Ferelden krónikái III: Banditák keleten (1/6)
– Mi ütött beléd, Damien? – vonta kérdőre Timet az asztal fölé hajolva. – Az az ostoba szolgáló tényleg megért ennyit? – fejét csalódottan csóválta. – E helyett a félhomályos, poros kocsma helyett most egy fényes csarnokban kéne üldögélnünk, vaddisznót zabálnánk, mézsörrel öblítenénk le, amit a felszolgáló lánykák csókja édesítene meg! – annyira bosszús volt, hogy minden udvariasságot nélkülözve beszélt, néha még a hangját is feljebb vitte a kelleténél. Végül is megtehette, hisz maguk voltak az asztalnál.
– Csak engem dobtak ki, te maradhattál volna – bökte oda egy vállrándítással Damien.
– Az mégis hogy nézne ki? Ha te mész, én is megyek! – felelte még inkább felháborodva, majd valamicskét enyhülve hozzátette. – Csak szeretném megérteni az okát. – Asztalon pihenő kezét kissé felé nyújtotta.
Ismételten csak egy vállrándítást kapott válaszul.
– Megint magadba zárkózol. Ahogy mindig – Timet felsóhajtott. Nehéz dűlőre jutni olyan emberrel, aki nem mond soha semmit.
Szótlanul ültek tovább, Damien szokás szerint gondolataiba révedt, Timet ujjával unottan kavargatta sörét. „Vajon meddig kell még itt ücsörögnünk?” – töprengett. Megvizsgálta erszényét, bőven maradt nála örömlányra való. Jóllehet, Damien ki nem állja, mikor emberei ilyesmikre vetemednek, azonban most annyira haragudott az elrontott estéje miatt, hogy lelke egy darabját kifejezett elégedettséggel töltötte el, ha valamivel felbosszanthatná az „úrfit”.
Damien egyszer csak felállt.
– Holnap indulunk Fogvillebe. Szólj a többieknek is. Ma azt csináltok, amit akartok. De ebéd után nekem mindenki indulásra készen álljon – azzal elindult aktuális szállása felé.
A külsőváros bűze fojtogatón láncolta a valósághoz. Mindenfelé ürülék- és moslékszag terjengett, az utcákon szajhák kínálgatták magukat, a sarkokon koldusok kéregettek, az egyik fal tövében egy részeg alak feküdt saját hányadékában. Damien egy undorral teli fintornál többre nem méltatta őket. Leginkább az fájdította szívét, mindegy, hogy Ostagar, Amaranthine vagy Denerim, a látvány kísértetiesen hasonló.
A levegő lassan megváltozott, ahogyan az utcakép is. A málladozó vakolatot, és düledező, sárból tapasztott házakat új építésű, elegáns, néhol hivalkodó téglaházak váltották fel. A koldusokat és szajhákat pedig városőrök, valamint jól öltözött polgárok. Egyből tudta, belsővárosba ért. Nem maradt más hátra, mint köpni az egész napra, és aludni reggelig.
* * *
Másnap indulásra nem csak Timet, de Ruth és Glenn is indulásra készen állt. Jóllehet, utóbbi szőke üstöke olyan kócos volt, mintha most kelt volna ki a szajha mellől az ágyból. Ami azt illeti, pontosan ez történt. Borostás képével nagyot ásított, majd megropogtatta nyakát.
– Kibírhatatlan ez a fény – hunyorgott haloványkék szemeivel a napra sandítva.
Ruth unottan csavargatta göndör, barna fürtjeit.
– Hallom, ki lettetek penderítve a bálról – vigyorgott rosszmájúan. – Komolyan, Damien… Így sose leszel népszerű a nemesség körében. Pláne, ha nyilvánosan hangoztatod idejétmúlt berögződéseid.
– Ha érdekelne, mit gondolnak rólam, szerinted veletek mutatkoznék? – sandított rá a fiú. Timet meg mert volna esküdni, egy halovány mosolyt is látott az arcán.
