Árny a lépcsőn
A Torda felé vezető országút mentén, ahol a köd egész télen nem száll fel a mocsárból, áll egy ház, melyet az emberek már csak Bánfalvy-kúriaként emlegetnek. A falubeliek kerülik azt a helyet, mint ahogy a beteg ember kerüli a tükröt, melyben saját romlását pillanthatná meg. Az épület vakolata rég lepergett, a gerendák között denevérek tanyáznak, és az éjszakai szél úgy sírja át a házat, mintha a múlt halottjai könyörögnének irgalomért.
Én, Bánfalvy Dániel, a család utolsó sarja, tizenöt év száműzetés után tértem vissza oda, ahol valaha gyermek voltam. Külföldi tanulmányaim, könyvek, tudomány, értelem – mindez semmit nem ért a bennem lappangó sötétséggel szemben. A vér, úgy látszik, mindig hazahívja magához az elátkozottat.
A házban minden úgy maradt, ahogy anyám halálakor elhagytuk. A nagy zongora a szalon sarkában némán meredt rám, mintha őrizte volna a keze nyomát. A falakon a családi portrék – elődeim fakó arcai, amelyek követték minden lépésem. És ott volt a lépcső is… Az a lépcső, amelyen gyermekkoromban egy éjszaka lement valaki, akit azóta sem mertem nevén nevezni.
Mikor először újra végigmentem rajta, a fából halk recsegés felelt minden lépésemre. Fent, az emeleti folyosó végén, az árnyékok közt, mintha egy halvány fehér alak derengett volna. A hold fénye megcsillant a kopott korláton, s az árnyék – mintha lélegzett volna. A gyertyám lángja elhajolt, s a sötétség mélyén valami mozdult.
„Csak a huzat” – mondtam magamban, de hangom idegennek hatott. A szívem vadul vert, mint egy kalitkába zárt madár. A ház mintha válaszolt volna: a falakban tompa zörej futott végig, a padló alatt apró neszek – vagy talán lépések.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Az eső kopogott a tetőn, s valami halkan sírt az ablaknál, mintha a szél emberi hangon nyöszörögne. Hajnalban, mikor a szürkület beszivárgott a redőny résein, újra hallottam – lépteket a lépcsőn. Lassan, kimérten, mint aki már száz éve járja ugyanazt az utat.
Felkeltem, s gyertyát gyújtottam. A láng remegett, s én a korláthoz léptem. Ott állt. Egy nő. Fehér ruhában, áttetszőn, mintha a levegőből szőtték volna. Arca sápadt, szeme üres, mégis vonzott, mintha minden fájdalmam benne lakna. A szívem megdermedt. Nem féltem – inkább ismerős melegség járta át a mellkasom, mint amikor rég elfeledett álom tér vissza.
„Anyám?” – suttogtam, és a szó visszaverődött a falakról, mint egy szentségtörés.
A jelenés nem felelt, csak lassan elindult lefelé a lépcsőn. Léptei nem hallatszottak, ruhája sem érintette a korlátot. Csak suhant, mint a füst. Amikor az utolsó fokhoz ért, eltűnt – mintha a ház nyelte volna el.
Három éjjel láttam őt így. Mindig ugyanabban az órában, mikor a toronyóra kettőt ütött. És minden alkalommal közelebb jött hozzám. A harmadik éj után már a vállam mellett suhant el. Éreztem a hidegét, mint a frissen hantolt föld illatát.
Képtelen voltam tovább tétlenül állni. A negyedik éjszakán a zsebemben imakönyvvel, nyakamban apám régi keresztjével vártam. Amikor megjelent, odaléptem hozzá.
– Ha élő vagy, szólj! Ha halott, engedd, hogy békét találj!
A nő rám nézett. Szemében a hold tükröződött, de mögötte semmi sem volt, csak a végtelen.
– Nem engem kell megváltanod – suttogta, hangja mintha a falakból jött volna, minden irányból egyszerre –, hanem magadat, Dániel.
