Barlangi medvék, sámánok és hideg Sör – hogy lesz ebből mese?

Fantasy / Novellák (1634 katt) sirii
  2012.01.05.

Egyszer régen, valamikor az ősidők hajnalán – olyan régen, hogy azt a mai rohanó, intellektuális ember vagy nem ér rá elképzelni, vagy ha megpróbálja is, elakad a tavaly karácsonyi felhajtásnál… mindenesetre a világ teremtése után, de a történelem előtti időkben csúsztatgatva a nagy kronologikus tájoló kalibrátorát, a Föld nevű űrplanétára megérkeztek mai napig legzseniálisabb élőlényei, a medvék. Vagyis jobban mondva, a dicsőséges medveállatok, galaxisunk legnagyobb hódítói úgy döntöttek, hogy végtelen kegyelmüket kiterjesztik eme megváltás után kiáltó sárgolyóra, ahol forró fémek, tektonikusan csuszamló kőrétegek és mérges gázok terültek el, melyek a későbbi ősgyíkok leheleténél is százszorta gyilkosabb bűzt árasztottak, s melyek a még későbbi neogyíkok termelte hulladékhegyeknél és ürülékóceánoknál is ezerszerte förtelmesebb látványt nyújtottak!

De ezen csodálatos élőlényeket nem kedvetlenítette el a mérgező levegő, nem lévén tüdejük, s nem is növesztették ki mind a mai napig, ha már jobb úgy nekik, és ezt még jól is tudják magukról. Nem zavarta őket a tüzelő forróság sem, a fagyhaláltól sem tartottak, lévén a világűr kedvezőtlen körülményei közül érkeztek a Földre, s így megfelelően biztonságos kültakaró, kutikulapáncél védi őket minden olyan veszélytől, ami bolygónk élővilágát eltörölné. Dehidratáltan, akár testtömegük egytizedére összeaszalódva képesek elvegetálni a következő hákettőót tartalmazó bolygóig, Földünk légköri nyomásának százszorosa éppoly komfortos számukra, mint vákuumban lenni, a mindenféle sugárzásokat pedig ezerszer jobban viselik az embernél.

S eme remek állatok úgy határoztak, hogy Életet hoznak a kék bolygóra, s itt építik föl egyik hétvégi üdülőfalujukat. Azóta is itt élnek – ám benépesítették a világot társállataikkal szárazon, vízben és levegőben. Mi emberek, így kerültünk mi is ide, Azaz elődeink, a történelemelőtti előtt élő emberek. A medveállatok pedig minden nap minden percében velünk vannak, körülvesznek, figyelnek, segítenek vagy hátráltatnak minket, hiszen iszonytató intelligenciájuk miatt ez utóbbi a legkedvesebb szórakozásuk – a Sörfőzés mellett.

Az öreg Sámán Mama huncutul elmosolyodott, mikor ezt hozzátette. Egyre-másra ilyen, s ennél még bizarrabb történetekkel tömte a tűz körül ücsörgők agyát. Volt, amikor távoli országokról és más emberek létezéséről locsogott, máskor a jég elolvadásáról és szőrüket elhullajtó mamutokról, de leginkább egy titokzatos italról. Ez állítólag csak a medveállatok által ismert varázsszer, színe az őszi fűé, íze növények erejét és méz csöppjét idézi, s aki iszik belőle, annak bátorság sugárzik még a kislábujja körméből is, s képes akár elhagyni testét, olyan könnyűvé válik. De aki egyszer kóstolja, mindazt elbeszélni alig-alig tudja, amit a hirtelen rátörő bűvölet alatt érez… Hát ilyen furcsaságokat mondott a többiek kis örömére, mert azért néha lehetett ezeken nevetni, ám inkább bosszúságára, merthogy folyton járt a szája a bolondjának, mint a fostos ocelot püspökfalatja, mikor riszálja.

Odakint már besötétedett, a horda tagjai túl voltak a napi vadászzsákmány elfogyasztásán, így csak kódorogtak jobbra-balra: egy-két mániákus személyiség csontékszerek farigcsálásával, csiszolásával, lyuggatásával, főzögetésével igyekezett lekötni örökké remegő-matató kezeit, mások az állatbőrök megmunkálásával foglalatoskodtak, megint mások a nők körül somfordáltak, inkább kevesebb, mint több sikerrel, hiszen azokat a világ születése, de a medveállatok érkezése óta bizonyosan, a kézműves ujjak csecsebecséi vonzották a leginkább.