– Auch! – felelte színtelen hangon Ruth.
– A magunk módján mind számkivetettek vagyunk – vont vállat Glenn.
– Engem csak miattatok néznek annak – mutatott rá Timet.
– Induljunk inkább, mert ránk esteledik – zárta le a beszélgetést Damien.
* * *
Fogville felé félúton járhattak már, mikor egy törött kerekű szekérre lettek figyelmesek a Birodalmi úton. Damien felnézett, az első, amire felfigyelt a kocsis, aki nagyokat káromkodva igyekezett helyrehozni a járművet. Aztán a fák közül egy szigorú tekintetű férfi lépett elő, jobb arcán álltól homlokig húzódó ronda heggel, mely keresztülhaladt egy sötét, üres gödrön, hol egy szemgolyónak kéne nyugodnia.
– Sir Veilino! – szaladt ki a száján.
– Nocsak, te ismersz engem? – szólt a recés hang.
– Hogy ismerem-e? Ön a példaképem! Maga fél év alatt rendbe szedte Ferelden legmocskosabb városát! Kifüstölte a csempészeket, elkergette a kalózokat, felszámolta a korrupciót, és még sorolhatnám! Porttown lakosai biztosan rendkívül hálásak önnek, bíró úr! – lelkendezett, mint valami kisgyermek, noha Veilino alighanem tisztában van saját tetteivel.
– Mmhe-he! – hangzott a kecskeszerű nevetés. – Hallod ezt, Fitó? Ez a derék fiatalember alaposan felkészült belőlem. Jobban ismeri a történetem, mint én magam.
– Utoljára mondom, a nevem Fiorintó! – vágta rá a mellette álló férfi sértődötten, markában hengerelt papírjait szorongatva.
Mindketten elegáns ruhát viseltek, Porttown bírója fényes fekete csizmát húzott, szürke nadrággal, s pont ugyanolyan színű felsővel. Vállán féloldalt egy zöld köpeny pihent. A mellette álló Fiorintó bokáig érő, hegyes orrú kék cipőt viselt, rózsaszín nadrággal, és fehér fodrokkal díszített fehér csatos rózsaszín felsővel. Ruházatából és akcentusából egyértelműen kitűnt, Orléziából származik. Damien nem bízott az orlézekben, ugyanakkor elképzelhetetlennek tartotta, hogy felkérdezze példaképét.
– Mi a neved, fiú? – sandított rá egyetlen szemével Veilino.
– Damien Thorne vagyok, Denerimből – felelte alázatosan, majd öklét a szívére téve fejet hajtott. Lovagi tisztelgés.
– Thorne, mi? – ízlelgette Veilino. – Mmhe-he! És tényleg tetszenek a módszereim, Damien? Denerimből jobbára csak bírálatokat kaptam. Szerintük túlzottan „véreskezű” vagyok, és „brutális”.
– Igen, sokan hápogtak, ostoba kacsák módjára az őr akasztások miatt – vállat vont. – Ezek az „úriemberek”, akik a világot csak a palotáikból szemlélik? – köpött egyet. – Onnan könnyű könyörületről, együttérzésről, meg elfogadásról szónokolni. Néhány évvel ezelőtt jártam Porttownban. Ami ott uralkodott, azon tényleg csak vasököllel lehetett változtatni.
Veilino elismerően bólintott.
– Meg van benned az, ami egy jó vezetőnek kell. A szükséges könyörtelenség.
Damien ragyogó szemekkel felnézett példaképére. Így közelről nézve a férfi megjelenése, tartása, arca vonásai szigorúak, s tekintélyt parancsolók, főleg az a vágás, meg a fekete lyuk jobb szeme helyén. Nem is tudja, melyik volt félelmetesebb: az vagy a másik szeme. Az a sárgás-zöldes tekintet, amiből csak úgy sugárzott az erő.
