpe felé dobja, s míg azzal foglalatoskodik, ráront. Most reflexből védekezésre használta. Rossz ötlet volt. A penge hangos csilingeléssel kettétört, a leváló rész végig vágta arcának jobb oldalát.
A történtekre Adam reagált a leggyorsabban. Egyet előre lépett, majd félkörben suhintott, ám Trinker egy előrevetődéssel máris a mágus előtt termett. Daniel hangja elcsuklott.
– Gegegege! Selejt – röhögött fel a törpe. Meglendítette kalapácsát, ám a mágus félretáncolt a fentről érkező csapás elől. – Bosszantó bolha! – Trinker bal kezével megragadta, s olyan könnyedén hajította bele ellenfelét a méterre tőlük futó patakba, mintha csak egy zsák liszt lenne.
Daniel arccal ért a kis folyóba, mire kapálózni és fuldokolni kezdett, míg rá nem jött, hogy még fekve is kiér a feje a vízből. Amilyen gyorsan csak tudott, kivergődött a partra, majd szégyentől vöröslő arccal, zihálva nézett körbe, ki látta a jelenetet, ám szerencséjére mindenki figyelmét teljesen lekötötte a törpe. Kiköpte a maradék felköhögött vizet is, majd kimerülten elterült a fűben. Amíg nem rendeződnek gondolatai varázsolni úgyse tud. Anélkül pedig teljesen használhatatlan – legalábbis ezzel nyugtatta lelkiismeretét.
