Farkasvér - Vezet az ösztön (3.rész)

Novella (800 katt)

Kylie

Késő délelőtt ébredtem kipihenten, de nyugtalanul. Felültem a kanapén, és lerúgtam magamról a takarót. Már nagyon régen volt utoljára, hogy rémálmok kínoztak volna. Most viszont végig csak egyikből a másikba sodródtam. Meglepődve konstatáltam, hogy remegnek a kezeim. Mély levegőt vettem, aztán szépen lassan kifújtam. Ezt megismételtem még vagy háromszor, és valamivel jobban is éreztem magam. A gyakorlat, mint mindig, most is segített, hogy visszanyerjem az önuralmam.

Felálltam, és megpillantottam egy kézzel írt cetlit a dohányzó asztal közepén. Széthajtogattam, és Jake szálkás, rendezett betűivel találtam szemben magam.

"Kylie

A központba mentem. A hűtőben találsz ennivalót, ha éhes vagy. Köszönök mindent."

Tehát akkor nem csak álmodtam, hogy Seth itt járt. Biztosan ő hozott valamit, amit nyilvánvalóan Beth készített. És ha szerencsém van, a két fiú talán nekem is hagyott belőle valamennyit, bár bevallom, nem fűztem túl sok reményt a dologhoz. Azért felálltam, és mezítláb a konyhába csattogtam, majd kinyitottam a hűtőajtót. Nos, valóban volt ott egy meghatározha-tatlan eredetű, átlátszó fóliába csomagolt valami, de saját épségem érdekében inkább nem értem hozzá. Sosem lehet tudni, nem ugrik-e ki onnan hirtelen. Viszont volt ott egy valamivel nagyobb, összehajtogatott papírzacskó is. Nagyon reméltem, hogy annak tartalma barátságosabban fog kinézni, mint a tőszomszédja. Halált megvető bátorsággal kivettem, és belekukkantottam. Két, teljesen egészséges szendvics mosolygott rám a zacskó aljából. Tehát mégis csak hagytak nekem valamit, állapítottam meg megkönnyebbülten.

Miközben öltöztem, és összepakoltam a tegnap hozott ruháimat, megettem a két szendvicset, a zacskót pedig a szemetesbe dobtam. Aztán egy pillanatra megálltam a hűtő előtt. Sejthetően Jake sosem fog eljutni odáig, hogy önmagától száműzze onnan azt a borzadalmat, ami a legfelső polcot birtokolja. Nagy levegőt vettem, aztán a lehető leggyorsabban és fájdalom mentesebben a kukába hajítottam az objektumot. Azért azt mertem feltételezni, hogy a szemetet leviszi néha.
Felkaptam a táskám, meg Jake kulcsait, majd kiléptem a folyosóra és bezártam az ajtót. Reméltem, összefutok vele a központban, és akkor majd visszaszolgáltatom neki.

Mikor leértem az utcára, arcomat megsimogatta a bágyadt, késő őszi napfény. Szinte nem is érzékeltem a tömeget magam körül. Sok időmbe telt, mire rájöttem, hogyan tudnám kizárni teljesen a környezetet a tudatomból, de mikor végre sikerült, olyan volt, mintha egy burok vett volna körül, mibe csak és kizárólag az jöhetett be, aminek én megengedtem. Gyors, határozott léptekkel kerülgettem az embereket, aztán lefordultam a főutcáról, és egy csendes kis mellékutcában találtam magam. A házak többsége elhagyatottan állt, a legtöbb udvart teljesen benőtte a gaz, és derék magasságig ért a fű. Tökéletes hely volt ez. Az emberek nem szívesen jöttek ide, és pontosan értettem, miért.

Ha akkor nem ilyen környéken lakom, talán valaki meghallotta volna a sikoltozásomat, és akkor minden bizonnyal másképpen alakulhattak volna a dolgok. Igen, a környék tökéletesen elhagyatott volt, és tökéletesen biztonságos. Nekünk legalábbis. Engem mégis minden alkalommal elfogott a harctéri idegesség, mikor végigmentem a felrepedezett betonúton. Tudtam jól, hogy most már nincs semmi, ami árthatna nekem, mégsem bírtam megfeledkezni róla.