Ám a legtöbben egy dologra vágytak, úgy istenigazán, de tényleg, ahogy csak a történelem előtti, istentelen ember tudott még nem létező találmányokra vágyni: hogy valamilyen hűvös itallal leöblíthessék vacsorától zsíros-füstös szájukat, s heverészhessenek a tűz körül, békésen mocorogtatva az emésztés bugyorgató szelei által.

A horda tagjai nevüket jellegzetes tulajdonságaikról kapták: egyesek az éles köröm vagy a rettenetes üvöltés, mások az izmos hát szimbólumai voltak. Történetünk főszereplője azonban a Csupasz nevet viselte. Miért? Mert nem volt rajta szőr sehol! Ma egy kusza fogsor vagy egy pattanásokkal tarkított arc nagyobb elszörnyülködést keltene – de az ősemberek között ezek mindennaposak voltak, senkit nem érdekeltek. De egy csupasz láb! Mármint szőr nélküli, szőrrel nem takart, szőrtől nem védett láb! Az nagyon ciki! És Csupasznak az egész bőre látszott, tarkótól talpig, a maga sérülékeny, rózsaszínes-fehéres valójában. Reggeltől estig, minden nap. Nem túlzás kijelenteni, hogy Csupasz egy dolgot jelentett a közösség számára: az állatiatlanságot, az erőtlenséget, vagyis valódi omegahím volt - vagy még az se. Ennek okán mindig csúfolták, heccelték, kövekkel dobálták. Aznap is, mikor a sámán meséje véget ért a barlangi medvékről, s ki jobbra, ki balra szörnyülködött kuncogva vagy megbotránkozva, valahol mélyen azonban rettegve a velük való találkozás esélyétől is, így szólt valaki hozzá:

– Na, mi van, csak nem arról álmodozol, hogy egy barlangi medvével összepacsizz? Futás, keress nekünk egyet! Vagy félsz?

Nyihogó röhögések közepette, szuszogva lökdösni kezdték, míg arrébb nem menekült a barlang sötétje felé.

– Mi lenne, ha tényleg keresnék egyet? – gondolta, ahogy épp a hideg, csúszós, meredek
cseppkövek közé húzódott egyre magasabbra és magasabbra mászva, mígnem talált egy hasadékot, abba óvatosan bekúszott. A szikla másik oldalán tágas terem tárult elé, a fölülről beszüremlő fénytől előbb majd szétfolyt szeme a könnyezésbe, erre orrnedve is megindult kifele, melyet azonban sikeresen áttüsszentett a boltívek üregei alatt csörgedező kis folyóba.

– Vajon járt már itt bárki is a hordából? – töprengett, miközben Hófehérkét megszégyenítő
hátsó végtagjaival a lefelé vezető utat tapogatta. Ám ekkor rosszul lépett, a talaj megindult alatta, ő pedig hatalmas robaj közepette a jéghideg vízbe placcsant.

A kövek bucira kopogtatták bőrét, de másnap már nem bánta, ha fájt is, legalább ettől lett valami színe. Most viszont hideg víz úgy rántotta össze, mint amikor a kölykök lángba dobják a kígyót, és az csavarmenetbe pöndörödik. Körülbelül olyan komfortosan is érezte magát.

„ITT A VÉG, megdöglök!!!” – sikította 600 köbcentis agya minden szürkeállománya, ám tévedett. Az elmerülés és az első sokk után felugrott hát, ki a vízből, s hopp, hát nem csak a térdéig ért az egész? Nyugalommal vegyes csalódottsággal konstatálta, hogy még egy félelmetes délutáni altatót sem tud majd elmesélni ez alapján a büdös kis porontyoknak, ha nem történik gyorsan valami igazán extra! Némi köhögés és fulladozás után megtette az első lépéseket a száraz kövek felé vette csak észre a hideg valami, amibe beleesett, nem egyszerű víz volt, nem olyan, mint ami az égből hull. Először is csípte a szemét, az orrát, marta a torkát… aztán finoman, vörösesbarnán rátapadt bőrére, és ott csillogott olyan illatot árasztva, mint tavasszal a rétek...