– Mi járatban erre, bíró uram, ha szabad kérdeznem? Igen messze vagyunk Porttowntól, kvázi a semmi közepén.
– Fővárosi hozzáállás – morogta Veilino. – Számos település fekszik erre. Azoknak is vannak vezetői. Velük volt egy fontos megbeszélésem. Fitó pedig elkísért.
– Fiorintó! Fi-o-rin-tó! – ismételte a húszas évei végét taposó, napbarnított férfi. – És legitimáció szempontjából ez egy fontos esemény volt! Most pedig vissza kell mennünk Porttownba. Ha jól látom, kész a szekér.
– Jól van, jól van – legyintett Veilino. – Damien, jó utat nektek. Mi járatban erre, ha szabad kérdeznem?
– Banditák – felelte megvetéssel. – Az utóbbi időben feltűnően aktívak és merészek. Itt az idő móresre tanítani őket.
Veilino határozottan bólintott.
– Vannak, akik csak az erőszak nyelvén értenek – közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét. – Ha bármi fontosat megtudsz, vagy segítségre, esetleg tanácsra lesz szükséged, ne habozz felkeresni engem. Amiben tudok, a segítségedre leszek. Ferelden biztonsága épp annyira a szívügyem, mint a porttowni lakóké.
– Értettem, és köszönöm! – válaszában igyekezett elfojtani lelkesedését. Több-kevesebb sikerrel. Szíve hevesen vert mellkasában. Hogy egy ilyen nagyszerű ember, mint Veilino felajánlja a segítségét neki – ez leírhatatlan boldogsággal töltötte el.
– Veilino! – toporzékolt Fiorintó. – Ha nem érünk vissza időben, le fogjuk késni a megbeszélést!
A bíró csak a szemét forgatta.
– Most mennem kell. Sok sikert nektek!
Álmában sem gondolta volna, hogy találkozik példaképével. Sőt, az igazat megvallva, a gyémántlovagokkal való találkozása óta attól rettegett, a bíróban is csalódnia kell, ahogyan korábban a lovagokban. Felhőtlen örömmel tapasztalta azonban, Veilino pontosan olyan, amilyennek elképzelte.
Az út hátralevő részében mintha kicserélték volna. Arca ragyogott, szemei csillogtak. Először Timet rá sem ismert. Még sose látta ilyenek.
– Veilino elrabolta a vezetőnket míg nem figyeltünk, és itt hagyott nekünk egy imposztort – mondta aggodalmasan a többiekre nézve.
– Fogd be! – felelte Damien.
* * *
Castiel elhaladt pár sérült katona mellett, mire Adam ágyához ért. Barátja orra a normális állapotának kétszerese, ráadásul különös színben pompázott. A mellette álló gyógyítómágus elmondása alapján azonban a sérülésnek két napon belül nyoma sem marad. Se a sebesültekkel teli szoba, se Adam állapota nem lepte meg. Castiel felnevetett.
– Tán csak nem verekedtél?
– Nem „csak”. Egyenest a döntőig meneteltem – Adam büszkén felült, megütötte mellkasát, mire arcára fájdalmas grimasz ült.
Egész Thedas szerte rendeznek a férfiak úgynevezett „boxestéket”, ahol a szórakozni vágyók összegyűlnek, bedobják a nevezési díjat, s szigorú szabályok között megmérkőzhetnek egymással. A legtöbb ilyen körben bárki nevezhet, az első három helyezett között pedig szétosztják a befolyt nevezési összegeket, értelemszerűen a győztes kapja a legtöbbet. Emellett ráadásul az első és a második még egy arany, illetve ezüstplecsnit is kap. Az évszázadok során aztán ezek a „boxestek” annyira népszerűvé váltak, hogy vannak olyan körök, ahová csak bizonyos plecsnik birtokában lehet csak résztvevőként nevezni. Általában 5 ezüst vagy 3 arany, de az orléz főváros, Val Royeaux „Harcos testvérei” például egyenesen 10 aranyplecsnit követelnek a jelentkezőktől. Ott már a nézőközönségtől is díjat szednek, olyan harcok vannak. Adam azonban ettől még messze van. Ő csak lelkes „amatőr” ökölharcos, aki inkább csak saját képességei fejlesztéséért harcol, a díjat, ha esetleg kap is, mindig valamelyik közeli Káptalannak adományozza. Alkalmanként Castielt is sikerült rávennie, hogy nevezzen be ő is, ám hamar rá kellett jönnie, a pusztakezes harc nem az erőssége.