A kapu élesen nyikorgott, mikor belöktem, és felkocogtam a lépcsőn, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem a házba. A lakásban csodálatos húsleves illat terjengett, de mellette kiéreztem Beth, Rick, Tommy, Zara, Josh és Jake szagát. Nichole is itt járt, talán csak néhány perccel kerültük el egymást.

Behajoltam a konyhába, és kedves látvány tárult a szemem elé. Josh éppen egy nagy rakás krumpli előtt ült, kezében kés, és arcán elborzadt kifejezéssel méregette a tekintélyes méretű halmot. Beth, neki háttal a mosogató fölött pucolta a répát.

- Bárhogy is szuggerálod szívem, a burgonya nem tartozik az öntisztuló zöldségek közé - jegyezte meg hátra sem pillantva Beth. - Szia, Kylie - köszönt kedvesen. - Jake is nem rég érkezett, és nem volt valami bőbeszédű. Történt valami az este?

Beléptem, táskámat az ajtófélfának támasztottam, kezembe fogtam egy kést, meg egy krumplit, és neki álltam meghámozni.

- Semmi lényeges. Jól bírtuk - feleltem vállat vonva, majd a megpucolt krumplit a lábosba dobtam, és kezembe vettem egy másikat. Josh még mindig próbált lélekben felkészülni a feladatra, de nem mutatott túl nagy hajlandóságot a dolog iránt. A kezébe nyomtam egyet, és kajánul rámosolyogtam. - Úgy nem fog menni, ha csak bűvölöd. Sajnos ehhez hozzá is kell érni.
Elhúzta a száját.
- Hogy te milyen baromi segítőkész vagy - morogta cinikusan, mire csak édesen rápislogtam.
- Gondoltam nem árt, ha megmutatom, hogy kell, de most, hogy már átadtam értékes tapasztalataimat, én megyek is.

Azzal a második krumplit is a lábosba dobtam, lettem a kést, és megtöröltem a kezem egy konyharuhában.

- Kösz a hasznos és értékes közreműködést - gyilkos pillantást lövellt felém, de nem kifejezetten voltam hajlandó frászt kapni tőle.
- Igazán nincs mit - mosolyogtam angyalian, majd újra a vállamra vettem a táskát. - A többiek az edzőteremben vannak?

- Legutóbb még ott láttam őket - felelte Beth. - De ha találkoznál Tommy-val, ne nagyon kérdezgesd, mert kissé morcos.
- Zara megint lealázta? - találgattam, mert más okot nem nagyon tudtam elképzelni, amitől Tommy ennyire felhúzná magát. Ha ő "morcos" volt, akkor általában nem volt tanácsos a közelében lenni, mert hajlamos volt törni-zúzni ezt meg azt, mondjuk valakinek a karját meg a lábát.

Beth csak bólintott, és hümmögött egy sort. Hát igen, Tommy-ra igazán ráfért volna egy indulatkezelési terápia, meg néminemű önkontrol.

- Rendben, majd igyekszem kitérni előle. Sziasztok! Jó munkát Josh - szemtelenkedtem, mire felvillantotta a fogait, és hozzám vágta az éppen kézre eső konyhakést. Villámgyorsan elugrottam az útjából, így a penge csak ajtófélfába fúródott bele.
- Josh! - hallottam még Beth szigorú hangját, miközben végigmentem a hosszú, keskeny folyosón.

A betegszobák mindegyike üres volt. Hál' Istennek már hónapok óta nem érkezett senki. Azóta nem, hogy Jake és én idekerültünk. Mindig is rossz érzés fogott el, ha elmentem ezek előtt a szobák előtt, és kirázott a hideg, mikor visszaemlékeztem rá, hogyan jutottam ide. Valójában áldhatom érte a sorsot, hogy rám találtak és idehoztak. Nélkülük talán nem is éltem volna túl az átalakulást. De a régi beidegződéseket nehéz elfojtani, és bármennyire is uralkodtam az érzéseimen, sosem tudtam közömbösen tekinteni az fehér, kórházi ágyakra, és az infúziós állványokra.

A folyosó végén található ajtó éjjel-nappal nyitva állt, és keskeny, kanyargós lépcsők vezettek el a pincébe. Rick ezt a helyet nevezte ki edzőteremnek, és tökéletesen be is rendezte, hogy minden kéznél legyen, amire szükségünk lehet.