S amint így nézegette magát, egyszerre furcsán könnyűnek kezdte érezni a testét, és olyan melegség öntötte el, mint utoljára az anyja csecséről lógva. A hordára gondolt, a közelgő télre, a veszélyekre, és azt érezte, hogy minden, ami miatt az előző pillanatban aggódott, szertefoszlik, akárcsak azok a pókhálók, amikbe nap mint nap belegyalogol véletlenül. Azt érezte, hogy bármit meg tud tenni, bármire képes, hogy nem állhat már az útjába senki és semmi! Boldogan vigyorgott, látása elhomályosult, mint mikor pofán csapja a csalitos ága, csak ez nem fájt.

– Na, mi van, Csupasz? – kérdezte egy hang a feje fölül. Barátunk – nem számítva társaságra
– úgy megijedt, hogy hanyatt-homlok rohanni kezdett, erre megint elesett, s ekkor már tényleg elsötétült minden a szemei előtt.

Álmában egyre beljebb ment a nagy, sötét barlangba, egyre sötétebb lett, míg végül semmit nem látott, hiába meresztgette biluxos szemeit, mint a béka. Tapogatózva, remegő kézzel (ahogy egy este csajozni próbált, de annak nagyon csúnya visítozás, hörgés és verés lett a vége) haladt, hogy előre vagy merre, az viszont egyáltalán nem volt megállapítható. Egyre jobban félt, mert hirtelen eszébe jutott a legyőzhetetlen és félelmetes medveállat, az akár az egész világot igája alá hajtani tudó, de valamilyen különleges, intergalaktikus oknál fogva mégsem akaró szörnyisten, az ő hatalmas nagy erejével, s ekkor bizony hősünk fenekébe egy hangya nem sok, annyi sem fért volna, ha ugyan be akart volna mászni éppen akkor oda, úgy szorította ánuszgyűrűjét szegény a rettenetes gondolattól. De hál’ istennek se hangya nem volt ott, se más, aki láthatta volna félelmét, így aztán nyelt egy nagyot, garatában zübörgő szíve visszapottyant végbele környékére, ahogy az apjától tanult módszerből emlékezett rá. „Végy két mély levegőt! Záróizmod engedd el! Hasfal megfeszít! És most préseld messzire a félelmet egy amolyan istenes, szaftos-rotyogtatós szellentéssel!”

„Ehhh – rötyögött magában, ahogy a barlang az előbbi hangot visszhangozta, s bélgázai
kezdték betölteni az üreg levegőjét. – De jól is tudnak ezek esni, papa!”

S ezzel elszántan bandukolt volna tovább, ha meg nem szólal mögötte valaki újra. Na de ekkor az ijedtségtől még épp csak összezárult ánuszából mégis kicsusszant majdnem valami apró, illetlen dolog. Ijedtében megugrott, s bebújt az első kődarab mögé, amit megpillantott. Úgy gubbasztott remegve-várva, mint Brandon Lee az eltűnős jelenetben a kocsik mögött…

Ám ekkor újra megszólalt a hang a háta mögül. Ezúttal azonban sikerült a hangrezgésnek agyvelőig jutnia, így derék hősünk epilepsziás kisüléshez hasonlatosan túlingerelt hallójáratai a következő jelet dekódolták a titokzatos hangtól:

– Te nem láthatsz, csak mi látunk. De nincs mitől félned, nem esik nagyobb bajod, mint eddig – suttogták hátborzongatóan.
„Aztabüdös!” – gondolta a fiú. – „Frankón bekattantam, mint az a dilinyós sámán! Hangok beszélnek hozzám, amiket senki más nem hall rajtam kívül. Itt a vég, már látom, hogy álmomban kidumálom magamból, és az egész horda ezen fog röhögni!” - S míg ezt kigondolta, a következőket mondta fennhangon:
– Hagyjatok inkább engem, kedves szellemek! Úgyse hinné el senki, ha mutattok vagy adtok is valamit, hogy tényleg találkoztam veletek én, a kis csökevény, a legbénább gyíkarc az erős férfiak mellett…

S ebben a pillanatban, ahogy megütötték fülét a megfogalmazott szavak, úgy megindították, hogy még a szeme is könnybe lábadt.

„Igen, szerencsétlen és kitaszított vagyok!” – ostorozta magát. – „Mindenki megvet és belém rúg, ahol tud. Csicskáztatnak, aztán pedig kiröhögnek, mint valami szánalmas, csökött kis állatot!”

