Farkasvér - Vezet az ösztön (5.rész)

Novella (817 katt)

Kylie

Nem is néztem merre futok, de nem is érdekelt igazán. Nem láttam semmit a szememet borító könnyfátyolon kívül. Az emberek kitértek előlem, talán látták, hogy nem ajánlatos az utamba állni, de az is lehet, hogy a kezemet könyékig borító vér látványa ijesztette meg őket. Jake tekintete beleégett az agyamba, és tudtam, akár a világ végéig is futhatnék, akkor sem tudnék elég messzire kerülni tőle. Nem akartam bántani, soha nem akartam bántani, de egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Egy pillanatig nem is én volta ott, csak a sarokba szorított, rémült vadállat, aki menekülni akart. Túlélni mindenáron. Nem Jake volt az, akibe a karmaimat mélyesztettem, legalábbis akkor nem őt láttam magam előtt. Istenem, én nem akartam!

De tudtam jól, hogy ez senkit sem fog érdekelni. Rick és Zara, de talán még Jake is, csak annyit láttak, hogy egyik pillanatról a másikra elborul az agyam. Talán azt hitték, ennyire komolyan veszem a hierarchiát, hogy nekem a győzelemért, a pozícióm megtartásáért még egy másik falkatárs élete sem drága? Igen, nyilvánvalóan így gondolják. És nem fogom tudni megmagyarázni nekik, hogy miért tettem. Azt hinnék, csak mentegetőzni próbálok, és csak még jobban meggyűlölnének. De hát hová mehetnék, ha már oda vissza sem?

Öt hónappal ezelőtt én gyakorlatilag meghaltam. Anyámnak elküldték a halotti bizonylatot, és azt mondták, nagyon sajnálják, de már nem tudtak megmenteni. A koporsó, amit a földbe helyeztek, üres volt. A távolból néztem, ahogy anyám arcán könnyek patakzanak végig, sápadt volt, szája vértelen, és remegett a gyásztól. Oda akartam menni hozzá, de Rick a vállamra tette a kezét és visszatartott. Azt mondta, így jobb neki, mintha megtudná az igazat. Ezzel a mai napig nem tudok egyetérteni. Tudtam, hogy anya mindenképpen szeret, nem számít neki, hogy mi lett belőlem. Egyetlen dolog volt, ami miatt mégis hagytam, hogy átkarolja a vállamat és elvezessen: a titok, amit minden áron meg kellett tartani. Nem sodorhattam veszélybe mindnyájukat, azzal, hogy leleplezem magam. Pedig nagyon nagy volt kísértés.

Kifulladva álltam meg egy park közepén, és lerogytam az egyik padra. Könyökömet a térdemre támasztottam, és a kezembe temettem az arcom. Nem, nem mehetek vissza anyához. Már éppen kezdi túltenni magát a gyászon, nem boríthatom fel újra az életét. De akkor mégis mit fogok csinálni? Nincs hová mennem.

Nem volt véletlen, hogy nem veszthettem el soha az önuralmam. Pontosan ezért nem engedhettem szabadjára mindazt, ami bennem lakik. Annyira féltem tőle, hogy egy napon majd valami ilyesmi fog történni, és tessék. Jake-re is haragudtam. Nem olyan nagyon, mint magamra, de mégis! Ha nem erőszakoskodik, ha nem kényszeríti ki... Megráztam a fejem. Bár nem is a szavai hergeltek fel, hanem az, mikor a hátamra ült, és leszorított a földre, mint az a hatalmas farkas akkor éjszaka. Megborzongtam, és szorosan lehunytam a szemem. Ne gondolj rá, ne gondolj rá! Gyerünk, Kylie, vegyél mély levegőt!

Néhány percig csak a légzésemre koncentráltam, és mikor újra kinyitottam a szemem, már nyugodt voltam. Ismét ura voltam önmagamnak, és képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. Ha reálisan néztem a dolgot, mindenképpen vissza kellett mennem. Minden holmim a központban volt, a ruhák, a pénzem, minden. A lehető legfeltűnésmentesebben kell beosonnom a házba, és csak bízhatok benne, hogy szerencsém lesz, és nem futok össze senkivel. De ha mégis megtörténik, nem fogok magyarázkodni. Tisztán és világos elmondom, hogy csak a cuccaimért jöttem, és most azonnal elmegyek. Nem hinném, hogy megpróbálnak majd feltartóztatni, nyilván még elég élénken él bennük, mit tettem Jake-kel. És különben sem valószínű, hogy kezüket-lábukat összetörik majd nagy igyekezetükben, hogy marasztaljanak.