– „Ig”? Ezek szerint ott kikaptál – mutatott rá könyörtelenül beszélgetőpartnere.
– Ki – sóhajtotta. – A legbosszantóbb, hogy labdába se rúghattam az ellenfelemmel szemben.
– Nocsak. Pusztakezes harcban megvertek? – ez felkeltette érdeklődését. Tudta, egy rendes összecsapásban alighanem felülkerekedne társán, ám ökölharcban esélye se lenne. Megrázta a fejét. – Nem érdekes. Ideje indulnunk.
– Ez nem rajtam múlik – felelte Adam. Ujjával a mellette lévő ágyon horkoló Victorra mutatott. – Egész éjjel rugdostam, meg a hasára fordítottam, hátha akkor nem horkol úgy, mint a veszedelem – fejét csóválva szomorú képet vágott. – Egy pillanatra sem csendesült el. Egyetlen rohadt pillanatra sem.
– Józanul se különb – vont vállat Daniel. – Szerintem tíz méteres körzetben egy mókus nem aludt nyugodtan, míg az erődbe bujkáltunk.
Castiel a homlokát dörzsölve felsóhajtott.
* * *
Legalább fél órába telt, mire sikerült életet lehelni Victorba, majd legalább még ugyanennyibe, mire indulásra kész állapotba állították.
Castiel csapata Crafton előtt érkezett meg a Kék Macskába, mely egy kihalt, út menti fogadó volt, úgy egy napi járásra a tengerparti Porttowntól, a kikötővárostól, ahonnan a legtöbb kereskedőhajó indul a Szabadvárosok felé. Jobbára csak kalandorok, banditák, csempészek és vándorok estek be, nagy ritkán őrjáratok. Most, rajtuk kívül senki sem tartózkodott a helyiségben, a poharakat törölgető bajszos csapostól pedig kellő távolságra ültek, így nem kellett tartaniuk attól, hogy bárki kihallgatná a beszélgetésüket.
– Szerinted, mi van a levélben, ami olyan fontos? – kérdezte Adam, hogy valamivel elüsse az időt. Castiel ösztönösen poros köpönyege belső zsebéhez nyúlt, benne lord MacTir levelével.
– Olyan fontos, hogy egy gazdag főnemesnek kell átadjuk? – fejezte be a már befejezett mondatott Castiel. – Elise mesélte az apja eddig hány kérőt csődített már a kastélyukba.
– Vagyis ez a Seirfrind lenne a következő?
– Igen valószínű – Castiel elhúzta a száját. – Szegény Elise. Ez a fickó három éve is volt vagy ötven…
– Vagyis van vagy két-három éve, mielőtt feldobja a talpát, és minden vagyona Elise-re száll – mutatott rá Daniel. – Szegény Elise…
Castiel összevont szemöldökkel rápillantott, ám szólni nem szólt semmit.
– Ahhoz örököst kell addig összehoznia – mutatott rá Victor. – Anélkül a legközelebbi férfirokoné lesz minden vagyon.
– Ha már Elise – kanyarodott vissza Castiel –, igencsak meglepett, ahogy a kastélyban elbúcsúzott tőletek. Mi a fene történt az úton visszafelé?
– Tán féltékeny vagy? – vigyorgott teli szájjal Victor.