Újra és újra megmártózott az önsajnálat mocsarában, tudva, hogy kínzó, ám hiábavaló köröket fut önnön elméje körül, ám mégsem tudott megálljt parancsolni gondolatainak. Emiatt persze még jobban undorodott magától, és mindattól, amit Élet címen művelt, legfőképp pedig attól, amit éppen csinált – az önsanyargatás és a rinyálás gusztustalan keverékét. A gondolatörvények áradatában való eszelős fuldoklásból egyszerre újabb, az eddigieknél keményebb és határozottabb hang szólította meg:

– Csupasz, baszd meg, ne visongjál itt, mint egy kislány, hanem figyelj ide!
„Ajajj, ezek még a nevemet is tudják! Akkor tényleg nincs menekvés! Lapítok, mint a papa, mikor fél év aszkétizmus után az egyik nő uborkafának nézte… aztán egyszer csak vége lesz. Lehet, hogy olyan jól, mint a papának.”
– Azért választottunk – szólt a hang -, mert szükségünk van egy emberre, akinek a szőre nem fogja keresztbe húzni a terveinket. Te, akinek keze-lába csupasz, te meg tudod tenni azt, amire évszázezredek óta várunk – azóta, hogy erre a tetű bolygóra jöttünk! Legfenségesebb italunk ugyanis a Sör, melyből galaxis szerte a legfinomabbat készítette népünk, mígnem végzetes hiba történt: az összetevők Földre telepítésekor megsérült a génállománya a fő komponensnek, a gabonának, és sajnálatos módon százszor nagyobbra nőtt, mint mi, medveállatok. Így nem tudtuk learatni, s azóta vagyunk kénytelenek e szentség nélkül tengetni siralmas napjainkat. De te most mindent megváltoztatsz, ugye?

Csupasz kezdte fölfogni, hogy nálánál sokkalta hatalmasabb erőkkel van dolga, így gondolta, nem tekinti valódi kérdésnek az utóbbit, hanem bátorságot színlel.

– Mit kell tennem? – kérdezte olyan halkan és bizonytalanul, hogy az előbbi magasztos gondolat szégyenében fénysebességgel hagyta el a Galaxist, akár Chuck Norris eldobott csörgője.
– Gyere tovább a barlangban, majd megmutatjuk!

Így is történt. Azaz hát Csupasz továbbra is tapogatózott a sötétben, botorkált a kőtörmelékkel teli úton – csak most már minden botlását, esését a medveállat kuncogása kísérte. Addig mentek, míg el nem értek az út végére, akkor azt mondta a hang:

– Fasza, zsákutca!
Csupasz ereiben kihűlt a vér:
– Na, várjunk csak! Nem azért törtem magam össze az egész szurtos, denevértetves barlangon, hogy a végén ne lyukadjak ki sehova! Csak kell lennie itt még valaminek!

S elkezdett az előzőeknél is alaposabban tapogatózni, mindent alaposan megnyomkodva, meghúzogatva… Ráncigálva, cibálva, tépveütverúgva!!! Mígnem egyszerre rá nem szakadt az ég – jobban mondva a föld, egy egész rakásnyi kővel és gyommal egyetemben. Arca elé kapta életében először emberire sötétedett kezeit, a törmelékek, a kosz és a rázúduló újabb, vakító fényözön ellen.

– Juhú! – kiáltott fel a Hang – Ez már valami! Mégse vagy te olyan csigafos, Csupasz, mint aminek eddig gondoltad magad! Egy kis pánik mindenkiből embert csinál, ezt ne feledd!

Csupasz még nem igazán fogta fel, mi történik vele, mert a friss levegő arcul csapta, ahogy a lenyilazott mamut szokta esés közben a véletlenül alá keveredő embert.

– Most menj föl a felszínre, és tisztítsd meg a kezed a vízben! Aztán keress egy olyan színű növényt, mint a napsugár, ami most elvakít! Tépj belőle annyit, amennyit át tudsz karolni, mintha vastag asszonyt fognál! De a Dagadtra is gondolhatsz a hordádból, nekem mindegy. Azzal gyere vissza!

Csupasz csak pislogott, továbbra sem értve a helyzetet, s kezdett egyre gyanúsabbá válni neki a Hang. Tényleg tartott tőle, hogy megkergült – ugyanis a hatalmas és félelmetes Medveállat időközben sem vált láthatóvá. Az csak egy dolog, hogy a sötétben nem ért hozzá egyszer sem, s ott nem tudta kitapogatni. De hogy most a napfénynél sem találkozott vele, csak a hangját hallotta, ez már több volt, mint gyanús. Fondorkodva, de ezért figyelve, hogy nehogy megsértse a hozzá beszélőt, legyen az szellem, démon vagy bármi más, így szólt:

– Hatalmas Medveállat! A sámánunk beszélt a hordának rólad. Jól tudom, milyen hatalmas és magasztos vagy, hogy téged senki ősemberfia le nem győzhet, s hogy életemet ez idáig meghagytad, csakis végtelen kegyelmednek köszönhetem. Hogy vehetnék róla bizonyosságot, hogy nem belső hangok szédítenek, s te valóban létezel?
– Ha meghoztad, ami kértem tőled, és kedvező a Szaturnusz–Orion együttállás, plusz a krokodilok éppen nőstényeket költenek, akkor válaszolok.