Felnéztem az égre. Nagyjából két óra felé járhatott az idő, pontosan nem tudtam, az órámat is a központban hagytam. Még túl korai lenne visszamenni. Este nagyobb az esélyem, hogy már csak azok vannak a házban, akik amúgy is ott laknak. Beth, Rick, Josh, meg talán Jake. Kizártnak tartottam, hogy Beth ilyen állapotban haza engedje. Biztosan közölte vele, hogy addig nem teheti ki a lábát onnan, amíg ő az áldását nem adja. Ha minden jól megy, éjfél tájékán már mindannyian alszanak, és ha szerencsém van, csak Jake lesz a földszinten. A hálószobák az emeleten voltak, de mivel én később csatlakoztam, nekem már nem maradt szabad hely, ezért az edzőteremmel szemben lévő üres betegszobában szállásoltak el. Ez most éppen jól jött. Így talán megúszhatom a lebukást. Tehát nem maradt más dolgom, mint várni.

Felálltam, kerestem egy szökőkutat, és lemostam a kezemről Jake vérét, de a pólómból sehogy sem tudtam eltüntetni a foltokat. Úgy döntöttem, jobb, ha keresek valami elhagyatottabb helyet, amíg le nem száll az este. Az hiányzott a legkevésbé, hogy valaki a nyakamra hívja a rendőröket.

A csillagok vaksin pislákoltak felettem, a Hold fénye most nem volt olyan vakító, mint tegnap éjszaka, de azét még így is éreztem a vonzását. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de arra tippeltem, hogy talán már tizenegy is elmúlt.

Végül az erdőben kötöttem ki, és letelepedtem egy fa alá, elnyúltam a puha fűben. Mélyen beszívtam a csodás illatokat, és hallgattam az apró állatok neszezését. Megnyugtatott a csend, a megsárgult lombok között átszűrődő napfény. Tudtam, hogy a helyzetem reménytelen, de nehéz volt úgy kétségbeesni, hogy közben úgy éreztem, otthon vagyok. Az erdő, mint mindig, most is biztonságot adott.

Lassan felálltam, és nyújtóztam egyet. A nap folyamán próbáltam aludni valamennyit, de nem tudtam, hiába is hunytam le a szemem. A ház közel volt innen, úgyhogy nem siettem. Kimért, nyugodt léptekkel mentem végig az erdő mellett, még el nem értem a város peremét. Ahogy egyre közelebb értem, éreztem, hogy az idegesség csomóba rántja a gyomromat. Mikor pedig beértem az utcába, csak azon imádkoztam, hogy már mindenki aludjon. Annyira nem szerettem volna összefutni senkivel. Csak szépen csöndben be akartam osonni, elhozni mindenemet, és ugyanolyan csöndben távozni.

A ház ablaki sötéten néztek az utcára, egyetlen lámpa sem égett. Egy kicsit könnyebben vettem a levegőt, felmentem az ajtóig, és lassan, halkan lenyomtam a kilincset. Beleszimatoltam a levegőbe. Beth, Rick, Josh és Jake, ahogyan számítottam rá. Behajtottam az ajtót, és végigmentem a folyosón. A három betegszoba ajtaja nyitva volt, de a negyediket becsukták. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, én jutattam ide Jake-et. Megrázkódtam, de aztán nagy levegőt vettem, és inkább bementem a saját szobámba. Körül sem néztem, csak előszedtem két utazótáskát az ágy alól, és válogatás nélkül mindent beléjük borítottam, amit csak a szekrényben találtam.

Megnéztem mennyi pénzem maradt, és elégedetten konstatáltam, hogy arra még éppen elég, hogy néhány napig ne haljak éhen. Utána már csak sikerül valami munkát találnom. A kis köteget a zsebembe gyűrtem, a véres pólómat egy tisztára cseréltem, és még egyszer végignéztem a szobán. Rossz érzés fogott el, ha arra gondoltam, soha többé nem jövök majd vissza ide. Hiányozni fognak a többiek. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Igazán nem volt most időm nosztalgiázni.