Tompa morgás szűrődött fel odalentről, valaki hangos puffanással vágódott el a kék matracon, aztán egy pillanatnyi csend, majd újra a dulakodás hangjai. Azonnal felismertem Zarát és Jake-et.

Lekocogtam a lépcsőn, de nem mentem le teljesen. Néhány fokkal feljebb megálltam, lecsúsztattam magam mellé a táskát, és a korlátnak dőlve figyeltem az eseményeket.

Zarát és Jake-et még nem láttam együtt harcolni, de ahogy így elnéztem, a küzdelem meglehetősen kiegyenlítettnek tűnt. A lány táncos kecsességgel mozgott, karmai megvillantak az ujjai végén, ahogy előre csapott, hogy Jake hasába tépjen, de a srác számított rá, hátraugrott, a következő pillanatban pedig már Zara csuklóját fogta, aztán villámnál is gyorsabban magához rántotta és átharapta a torkát.

Zara ingerülten felmordult és ellökte magát tőle, de a szeme nevetett.

- A francba - zihálta kifulladva. - Te aztán elemedben vagy.

Jake szélesen elvigyorodott, de látszott rajta, hogy ő is nehezen szedi a levegőt.

- Előnyöm volt. Te már előtte kifárasztottad magad Tommy-val.
- Tommy nem kihívás - legyintett Zara. Nem nagyképűen, egyszerűen ez volt az igazság. - Te viszont egyre jobb vagy. - Rickhez fordult. - Van a fiúban energia.
- Az van - válaszolta Rick, de nem úgy tűnt, mintha túlságosan el lenne ragadtatva a ténytől. Keményen Jake szemébe nézett. - Csak tudnia kéne, hogy mire használja.

A fiú mély levegőt vett, és valószínűleg ekkor érezhette meg a szagomat, mert felém fordította a fejét. Nem válaszolt Ricknek, inkább rám mosolygott, de ebben a mosolyban sokkal több volt a kihívás, mint a kedvesség.

- Szerinted sem tudom, mire kéne használnom?

A hangja éles csengése meglepett. Ricknek nem mondhat ellent, ezért most velem szemétkedik? De hát, ha ő így, én is úgy. Felszegtem a fejem és határozottan a szeme közé néztem.

- Van benned lehetőség Jake - feleltem egyenletes, kifejezéstelen hangon - de tény, hogy van némi problémád, ami az önkontrollt illeti.

Felmordult és a fehér agyarak rám villantak.

- Igazán?
- Te kérdeztél, én válaszoltam - a hangom még mindig nyugodt volt, egyszerűen nem voltam hajlandó megijedni tőle, még akkor sem, ha ilyen szemekkel nézett rám. - Ha nem tetszik a véleményem, nem kellett volna kikérned.

Valahol arra számítottam, hogy Rick majd mindjárt közbeszól, hogy fejezzük be a gyerekeskedést, de nem tette. Karba fonta a kezét, és visszalépett a fal mellé. Látható érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Hát jó, végül is vele is le kellett ezt meccseznem valamikor. A többiekkel ezt már eljátszottuk, és hol győztesen kerültem ki a dologból, hol nem.

A falkán belüli hierarchia komoly dolog volt, de Jake-kel valamiért még sosem jutottunk el az erőfitogtatásig. A fiúk közül még senki sem volt képes legyőzni, de be kell vallanom, sokszor csak a szerencsémen múlt, hogy végül én tudtam felülkerekedni. Zarával és Nichole-lal nehezebb volt a dolgom. Sokkal nehezebb, mert ők is épp olyan gyorsak és leleményesek voltak, mint én. Néhányan azt mondják, az volt a legcsúnyább, mikor Zara és én egymásnak mentünk. Nem tudom, a külső szemlélő számára hogyan nézhetett ki a dolog, mindenesetre fele olyan vészes sem volt, mint azt sokan beállítják. Hosszú menet volt, az egyszer biztos, végül Zara átharapta a torkomat és ezzel vége is volt. Talpra segített, aztán még aznap este elmentünk moziba. Később, az edzéseken előfordult, hogy én bizonyultam jobbnak, de ez már nem számított. Egyetlen küzdelem van, egyetlen igazi erőpróba, amelynek végén megszületik a végeleges besorolás. Jelenleg én voltam Rick, Beth és Zara után a negyedik a falkában. Jake az ötödik. Ha a dolgok ma úgy alakulnak, lehet, hogy megfordul ez a felállás. Számítottam rá, hogy valamikor majd erre is sor kerül.

