Farkasvér - Vezet az ösztön (4.rész)

Novella (820 katt)

Jake

A francba, a francba, a francba - hajtogattam magamban folyamatosan, mint valami mantrát. Kezem a hasamon tátongó lyukra szorítottam, hogy legalább valamelyest sikerüljön csillapítani a vérzést. Rettenetesen fájt, és akkor nem mondtam sokat. Olyan volt, mintha valaki folyamatosan forgatott volna bennem egy jó, éles kést. Nem volt halálos a seb, de ahhoz éppen elég súlyos, hogy több napig tartson a gyógyulás. Mi a fene üthetett Kylie-ba? Újra magam előtt láttam az arcát, a szemében megvillanó rettegést. Nem tudtam hová tenni. Mi történhetett, amire így reagált? Nem akartam bántani, és ezt ő is jól tudta.
Rohanó léptek dübörögtek a fülem mellett, aztán Rick fölém hajolt.

- Zara, szólj Beth-nek, hogy készítsen egy szobát és küld le Josh-t!

A lány nem válaszolt, csak eltűnt a lépcső tetején. Próbáltam mély, egyenletes lélegzeteket venni, hátha úgy jobb lesz, de a fájdalom éles volt és tartós.

- Nyugalom, fiam - morogta Rick, miközben levette a pólóját és jó erősen a sebre nyomta. Összeszorított fogaim között rámordultam, de nyugton maradtam, és hagytam, hogy csinálja. Tudtam, hogy csak megpróbál segíteni. A lépcső remegni kezdett, majd a következő pillanatban beviharzott Josh.

- Uram Isten! - nyögte döbbenten. - Itt meg mi a fene történt?
- Majd később - hárított Rick. - Segíts felvinni.

Mindketten mellém térdeltek, megfogták a két karomat, és egy villámgyors mozdulattal felhúztak a földről. Bennem szakadt a szusz, a látásom elhomályosult, és szédülni kezdtem.

- Lassabban - ziháltam rekedten, és megpróbáltam visszanyerni a fókuszt. Nem sikerült.
- Csak egy kicsit bírd ki, haver! - Josh bíztató szavai nem igazán tették meg a hatásukat, de mikor ők elindultak, én is megpróbáltam mozgásra bírni a lábaimat. Mit ne mondjak, nem volt egy fáklyás menet. Kész kínszenvedés volt, mire felértünk a földszintre. Lehajtottam a fejem, és rendületlenül meneteltem előre, de már nem igazán érzékeltem a világot magam körül. A hangok tompán, összefüggéstelenül jutottak el hozzám, és a konstans morajlásba egy csöpögő csap hangja vegyült. Csöp-csöp-csöp. Nem is csap volt, hanem én. És nem víz, hanem a vérem.

Végül óráknak tűnő percek után megpillantottam egy ágyat a lábam előtt. Rick és Josh óvatosan lefektettek, én pedig megkönnyebbülve nyugtáztam a vízszintes helyzetet. Lehunytam a szemem, de már tisztábban hallottam a körülöttem zajló eseményeket. Beth kötszereket hozott, és bár igyekeztem nem tudomást venni róla, mintha valami tűt, meg cérnát is említett volna. Rick kiterelte a többieket, de nem válaszolt, mikor azt kérdezték, mi történt velem. Ez jó volt, ha rajtam múlik, soha nem is tudják meg. Bíztam benne, hogy Zara is tudja tartani a száját, mert ehhez senkinek nem volt semmi köze. Nem akartam Kylie-t bajba keverni. Még én sem értette pontosan, hogy mi zajlott le az edzőteremben, de volt egy olyan sejtésem, hogy legalább félig én is hibás vagyok benne. Ha nem erőszakoskodom, ha nem piszkálom azzal, hogy engedje el magát, talán nem is történt volna semmi.

Valami apró szúrást, majd finom rántást éreztem a seb körül. Már nem fájt annyira, mint az imént, nyilván Beth adott valami helyi érzéstelenítőt. Kinyitottam a szemem, de inkább csak a plafont bámultam. Valahogy sosem szerettem igazán a tűk látványát.