A vállamra vettem a két táskát, és kiléptem a szobából. Ahogy végigmentem a folyosón, pillantásom ismét a bezárt ajtóra tévedt, mintha azon keresztül is láthatnám azt, aki mögötte fekszik. Nem bírtam úgy elmenni, hogy legalább azt meg ne nézzem, hogy van. Puhán letettem a táskákat a földre, óvatosan lenyomtam a kilincset, és éppen csak résnyire nyitottam az ajtót.

Azonnal megcsapott a betegség semmi mással össze nem téveszthető szaga. Jake az ágyban feküdt, mozdulatlanul, de egyenletes szuszogása betöltötte a szobát. Ettől egy kicsit enyhült a mellkasomra nehezedő nyomás, könnyebben tudtam lélegezni. Meg fog gyógyulni, csak napok kérdése. Már indulni készültem, ekkor azonban Jake az eddigieknél mélyebb lélegzetet vett. Felmordult és kinyitotta ezüstszínű szemeit.

- Kylie - a hangja karcos volt, és fojtott a megerőltetéstől. Már készültem, hogy gyorsan becsukjam az ajtót, mielőtt teljesen magához tér. Talán csak azt hiszi, majd, hogy álmodott. De mikor újra megszólat, a szavai már tisztán és éberen csengtek: - Kylie, tudom, hogy itt vagy. Érzem az illatodat.

A francba.

Szélesebbre tártam az ajtót, és beljebb léptem, de a szívem közben valahová a gyomrom magasságába zuhant. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Az, hogy sajnálom, rohadtul kevésnek tűnt a jelen szituációhoz képest. De mielőtt még megállíthattam volna magam, már ki is bukott a számon:

- Jake, annyira sajnálom.
- Felesleges, jól vagyok.

Dehogyis volt jól! Idáig éreztem, hogy most is lázas éppen. Még mindig mozdulatlanul álltam, hátamat az csukott ajtónak vetettem, és pillanatnyilag semmi sem tudott volna rávenni, hogy közelebb menjek hozzá.
- Sosem akartalak bántani - suttogtam, és a hangom elcsuklott.
- Tudom. Hülye voltam, az én hibám. Nem kellett volna azokat a dolgokat mondanom. Tudnom kellett volna, hogy nem véletlenül... - de nem fejezte be. Felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta szemét. - Jó, hogy visszajöttél.
- Csak a cuccaimért jöttem vissza - mondtam olyan halkan, hogy szinte én sem voltam biztos benne, hogy tényleg kiejtem-e a szavakat. - Kint vannak a táskáim. Elmegyek.

Felpattant a szeme, és szinte már rémülten meredt rám.

- Dehogy mész el! - csattant fel, de olyan hangosan, hogy attól féltem, még az emeleten is meghalják. - Emiatt nem mehetsz el, Kylie, ennek semmi értelme!
- Jobb lesz ez így - de nem csak őt próbáltam meggyőzni, hanem magamat is.
- Mi elől menekülsz? - a hangja halk volt, de a hangsúlytól összerezzentem. A szemeim felszikráztak, és mély levegőt kellett vennem, hogy lehiggadjak.
- Fogalmad sincs... - mordultam fel mélyen, gyomorból.
- Mert nem mondod el! - vágott vissza, és a könyökére támaszkodva felült. Egy pillanatra eltorzult az arca a fájdalomtól, de aztán rendezte a vonásait, és az arcomba nézett. Ezüst szemeiben legalább annyi indulat kavargott, mint az enyémben. - Hogy várhatod el, hogy megértsem, ha egyszer el sem vagy hajlandó mondani?

Lehunytam a szemem. Mély levegőt vettem, aztán még egyszer és még egyszer. De már szinte alig segített. Nem veszíthetem el megint önmagam, nem hagyhatom!