Lerúgtam a cipőm, levettem a pulóverem, és összefogtam a hajam, majd egyenes léptekkel, határozottan a szőnyegre léptem, és megálltam Jake előtt. Zara Rick mellé állt, arcán feszült várakozás tükröződött.

- Tényleg most akarod? - morogta Jake, és ezüstszürke szemei megvillantak.
- Semmi értelme tovább halogatni - feleltem halkan, és lassan az én hangomból is előmorgott a farkas. - De ha most fáradt vagy, nyugodtan hagyhatjuk későbbre is. - Nem akartam volna, hogy esetleg csak azért győzzek, mert ő már kimerültebb, mint én. Nem lett volna fair.
- Én jól vagyok, ne aggódj.

Hát rendben. Elhátráltam, és most már minden figyelmemmel csak rá koncentráltam. Egyetlen apró mozdulatát sem tévesztettem szem elől, de ő is legalább olyan éberen figyelte minden rezdülésemet. A világ többi része háttérbe húzódott. Már csak ő létezett meg én, és a két farkas, aki csak arra várt, hogy végre kitörhessen.

Csak köröztünk, lassan. Néztem, ahogy az izmok csomóban futnak a karján, ahogy megmozdult. Aztán ránk telepedett egy mindent magába szippantó hangvákuum. Egyenletes morgásunk betöltötte a csendet. Láttam a szemén, hogy mikor érett meg benne a döntés, pontosan tudtam, mikor fog ugrani, mégis megdöbbentett a sebessége. Elhajoltam, átfordultam a vállamon, és talpra érkeztem. De még alig maradt időm felé fordulni, már ott is volt. Karmai csak néhány centire kaszáltak el a hasamtól, hanyatt vágtam magam, és már éreztem is, hogy a teste átszeli a levegőt. Felemeltem a lábam, és hasba rúgtam. Nem láttam, de hallottam, hogy tompa puffanással a szőnyegre esik, és még szinte földet sem ért, mikor visszafordult. Rám vicsorgott, hófehér agyari kivillantak, én pedig válaszul, mélyen, gyomorból felhördültem. Megint rám támadt. Lebuktam, és karmaimmal végigszántottam a hasán. Hallottam, ahogy felszisszen, mielőtt arrébb táncolt volna. A seb nem volt mély, épp csak sikerült megkarcolnom, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét.

Már nem gondolkodott, csak elborult aggyal felém vágott, de elkapkodta, nem számította ki pontosan, én pedig megint elhajoltam, és most a karját karcoltam végig. A fejem mindvégig tiszta maradt, és ez segített logikusan végiggondolni minden egyes lépést. Megállt egy pillanatra, és újra körözni kezdtünk. A tekintete fogva tartotta az enyémet. Az övében lángolt a megfékezhetetlen indulta, az enyém hűvös volt és távoli, mint az északi fény.

Aztán egyszer csak elmosolyodott, nem örömmel, inkább keserűen.

- Te sosem veszíted el az önuralmad, igaz? - a szavainak vége morgásba fulladt.

Pillantásom az övébe fúrtam, és viszonzásképpen nem túl boldogan elmosolyodtam.