Abban a pillanatban megértettem, mit rejtett a ház. Nem ő járt le éjjel a lépcsőn – én hívtam őt. Az emléke volt, a bűntudat alakot öltött formája. Anyám nem halt meg magától – én voltam az, aki elfordítottam a kulcsot, amikor segítségért kiáltott. Gyermek voltam, dacos, vak haraggal telt, s őt zártam be a szobába, mert meg akart nevelni. A tűz, mely aznap éjjel felcsapott, már sosem engedte ki.
A szellem lassan hátrált, vissza a lépcsőn. Utána mentem, míg a gyertya fénye megbicsaklott. A ház egyszerre kezdett zúgni, mint valami mély orgona. A levegő sűrű lett, az árnyak életre keltek, és minden korlát, minden lépcsőfok mintha lélegzett volna.
A nő megállt a lépcső tetején.
– Minden ház őrzi a halottait – mondta –, de csak te vagy, aki életet adsz nekik. – És eltűnt. Nem lassan, hanem hirtelen, mintha elvágták volna a valóság fonalát.
Másnap reggel a falu népe megtalált. A kúria lépcsőjén ültem, a gyertya még égett a kezemben. Nem emlékeztem semmire – csak a hamu maradt, ahol a szellem állt, s a falon egy fekete folt, mint kiégett árnyék.
Azóta nem beszélek. Csak ülök a házban, és várom, hogy újra megjelenjen. Mert tudom: az, aki egyszer látta a múlt kísértetét, nem szabadulhat tőle soha.
A lépcsőn néha ma is hallani a lépteket – lassan, kimérten, mint aki már száz éve járja ugyanazt az utat.
És ha valaki idegen arra téved, a ház még mindig él. Minden éjjel kettőkor kinyílik az emeleti ajtó, és egy fehér alak elindul lefelé… nem siet, nem fél, csak megy, mindig lejjebb, lejjebb, mintha a pokolba vezetné a lépcső.
Mert vannak házak, ahol a múlt nem hal meg, csak álmodik, és ha egyszer felébred, többé senki sem alszik békén.
Epilógus – A lelkész feljegyzése
A Bánfalvy-házról már csak suttogva beszélnek a faluban. Az öregek azt mondják, a toronyóra kettőt üt, és a köd vastagabb lesz olyankor, mint a kenyértészta. A fiatalok nevetnek rajta, de senki sem meri próbára tenni a saját bátorságát.
Tavaly ősszel, mikor a birtokot végül eladták, engem – mint a falu lelkészét – kértek meg, hogy szenteljem meg az épületet, mielőtt az új tulajdonos beköltözik. Az ég szürke volt, a szél hideg, és ahogy átléptem a küszöböt, valami megmagyarázhatatlan nehézség telepedett rám, mint egy láthatatlan kéz a mellkasomon.
A házban csend honolt. Olyan csend, amiben a saját szívdobbanása is bűnnek tűnik. A falak mentén porral fedett bútorok álltak, a zongora némán, fedelét vastagon borította a hamu. De a lépcső – az hibátlan volt. Mintha valaki mindennap gondosan letörölte volna róla a port.
Ott találtam meg Bánfalvy Dániel naplóját is, a korláton. A bőrkötés megpörkölődött, de a lapok épen maradtak. Az utolsó bejegyzés tintája még alig száradt meg:
„Ma éjjel nem fog elmenni. Tudom, hogy értem jön. És ha megérint, végre vége lesz.”
Aznap este, mikor a könyvet elhoztam, a kúria felől füst szállt fel. A falubeliek szerint villám csapott bele, bár nem volt vihar. A ház porrá égett, de a lépcső – egyedül az maradt épen, mintha valami erő megvédte volna.
Most ott áll a hamu közepén, feketén és tökéletesen, akár egy emlék, amelyet még az istenek sem tudnak eltörölni. Néha, ha a köd leszáll, azt mondják, fehér alakot látnak rajta – lassan, kimérten, ahogy leereszkedik.
Én nem tudom, mi az igazság, csak azt, hogy mikor éjjelente a templomtorony órája kettőt üt, a szél átfúj a temető felől, és a harang zúgása után mindig hallani egy halk, ütemes zajt. Mint léptek a fa lépcsőn.
És olyankor még a gyertyák is elalszanak.