- Hogy érzed magad? - kérdezte halk, megnyugtató hangon. Mint egy gyakorlott anya. Sosem vesztette el a hidegvérét, még akkor sem, ha az egyik gyereke véresre verte a másikat.
- Már jobban - sóhajtottam, és igyekeztem nem gondolni a tűre, meg a cérnára. - Muszáj összevarrni?
- Ha nem akarsz még több vért veszíteni, akkor muszáj - felelte szinte oda sem figyelve. - A gyógyulási mechanizmus nemsokára beindul, de addig is jó lenne, ha nem véreznél el.

Tehát tényleg muszáj. Remek.

- De ne aggódj! - szólalt meg újra, de már mosolygott. - Olyan cérnát használok, amit az állatorvosok szoktak. Magától felszívódik.

Ez végül is tényleg jó hír. Volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy a varratszedést sem szerettem volna sokkal jobban, mint magát a varrást.

- Nem tudod, hol van Kylie? - kérdeztem nagyon halkan, és most már el mertem szakadni annyira a plafontól, hogy az arcára nézzek. A vonásai megkeményedtek, és minden figyelmével csakis a munkára koncentrált. Éppen csak megrázta a fejét. - Nem az ő hibája volt, Beth - a hangom most már határozottabban csengett. Nem akartam, hogy olyasmi miatt vádolják a lányt, amiről lényegében nem tehetett. - Komolyan mondom. Ő nem csinált semmi rosszat - csak védekezett. - Bár, hogy mi ellen, azt én sem tudtam volna megmondani.
- Engem nem érdekel, kinek a hibája volt, Jake - a hangja szigorú volt. Felvett egy ollót, és halk nyisszantással elvágta a cérnát, majd gézt, és fertőtlenítőszert vett a kezébe. - Akár a te hibád volt, akár az övé, ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie. Egy család vagyunk. Nem eshettek minden apróság miatt egymás torkának.

Valójában nem estünk egymás torkának, de ezt nem mondtam hangosan. Szerintem Beth-t nem kifejezetten hatották volna meg a frappáns ellenérveim. Dühös volt ránk, és meg is tudtam érteni. Egyik anya sem szereti, mikor a csemetéi egymásnak esnek. Pedig ez most tényleg nem a veszekedésről, vagy az indulatokról szólt. Egyszerű hierarchia harcnak indult, aztán valahol elfajultak a dolgok. Kezdett bizonyossággá érni bennem a gyanú, hogyha nem piszkálom fel Kylie-t, talán most nem itt kötök ki, egy kórházi ágyon fekve, a hasamban ki tudja hány öltéssel. Szinte újra hallottam a szavait:

- Hidd el, nem akarod látni.

Most már hittem neki.

- Kész - jelentette Beth, és egy üres szemetes zacskóba dobálta a használt gézt, meg a tűt. Megtörölte a kezét egy törülközőben, és nyomatékosan rámnézett. - Szeretném, ha most néhány napig nyugton maradnál, és nem mennél el a központból.
- Na de... - kezdtem volna nagyobb volumenű tiltakozásba, de felemelte a kezét, és belém fojtotta a szót.
- Semmi "na de"! Itt maradsz és kész! - a hangja ellentmondást nem tűrően csengett. - Akkor mész haza, amikor én mondom, és akkor kelsz ki az ágyból, amikor én mondom. - Szigorúan a szemem közé nézett. - Megértettük egymást?

Felsóhajtottam. Semmi értelme nem volt vitába szállni vele.
- Persze - motyogtam beletörődötten. - Persze, meg.

Arcán gyengéd mosoly ragyogott fel.

- Nagyon helyes.

Felállt, rám terített egy vékony plédet, és az ajtó felé indult, de mielőtt még lenyomhatta volna a kilincset, utána szóltam.

- Behívnád Zarát, ha megkérlek?

Rosszallóan összevonta a szemöldökét, de végül nem tett megjegyzést. Valószínűleg arra gondolt, hogy ennyi engedményt még igazán tehet.

- Persze, szólok neki.
- Kösz - mosolyogtam rá, de nem viszonozta. Még mindig haragudott.