- Miért fogod vissza magad állandóan, Kylie? - a hangja éppen olyan erőszakosan csengett, mint odalent az edzőteremben. Próbáltam nem tudomást venni róla, de a szavai akaratlanul is beszivárogtak az agyamba. Tudtam, hogy most azonnal ki kellene rohannom innen, de egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Tompa, elfojtott morgás tört fel összeszorított fogaim közül.
- Ne kísérts, Jake - nem mertem kinyitni a szemem. Csak egy hajszál választott el attól, hogy megint teljesen elveszítsem a kontrolt.
- Miért ne? - nem érzékelte a veszélyt, tovább ütötte a vasat, én pedig nem tudtam, meddig bírom még. - Nem tudom, mi történt ma délután, nem tudom, hogy miért törtél ki ennyire - hallottam, ahogy megmozdul a takaró, aztán lelépett az ágyról, de nem volt bátorságom felnézni, hogy megnézzem. - De ha magadba fojtod, egyre csak rosszabb lesz!
- Ne gyere közelebb - sziszegtem, de már az illatát is éreztem. Teljesen betöltötte az orromat. Nagy erőfeszítések árán, még kipréseltem magamból a szavakat: - Jake, kérlek, nem akarlak újra bántani.
- Nem is fogsz - mondta teljes bizonyossággal. Én fele ennyire sem voltam biztos saját magamban. - Csak engedd ki, Kylie.
- Nem akarlak bántani - nyögtem, és éreztem, hogy forró könnyek szántják az arcomat. A karmaim akaratlanul bukkantak elő az ujjaim végén. - Ne szoríts sarokba!

Már közvetlenül előttem állt, éreztem a testéből sugárzó meleget. Remegni kezdtem. Ökölbe zártam a kezem, és hagytam, hogy a karmaim beleszaladjanak a tenyerembe. Inkább ez, minthogy megint nekiessek. A vér vékony erecskékben indult meg összezárt öklömből, és hallottam, ahogy apró cseppekben a padlóra hull. Szorosan összezártam a szemem, de már éreztem, ahogy fölém hajol. Nem volt hová menekülnöm. Két kezét megtámasztotta a fejem mellett a falon, és elzárta a menekülés utolsó lehetőségét is. A farkas vergődve, tombolva tört a felszínre, összezúzta a maradék védőbástyámat is.

Felnyitottam a szemem és ránéztem, de már nem őt láttam. Csak a sötét árnyat, aki fölém tornyosul, hogy aztán megölhessen. Felhördültem, szétnyitottam a tenyeremet, és a belécsapó fájdalom még jobban megőrjített. Felé kaptam, de villámnál gyorsabban mozdult, és keze bilincsként szorult a csuklómra. Kétségbeesetten vergődni kezdtem, de nem eresztett.

- Kylie - a hang nagyon messziről érkezett, de a nevemen szólított. - Kylie, én vagyok.

Oszlani kezdett a köd, és a következő pillanatban már újra a betegszobát láttam. Jake minden erejével azon volt, hogy lefogjon, a falnak lökött, és próbált ott tartani. Fehér pólóját elől vér áztatta. Megálltam egy pillanatra, aztán minden erőmből ellöktem magam tőle. Megtántorodott, nem is annyira az atrocitástól, mint inkább a vérveszteségtől és a láztól.

- Maradj ott! - kiáltottam rá kétségbeesetten, és újra megeredtek a könnyeim. - Nem akarlak bántani, hogy a fenébe is!
- Nem bántottál, Kylie - de láttam, hogy az arca megrándul a fájdalomtól.
- Feküdj vissza! - szóltam rá fojtottan, mély, reszketeg lélegzetet vettem.
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt - makacskodott tovább, de a következő pillanatban megszédült. Elkaptam a karját, az ágyhoz kormányoztam és lefektettem. Nem tiltakozott akkor sem, mikor felhúztam a pólóját, hogy megnézzem a sebet. Néhány öltés felszakadt, de a vér már csak vékony erecskében szivárgott a varratok között. A gyógyulási folyamat beindult. Most már biztosan rendbe jön. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, visszahajtottam a pólót, és már éppen ráhúztam volna a takarót, mikor elkapta a kezem. Tekintetem az arcára rebbent, és találkozott az övével. Nagyon eltökélten nézett az arcomba.

- Addig nem engedlek el innen, amíg meg nem magyarázod - a hangja most már tárgyilagos volt, már nem akart felhergelni. Azt hiszem, ő is úgy érezte, már éppen eleget látott, nem volt kedve tovább kísérletezgetni.
- És ha nem akarom elmondani? - kérdeztem vissza suttogva, és óvatosan kihúztam a kezem az ujjai közül. Hagyta.
- Miért nem bízol senkiben?
- Én bízom bennetek, csak... - elharaptam a mondat végét, és nem tudtam, hogyan fejezhetném be.
- Csak nem eléggé, hogy bármit is elmondj magadról, nem igaz? - a tekintete szinte lyukat égetett az enyémbe. - Miért nem engedsz közel magadhoz senkit?