– Inkább hálás. Ráfért egy kis nevelés, de nem volt ember, aki fővesztés terhe mellett ki merte volna oktatni.
Erre a mágus és társa felnevettek.
– Nos, mi szerencsések vagyunk, a „fővesztés terhe” nem nagy újdonság számunkra.
Adam szőrtelen arcát vakargatva tűnődött, vajon tényleg lehet-e ezt „szerencsésnek” titulálni.
* * *
Órák teltek el, mikor kicsapódott az ajtó, amin egy hófehér, aranyszegélyes köpenyt viselő férfi lépett be. Egyedül. A gyémántlovag intett, sört kért, majd egyenest Castielék asztalához lépett. Elnyúzott arcát látva Castielen úrrá lett a nyugtalanság.
– Crafton?
– Dwore halott – mondta üdvözlés gyanánt, ahogy egy széket az asztalhoz fordítva leült.
– Dwore? – Castiel visszagondolt arra a Gyémántlovagra, aki Craftonnal érkezett. – A botos legyőzte?
– Kicsit utánajártam a dolgoknak. Óriásit hibáztam, amikor magára hagytam. Azt hittem, megbirkózik a feladattal, de már tudom, esélye sem volt… Azt nincs képem mondani, hogy a halála az én lelkemen szárad. Ez tiszteletlen lenne az áldozatvállalásával szemben. Nem adta olcsón az életét a kölyök.
Castiel fájdalmasan sóhajtott. Lelki szemei előtt Rita arca jelent meg. Túlságosan megértette, mit érez a gyémántlovag. Néma csendben iszogattak, mire Crafton végre felnézett. Ábrázata épp oly komoly volt, mint érkezésekor.
– Nem akármibe keveredtetek, Cass. Most kéne figyelmeztesselek, hogy szállj ki, még megteheted. Ez rád is vonatkozik, Adam.
– Gondolom, sejted a válaszunkat – fonta össze karjait Castiel. Adam helyeslőn bólintott. A gyémántlovag felsóhajtott.
– Nos, én megpróbáltam. Elmondok mindent, ha ezt követően sem hagytok fel az öngyilkossági kísérletetekkel, én mosom kezeim. Na, szóval, akikkel szemben állunk, nem közönséges banditák. Gondolom, erre már ti is rájöttetek. Az Antiviai Hollókról már hallottatok?
– Thedas legrettegettebb orvgyilkosai, Antiviából – válaszolta Castiel. – Állítólag az árnyékból az egész országot ők irányítják. Mindenki hallott már róluk.
– Így van. Nos, akikkel most dolgunk van, ezek mintájára jöttek létre a Szabadvárosokban. Elég bolondok ahhoz, hogy kihívják maguk ellen a Hollókat. Egy hasonló hálózat kiépítésére törekednek, ám sokkal fellengzősebben teszik. Információink szerint prominens alakjaik nyíltan pár város élére álltak, amiket saját elképzeléseik szerint vezetnek. A part menti városállamokból egy orvgyilkos paradicsomot alakítottak ki, ha úgy tetszik. Magukat a Végzet Prófétáinak nevezik, és „bármit elvállalnak”. A legnagyobb különbség köztük és a Hollók között, hogy ők módszereikben egyáltalán nem finomkodnak, s nem zavarja őket, ha nem az árnyékból kell tevékenykedni. Hallottam a kunáriról, akivel összecsaptatok a bálon. Ha azt mondom, ilyenekre számíthattok, gondolom, el tudjátok képzelni, miről is beszélek.
Castiel gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Annak a kunárinak… volt valami furcsa ereje.