Hátra hajtottam a fejem a párnán, és hosszan kifújtam a levegőt. Próbáltam bármiféle logikus magyarázatot találni a történtekre, de egyszerűen nem sikerült. Kylie mindig is zárkózott és titokzatos volt, de eddig még csak nem is sejtettem, mi lapul a gondosan felépített felszín alatt. De szerintem más sem. Kylie szinte senkihez sem került elég közel a falkából, hogy bármit is bizalmasan megosszon vele. Ezért nem tudhatott erről senki. Még talán Rick és Beth sem. Mindketten legalább annyira meglepődtek, mint én. Eddig mindannyian azt hittük, Kylie csak azért olyan távolságtartó, mert nincs szüksége senkire. A többiek közül sokan - bevallom én is - azt gondoltuk, hogy ez az egész önuralom-dolog csak felvágás a részéről. Hogy megmutassa, ő öt hónap után sokkal inkább ura önmagának, mint mondjuk Tommy, aki már két és fél éve éli ezt az életet. Azt hiszem, alaposan félre ismertük mindannyian.

Halkan nyílt az ajtó, de nem néztem fel, még akkor sem, mikor Zara becsukta maga után, és beljebb lépett a szobába.

- Hogy vagy? - kérdezte, és hangja nagyon óvatos volt.
- Jól - nem kívántam további részletekbe bocsátkozni az állapotomat illetően. - Te tudsz valamit Kylie-ról? - kérdeztem, és most már ránéztem. Az ágyam végében állt, karjait keresztbe fonta a hasán. Összevonta a szemöldökét.
- Úgy érted, mióta elment? Nem, semmit.
- Nem úgy értem - ráztam meg a fejem. - Úgy értem, általában tudsz-e róla valamit.
- Hm - vállat vont. - Szereti a csokis sütit.
- Nem viccelődésből kérdezem, Zara - mordultam rá.
- Jól van, jól van - visszakozott, aztán láthatóan elgondolkozott a dolgon. Végül tanácstalanul széttárta a kezét. - Az általános dolgokon kívül, minthogy, mit szeret és mit nem, nem jut eszembe semmi. Igazán fontos dolgokról sosem beszélt. Miért kérdezed?
- Nem is tudom - húztam el a szám. - Csak egyszerűen csak nem tudom hová tenni, azt, amit ma láttam. Kylie sosem vesztette még el a fejét. Arra gondoltam, talán nem véletlen, hogy ő az egyetlen közülünk, aki sosem veszíti el az önuralmát.
- Hogy érted?
- Neked nem furcsa, hogy sosem mond el semmit magáról? - kérdeztem vissza. - Nem különös, hogy öt hónapja együtt élünk vele, és lényegében nem tudunk róla semmi fontosat, a csokis sütin kívül?

Láthatóan őt is gondolkodóba ejtette a felvetésem.

- Ma, harc közben, azt mondtam neki, látni akarom végre, milyen az, mikor elveszíti a kontrollt - mondtam ki, már néhány árnyalattal halkabban. Zara felkapta a fejét és rám meredt.
- Hogy mit mondtál neki? Neked elment az eszed?
- Nem sejtettem, hogy ilyen lesz - próbáltam védekezni, de éreztem, hogy ez igen csak gyenge mentség. - Jól van, tudom, hogy hülye vagyok.
- Hát erre most nem tudok rácáfolni - csóválta a fejét Zara rosszallóan. - Te is tudod, hogy ez nála milyen érzékeny téma. Az még csak eszedbe sem jutott, hogy talán oka van annak, hogy olyan, amilyen?
- A pillanat hevében nem igazán - vallottam be. - Én sem gondolkoztam tisztán.
- Hát igen, ez nálad nem is szokatlan jelenség - helyeselt Zara, és a szemem sarkából láttam, hogy nagyon keményen néz rám.
- Jól van, nem akartam.
- Mégis megtetted! - most már felemelte hangját, ingerülten az ágy lábára támaszkodott, és előre hajolt. - Nagyon ajánlom neked, hogy Kylie visszajöjjön, mert ha nem, én verlek el, de úgy, hogy a mostani sérülésed csak egy aprócska karcolás lesz ahhoz képest.

Azzal sarkon fordult, hosszú haja meglebbent utána, feltépte az ajtót és kicsörtetett a folyosóra. Én meg csak feküdtem a hirtelen rám zuhant csöndben, és tudtam, hogyha Kylie nem jön vissza, én leszek a következő, aki önként elhagyja majd a falkát.

Előző oldal Wee
Vélemények a műről (eddig 2 db)