- Minden csak önkontroll kérdése - feleltem halkan, miközben azt figyeltem, mikor vét hibát a másik. Mikor villan fel egy sikeres támadás lehetősége.
- Kíváncsi vagyok, milyen lehetsz, mikor elveszted azt a híres kontrollt - sziszegte, és a következő másodpercben újra felém mozdult. Kitértem előle, és kiszámított mozdulatokkal hárítottam a csapásait. Ismét félre lépett, és az arcomat fürkészte.
- Hidd el, nem akarod látni - mondtam halkan, fenyegetően. Senki se akarja látni, milyen az, mikor már nem vagyok ura önmagamnak.
- Dehogyisnem - zihálta, és most már józan volta a tekintete. - Mást sem akarok látni belőled, Kylie! Gyerünk, mutasd!
- Fogalmad sincs, mit beszélsz - szűrtem a fogaim között, és összeszűkült a szemem. Most. Most nem figyel eléggé! Felé csaptam, és belesétáltam ugyan abba a hibába, mint az imént Zara is. De már nem volt időm korrigálni. Elkapta a csuklóm, és magához rántott. A keze satuként szorult az enyémre.
- Rajta Kylie, engedd el magad - suttogta, hogy senki más nem hallhatta csak én. A szemébe néztem, de még éppen sikerült visszanyelnem a fellobbanó haragot. Most nem lehet. Most nem veszthetem el a fejem. - Látom, hogy ki akarsz törni. Ne fojtsd vissza!
- Eressz - súgtam vissza, és ellöktem magamtól, karmaim beleszaladtak a mellkasába, de nem törődött vele. Villámnál gyorsabban mozdult. Kirúgta alólam a lábaimat, én pedig háttal a szőnyegbe csapódtam. Arrébb akartam gördülni, de akkor már ott volt. Elkapta az egyik karomat, hasra fordított, és a hátamra nehezedett. Éreztem, hogy minden racionalitásom ellenére a pánik kíméletlenül fellobban az agyamban. Szabadulni akartam, de nem bírtam, hiába is vergődtem, sokkal nehezebb és erősebb volt, mint én. Az emlékek pedig elemi erővel törtek újra a felszínre.

Rám hajolt, a szája a fülem mellett, lélegzete meglebbentette a copfból kiszabadult tincseimet.

- Gyerünk Kylie, mutasd magad!

A rám nehezedő súly, a lélegzet, ami végigsöpört az arcomon. Aztán felmordult. A szívem veszettül száguldani kezdett, és tudtam, hogy bele fog marni a hátamba.

- Ne!

És újra ott voltam. A félelem a csontjaimba mart, megállította a szívemet is. Nem tehettem semmit, nem voltam rá képes, meg fogok halni!

A hang mélyről tört fel bennem, olyan ősi ösztöntől vezérelve, ami arra készteti a sarokba szorított állatot, hogy rávesse magát a rászegeződő puskacsőre. Mert nincs vége addig, amíg hajlandó vagyok küzdeni, amíg nem fogadom el a halált. Éreztem a jeges betont a hasam alatt, a forró lélegzetet a fejem felett, mint akkor éjszaka, és a rettegés elemi erővel gyűrt maga alá. Elfordultam és lelöktem magamról a hatalmas testet. Nem álltam fel, hanem visszafordultam, mielőtt még lehetett volna ideje reagálni. Újra megpróbált fölém kerekedni, de kikerültem a karját, és kétségbeesetten a hasába mélyesztettem a karmaimat. Felüvöltött. Vér ömlött a kezemre, és elárasztott a megkönnyebbülés, mert tudtam, hogy már annyira súlyos a sebe, hogy nem fog tudni utánam szaladni. Hazáig fogok rohanni, ahol anya már vár. Bezárom az ajtót, és elfelejtem ezt az egész őrültséget. Soha többé nem megyek végig éjszaka azon az utcán.

- Kylie - a hang fájdalomtól átitatva jutott el a tudatomig.

Hirtelen már nem a sötét utcában voltam, nem az életemért küzdöttem - és nem akartam többé megölni az alattam fekvő fiút sem. Újra azt láttam, ami körülvett: Jake fájdalmasan megvillanó, ezüstszínű szemeit, karmos kezem, ahogy a torkára kulcsolódik, és a sebet a hasán, amelyből vastag sugárban ömlik a vér a kék szőnyegre.

Olyan hirtelen engedtem el, hogy megtántorodtam. A pánik ott sikoltott a fejemben, de már nem az emlékektől. Mert ez valóságos volt, és én okoztam. Megállíthatatlanul remegni kezdtem, felpattantam és tekintetem a terem másik végében döbbenten álló Zarára és Rickre rebbent. Jake-re már rá sem mertem nézni.
- Saj... sajnálom - nyögtem tehetetlenül, és hátrálni kezdtem. Forró könnyek patakzottak az arcomon.
- Kylie - lépett egyet felém Rick, de akkor elértem a lépcső legalsó fokát.
- Hagyjatok békén - suttogtam, majd sarkon fordultam, és elrohantam.

Előző oldal Wee
Vélemények a műről (eddig 2 db)