– Az összes prófétának van. Azt nem tudjuk, hányan lehetnek, a vezetőjükről sincs konkrét információnk. Állítólag az Antiviai Hollók egykori ügynöke, aki saját szervezetet alapított. Ha tényleg így van, nem akárki lehet, ha még életben van – megvonta a vállát. – Annyi viszont szinte biztos, hogy a közvetlen alatta dolgozóknak, akiket „próféta” címmel jegyeznek, mind van képessége. Auramanipulálók. Az ő beosztottjaiknak nincs, azok közönséges bűnözők. Legalábbis feltételezem abból, amit eddig sikerült kiderítenem. De őket könnyű pótolni, ők nem annyira érdekesek. A próféták jelentik az igazi veszélyt.
– Auramanipulálók? – ismételte Adam. – Az a nő is valami ilyesmit mondott…
– Képességhasználók, ha így könnyebb. Mikor harcoltatok a botossal, nem tapasztaltatok valami furcsaságot a küzdelem során?
Castiel a szájához tette a kezét, úgy töprengett. Visszagondolt a csatára.
– Igen! A botja. Minden egyes alkalommal, mikor megütötte a páncélomat, úgy éreztem, mintha a meztelen testemet érné találat. Éreztem a fájdalmat, a mellvértem azonban sértetlen maradt – hátán végigfutott a hideg. Régen érezte magát annyira kiszolgáltatottnak és tehetetlennek, mint akkor. Régen, de nem elég régen ahhoz, hogy megfeledkezzen róla. Mintha megint az a kisgyerek lenne abban a szennyeskosárban…
„Soha többé nem akarom átélni azt az érzést” – visszhangzott fülében egy régi fogadalom. Lelkében felrémlett a kétségbeesés szorongató érzése, melynek terhét gyomrában érezte.
– Az a kunári is bizarr volt, akivel találkoztunk – vette át a szót Victor. – A kardom alig tudta megvágni a bőrét. Pedig semmilyen védőfelszerelést nem viselt. Viszont mágiát sem használt.
Crafton belekortyolt a sörébe. Egy finom mozdulattal, hangtalanul visszahelyezte az asztalra.
– Az auramanipuláció a harcosok mágiája, ha úgy tetszik. Ám ez, ellentétben a mágiával, nem velünk született képesség. Még ha van is hozzá adottságod, évekbe telik, mire elő tudod hívni. Mesterévé válni pedig egy élet.
– Ilyen erős harcosok mégis mit keresnek ezen a vidéken? – nézett rá kérdőn Adam.
– Egyelőre nem sokat tudunk. Amennyit kiderítettünk, abból bizton ki merem jelenteni, nem maguktól jöttek. Minden bizonnyal valaki felbérelte őket. Hogy mire? Az rejtély. Ám arra gyanakszunk, hogy újabb háborút akarnak kirobbantani Ferelden és Orlézia között. Év elején meghalt nyugati szomszédunk legnagyobb békepárti nemese, Luoir Pronoun, akit csak „a Pacifistaként” emlegettek. Meggyilkolták egy vásáron, fényes nappal! És a tettest sosem kerítették kézre. Korában kalózok dúlták fel Porttownt, meggyilkolva az előző bírát is, aki ráadásul olyan korrupt volt, hogy előre köszönt a banditáknak. Most pedig épp az Orlézia-menti határőrgróf lányával akartak kezdeni valamit?
– És ezeket haragítottuk magunkra – fehéredett el Daniel.
– Belekeveredtünk – nézett maga elé Victor. – Bele, mint a kurva élet...
– Tehát, hogyan állíthatjuk meg őket? – tért a tárgyra Castiel. A jelek szerint őt a legkevésbé se érdekelte, kikkel áll szemben. Csak az számított, hogy meg kell őket állítani.
– A Végzet Prófétái auramanipulációt használnak. Ezt kell megtanulnod neked is – oldalra nézett – és neked is, Adam.
Crafton elgondolkodott.
– Kevés az időnk. Most menjetek, aludjátok ki magatokat. Itt éjszakázunk. Holnap hajnalban pedig megkezdjük az alapokat. Többre azonban nem lesz időm.
