Linktár

Tiltott Könyvek - Az első ugrás

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

A hasítékok mögött, a jégen túl félhomályos termek tárulnak fel, az őskor rituális alaprajzai, egész katakombák, melyek elmerültek a felejtés csendes öbleiben. A furcsa ellenfényben leülepedett por és évszázados pókhálók mozdulatlan lebegése eltünteti a körvonalakat.

(Érintés a Mélyűrből)

Az első ugrás

Mikor elindult, nem tudta, mibe vág. Nem tudta, milyen érzés megtapasztalni a világok rétegeit, ahogy szilánkjaira hull a valóság. A tükör szilánkokra hullt, és ő belépett az univerzumok közé, hol az idő és a tér csupán gúnykacaj.

Hangtalanul történt, ahogy alábukott az idő fátyla mögött rejtőző hasadékba. Sötét folyamban úszott, mely hideg volt, mint az űr. A csend magába zárta, ahogy szabadeséssel zuhant a mélybe, közben egyedül maradt gondolataival, melyek életre kelvén alattomosan osontak utána lefelé. Ez volt a kapu, melyen átlépve látta, hogy a kemény kőzet visszaalakul lágy iszappá a felderengő korszakokban. Lenyűgözve figyelte az élet szánalmas drámáját az évmilliók szorításában.

Világokat látott, s bennük cselekvőket és tétovákat. Történelmek tucatjai suhantak el mellette. Látta a rettenetes láncot, melyre bolygók voltak felfűzve gyöngyszemekként, mind másként játszotta ugyanazt a nagy művet. Hangtalan fergetegek, dimenziók kifacsarodott, egymást átölelő szalagjai. Iszonyatosan idegen tájak, száguldó csillagok. Egyre csak nézett, nézett lefelé az alanti szakadékba, melyben a csillagok fénye úgy veszett el, mint folyó a kegyetlen sivatagban. Ott a mélyben, amelytől a képzelet is visszaretten, ahol szertefoszlik az értelem, csak a meztelen idegek rángatózó visítása marad, álmodók álmodják a világot. Akiket meg nem nevezhetnek, s el nem felejthetnek, az ő álmukat álmodta a kapun túl. Tudata megingott a reá zúduló képek súlyától. Csak óvatosan! Nem szabad megzavarni őket, nehogy felébredjenek.

Amikor felbukkant, és lélegzetet vett egy másik világ levegőjéből, már nem volt önmaga, másvalaki volt. Úgy tűnt, hogy lánnyá vált egy hatalmas tó fenekén. A víz hígnak, levegőszerűnek tűnt, s ő belélegezte. A tavat hegylánc övezte, csúcsaik oly színekben pompáztak, hogy emberi szemek azt nem láthatták. Ő látta. A haja hosszú volt, köpenyként lebegett az áramlatban. Az idegen nap fénye megtört a hullámokon, alulról szemlélte a különös villódzást.

Egy hal úszott el mellette, hosszúkás teste a kék és a narancsszín oly árnyalatában ragyogott, ami a Földön nem létezik. Noha veszélyes hal volt - ezt tudta - utána nyúlt, de nem érte el. Ujjhegyei érezték az apró fodrokat, melyeket az állat mozgása keltett. Mellette emberi alakok tevékenykedtek. Nem úsztak, úgy mozogtak, mintha a szárazon lennének. Groteszk arcok bámulták, mondtak neki valamit. Hangjuk olyan volt, mint a távoli mennydörgés. Végignézett magán, pucér volt. Karcsú volt, izmos, hosszú, mozgékony farka furcsán kígyózott. Azok a tetovált arcú embereknek tűnő alakok, akik hozzá beszéltek, mindig óvatosan kikerülték. Úgy látszott, tudják, veszélyes lehet. Tényleg az?...

...Feltámadt a szél. Egy különös, folyékonynak látszó köpeny kígyózott fel rá. Ez egy élőlény volt, egy ártalmatlan szimbióta. A társa volt, a testének része, és egyben a ruhája. A folyadékszerű lény egy része ráfolyt, befedte a testét, a többi vörösen, felhőszerűen hullámzott a szélben. Vele együtt jött át a messzeségből. Már nem képzelte, hogy a víz alatt van. A tó korszakokkal ezelőtt kiszáradt, helyén sivatag volt. Valaha azonban ezek a szemek látták a tavat, s ő most emlékezett rá. A fejében groteszk és grandiózus képek előhívatlan negatívjai zsongtak. Ez a világ annyira más volt, mint ahonnan elindult, hogy a saját testében itt képtelen lett volna életben maradni.

Homályosan emlékezett a másik testére, az utazóéra. Enyhe zavart érzett, az hímnemű volt. Az látta őt megszületni, élni és meghalni ebben a világban. Több millió évvel ezelőtt, amikor itt még egy tó vize hullámzott. Ez a faj akkor itt élt, ilyen vérfolyamszerű állatokkal együtt lélegezve be azt a levegőt, ami halálos volt egy embernek. Mögötte még egyre születtek az új testek, a csillagvándorok evilági testei. Egyik sem hasonlított reá, ahogy kikerültek egy furcsa, áttetsző gépezetből. A csillagvándorok nem szívesen vették fel az őslakosok alakját, talán éppen azért, mert nem tudtak róluk eleget. Róla is azt hitték, hogy egy közülük, holott ő sokkal messzebbről jött, egy másik univerzumból.

Amikor betört ebbe a világmindenségbe, a tudata érintette e bolygó távoli múltját. A Föld iszonyú messze volt, az emberek egy rejtelmes technológia segítségével vetítették ki a tudatuk ide...

Furcsa társa, mozgékony farka és hosszú haja idegenszerű ritmusban lobogott együtt a széllel.

Rádöbbent, a saját univerzumában sosem létezett, és sosem fog létezni ez a naprendszer.