A hosszú álom
Gnomus, az utolsó a fajtájából mélyen aludt. Nem egy ártatlan pihenés volt ez, hanem egy kényszerű szendergés, a falakba zárt lélek börtöne. A kunyhója – ami egykor egy hatalmas, föld alatti birodalom trónterme volt – most nyirkos sírként vette körül. A vastag kőfalak elnyelték a külvilág minden zaját, csupán a szívverését hallotta, ha ébren volt.
De Gnomus már régóta nem volt ébren.
Fehér szakálla, ami egykor a bölcsesség és a hatalom szimbóluma volt, szétterült a sárgult párnán, mint egy elfeledett, téli hótakaró. Arcán mélyen ültek az árnyékok, a rózsás pír csupán a mágia maradéka volt, amivel életben tartotta magát. Zöld csúcsos sapkája, aminek színe a tavaszi erdőkre emlékeztetett, most mohás, sötét zölddé fakult, akárcsak a remény.
Az ablak ólomüvege, amelyen át a sárgás-narancssárga fénysugarak szűrődtek be, nem a napot, hanem az örökké égő, szörnyű tüzet mutatta, amit az emberek gyújtottak a felszínen, miután elűzték a régi népet. Gnomus álmaiban ez a tűz sosem aludt ki. Látta, ahogy a lángok felemésztik a hegyeket, az erdőket, és a világot, amit ő és az ősei annyi évezreden át óvtak.
A takaró, ami selyemként omlott rá, valójában fojtóan nehéz volt. Az emlékezet terhe nyomta a testét, a tudat, hogy nem volt képes megmenteni népét. Elveszítette a háborút, a tárgyalást, a reményt. Minden egyes nappal, amit álmában töltött, a kinti világ egyre sötétebbé vált, és a kőfalak egyre vastagabbnak tűntek.
Még a legmélyebb alvásban is szorosan összeszorította a kezét. Nem azért, mert fázott, hanem mert tartott attól, hogy ha elengedi, a megmaradt apró, utolsó varázslata is elszivárog a fagyos levegőbe. Az volt az egyetlen védelme a feledés ellen.
Gnomus tudta, hogy ha felébred, már nem talál semmit, amiért érdemes lenne élni. A mesék szerint a gnómok örök életűek voltak, de ez a halhatatlanság büntetéssé vált. Elveszítette birodalmát, a szeretteit, a jövőt. Ez az álom az utolsó menedéke volt, egy önként vállalt börtön, ahol legalább a képzeletében még létezhetett a régi, szép világ.
És így feküdt Gnomus, a hosszú álomban, miközben odakint a tűz lángolt, és a világ elfelejtette a varázslatot. Csak a kőfalak és a sárga fény emlékeztek rá, az utolsó lélekre, aki tudta a titkát, miért aludt el örökre a Föld. És a világ egyre hidegebb lett.