„Uhh – gondolta Csupasz – mintha a vacsorám esélyeit kérdeztem volna Nagykarútól… de hát nincs mit tenni…”

Ment hát az orra után, lávafolyók partján bandukolva szakadékok között (ezek az álomban hogyhogy nem is tűntek félelmetesnek, csodálkozott). A bal válla fölött egyszer csak lett egy kiszáradt fa, annak a szárán felkapaszkodott, s ahogy mászott-mászott, felért egy nagy mezőre, mai telis-tele volt árpával. Abból aztán jól megszedte magát, s már repült is volna visszafelé, ha nem másznia kellet volna, a karjával viszont a köteget kellett ölelnie!

Gondolkodott, hogy mitévő legyen, de nem jutott semmi okosságra. Végül a fáradtságtól elaludt. S mikor felébredt, újra a folyó mellett találta magát, sehol árpa, sehol sötét, sehol medveállat!

- De itt van ez a finom vizecske, vagy mi – majd ezt elnevezem Sörnek, úgyse kóstolta még senki a hordából, bármit bevesznek! Főként, ha egy színesbőrű mondja! – és vigyorgott új énjén, már szövögetve a hordának mondott mesét:

„És a lávafolyamból előugrott a legfélelmetesebb sárkánygyík, amit el tudtok képzelni! De én elkaptam a farkát, és visszahajítottam, hogy csak úgy csobbant!

– De hogy lettél olyan erős?
– Hát a Sörtől, amit medveállat barátaim kínáltak, hogy sikerrel teljesítsem rám szabott küldetésemet! De ne szakítsatok folyton félbe! Megszereztem hát az árpát, s visszavittem dicső uralkodó népünk elöljárójának. Mikor meglátta, hogy épségben visszatértem utamról, így szólt: „Csupasz, te vagy a legkiválóbb a történelem előtti emberek között, ezért neked elmondjuk az egyetlen intergalaktikus manna, a világegyetem legnagyobb kincsének receptjét, amit sírodig őrizned kell. Az italt megoszthatod hordádból az arra érdemesekkel, de csak te, egyedül te, amikor iszol belőle, velünk kerülsz kapcsolatba. A többieknek csak nyelve, lába fog akadozni tőle, lehúzza őket a földre, hogy aludjanak. De a legkiválóbbak mindenkoron velünk beszélnek, ha Sört isznak!



Minden jó, ha vége jó, népszerű és elismert lett a szörnyű barlangi medvék kiválasztottja, a fenséges Sör emberek közé hozója, Csupasz. Aki csak egyet nem tudhatott: hogy a cansasi csavarnál is nagyobb átverés áldozata lett! Ugyanis medveállatok tényleg léteznek. Csak nem óriások, hanem törpék, vagyis ahogy vesszük. Méretük tizedmilliméternyi, atkafélék, talajban, vízben, kövön élnek, átlagosan köbcentinként egy. Ez a sok százezer milliárdnyinál is több állat – idegrendszere nem lévén – mind egyetlen, közös tudattal rendelkezik, ezért bárhonnan és bármikor szólalnak meg, azt folytatják, amit előzőleg abbahagytak. Mindenütt ott vannak, mindent látnak, hallanak, tudnak. Ismerik és szeretik a Sört, az alkohol szédítő hatását, és szívesen ugranak bele a szénsavbuborékokba, néha kergetőznek is bennük. És mi van, ha az emberek megisszák őket? Semmi. Kijönnek levegővel, vízzel, bármivel. Belőlünk a csatornába, onnan vízbe, partra, barlangba jutnak. Övék a világ, elpusztíthatatlanok. Évezredek múlva is úgy fognak átfolyni rajtunk, embereken, és minden más élőlényen, hogy a legtöbben nem is tudnak a létezésükről.

Előző oldal sirii
Vélemények a műről (eddig 1 db)