A mamut könnye
A hajnal még csak reszketve húzta szét az árnyékokat a völgy felett, amikor az első dobütés megpendült. Mély volt és lassú, mint a föld szívdobbanása. A törzs tagjai hangtalanul gyűltek a tisztásra, ahol a köd még a bokák körül kúszott, mint a múlt emléke, amely nem akar elszállni.
A férfi, akit Farkasszemnek hívtak, kilépett a körbe. Arcán kék festék, karján hegek, melyek nem csupán csaták nyomai voltak, hanem imák is – a húsba karcolt szavak, hogy az istenek sose feledjék, mit ígértek az embereknek, amikor még a tűz beszélt.
Előtte, a völgy mélyében egy árnyék mozdult. A föld beleremegett. A köd felszisszent, mint valami élőlény, amelynek hátára léptek. A mamut közeledett.
Nem csupán állat volt. Inkább idő maga. A hatalmas, szőrös testben ott mozdult minden elmúlt tél, minden kihűlt csillag, minden kimondatlan szó. A szeme mélyén fény villant – nem haragé, hanem szomorúságé.
A törzs régóta várt erre a napra. A vadászat a tél végét jelentette, de Farkasszem másképp érezte. Valami hideg kapaszkodott a szívébe, ahogy meglátta az állatot. Gyermekkorában az anyja mesélt róla, mint az Égi Lélek küldöttéről, aki a völgyet védi. Akkor még hitt a mesékben. Most pedig ott állt a végzetük kapujában a lándzsát markolva, és próbálta elhitetni magával, hogy ez csak egy vadászat.
De a mamut nézett rá. Közvetlenül. És abban a pillanatban Farkasszem tudta: nem lesz visszatérés.
– Istenek nevében! – kiáltotta a törzsfő, és a harcosok megindultak.
A dzsungel felüvöltött. A madarak szétrebbentek, a fák levelei közé vér és eső illata keveredett. A lándzsák suhantak, megcsillantak, mint a villámok az ég alján.
A mamut ordítása betöltötte a völgyet – nem a fájdalomé, hanem a dühé, amely egykor hegyeket mozdított meg. Egy csapás, és három ember a levegőbe repült, mint rongybabák. Egy másik, és a föld megnyílt.
Farkasszem futott. Nem a győzelemért, hanem a hangért, amely valahol a fülében suttogott: Ne öld meg az időt.
A lándzsa a kezében nehéz volt, mint a múlt. A karja remegett. Mégis dobta. A hegy megvillant, és belemart az óriás oldalába. A mamut megtántorodott. Vér fröccsent, gőzölgő és fekete, mint a föld mélye.
A csata elült. Csak a mamut állt még, roskadozva. A szeme – két tó a hajnalban – Farkasszemet kereste. És amikor találkoztak, valami történt.
Az állat lassan letérdelt. A föld beleremegett. A harcosok hátráltak, némán, mintha valami szent dolognak lennének tanúi.
Farkasszem odalépett. A mamut orrára tette a kezét. A bőr alatt élet pulzált, hatalmas és ősi. És a szemében… könny csillant.
Nem emberi könny volt, hanem az időé. Egy csepp, amelyben ott csillogott minden, ami elmúlt és minden, ami még eljöhet.
– Miért sírsz? – suttogta Farkasszem.
A szél felelt helyette. Egy hang, amely az ősidőkön túlról jött, mintha a fák, a kövek és a csillagok egyszerre beszéltek volna:
„Nem én halok meg. Ti haldokoltok.”
A mamut még egyet sóhajtott, és a levegő megtelt füsttel és fényekkel. A törzs tagjai térdre rogytak. A harcosok sírtak, mint gyerekek, akik először látják, hogy az ég is tud könnyezni.
Amikor a köd felszállt, a mamut eltűnt. Csak a földön maradt egy hatalmas lábnyom, tele vízzel – és abban a vízben a nap fénye aranyként csillogott.
Farkasszem sokáig bámulta. A lándzsája a kezében törött volt. És ő tudta, hogy soha többé nem fog vadászni. Mert megértette, amit az emberek ritkán értenek meg: hogy a világ nem arra való, hogy birtokoljuk, hanem hogy emlékezzünk rá.
Aznap este a törzs némán ült a tűz körül. Nem volt ünnep, nem volt ének. Csak a lángok pattogása, és a füst, amely az ég felé kanyargott, mintha egy történetet vinne magával – olyat, amit soha nem írnak le, csak álmodnak.
Farkasszem felemelte a fejét. Az égen a csillagok olyan sűrűn ragyogtak, mintha mind a mamut könnyeiből születtek volna.
És ekkor megértette, hogy a halál nem a vég, hanem a történet új kezdete.
Másnap reggelre a völgy elcsendesedett. A szél elmosta a vért, a köd visszaszivárgott a fák közé. A törzs továbbindult. Csak Farkasszem maradt hátra egy pillanatra, és lehajolt a lábnyomhoz.
Az ujjával megérintette a vizet. Hideg volt, de benne ott lüktetett valami meleg: az élet emléke.
– Köszönöm – mondta halkan.
A szél válaszul végigsimított a haján, és a távolból, a hegyek felől, valami mély, lassú dobbanás hallatszott. Talán csak a föld szíve volt. Vagy talán a mamuté.
És amikor elindult, a nap már felkelt, a fény megtörte a ködöt, és a világ, bár ugyanaz volt, mégis újként született.
Mert valahol, mélyen az idő gyökerei között, a mamut még mindig járt.
És sírt. De most már nem fájdalomból.
Hanem azért, mert az ember végre emlékezett rá.