Karba fontam a kezem, és most már tényleg teljesen ura voltam önmagamnak. Bezárkóztam, eltávolodtam tőle, a szemem hideg lett és kifejezéstelen. És nagyon jól tudott az arcomban olvasni. Felmordult, és elfordította a fejét.

- A francba, Kylie - szisszent fel lemondóan, és nem volt hajlandó többé rám nézni.

A csend vádlón ülte meg a levegőt, egyikünk sem szólt egy szót sem. Akkor kellett volna elmennem. Sarkon kellett volna fordulnom, felkapni a táskáimat, és olyan messzire menni, ahol sosem találnak meg. Igen, ezt kellett volna tennem, de nem mozdultam, és semmiféle racionális, vagy épeszű indokom nincs rá, hogy miért, de végül én törtem meg a csendet. Halkan beszéltem, a hangom kifejezéstelenül csengett.

- Mi majdnem együtt kerültünk ide, igaz? Én csak pár nappal korábban érkeztem, mint te. Kómában kellett volna lennem, nem lett volna szabad látnom, mikor Rick és Josh behoztak, és a mellettem lévő szobába fektettek - mély levegőt vettem.

Rám nézett, és bár legszívesebben elmenekültem volna, mégis folytattam. Mert valahol talán tényleg vágytam rá, hogy valaki megtudja az igazat.

- De láttam mindent. Tisztán emlékszem minden részletre. A karod véres volt, a szemeid fennakadtak, de mindezek ellenére egyenletesen lélegeztél. És tudod, miért emlékszem rá ilyen pontosan? - a kérdést költőinek szántam, és ő sem szólalt meg. Tekintetét mereven az arcomra szegezte, én pedig keményen álltam a pillantását. - Mert mindenre emlékszem abból az egy hétből. Kristálytisztán, minden egyes részletre - láttam, ahogy elkerekednek a szemei, és valahol egy kis elégtételt éreztem. Valami fantasztikus sztorira várt, hát, most megkapja.

- Sötét volt, és hideg. Az utcák kihaltak, a környék kísértetiesen hasonlított erre a helyre, ahol most mi lakunk.

Ahogy beszéltem, a szavaim megelevenedtek. Szinte már fájdalmasan élesen láttam magam, újra abban a sötétkék pulóverben, a lépteim visszhangozva koppannak a járdán.

- ...és valami felmordult a hátam mögött. A hátamra ugrott, és a földre döntött. Az estéstől eltört a csuklóm - újra belém hasította a fájdalom. Bal kezemmel, már ép jobbomat dörzsölgettem, hogy megszabaduljak az érzéstől.

- A fülemhez hajolt, és felmordult. Éreztem a lélegzetét a nyakamon. Aztán felvonyított... - tekintetem a távolba révedt, és éreztem, hogy remegni kezdek, de már nem bírtam abbahagyni.

- Belém harapott - leheltem, és elcsuklott a hangom. - A hátamba harapott, aztán még egyszer és még egyszer... A végén már azt kívántam, bár meghalnék.

Mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de már nem foglalkoztam vele. A szavak megállíthatatlanul ömlöttek belőlem, mintha velük együtt valami mérgező anyag is távozna a testemből.

- Azt hittem, el fogok ájulni, szinte már vártam, hogy mikor fog bekövetkezni. Annyira fájt... Aztán egyszerűen csak eltűnt. Leszállt rólam, és otthagyott a járda közepén, egyedül, meghalni - nagyot nyeltem, könnyek folytak végig az arcomon, de nem sírtam. Nem igazán. Ez csak reflex volt, még abból az éjszakából maradt vissza, és beleégett az agyamba.

- Sokáig feküdtem ott kint, nem is igazán érzékeltem a külvilágot, mintha semmi más nem létezett volna a fájdalmon kívül. Aztán elkezdődött, mintha forró láva keringett volna az ereimben vér helyett, minden csontom egyszerre tört, az ízületeim kiugrottak és újra formálták magukat, hiába sikoltoztam, nem hallotta meg senki - mély, szaggatott lélegzetet vettem, a vállaim rángatózni kezdtek a visszafojtott zokogástól. Ott voltam, újra éltem, és megint belehaltam egy kicsit.

- Aztán valaki fölém hajolt. A szemem csukva volt, alig vettem levegőt, azt hitték már kómába estem - a szám elé kaptam a kezem, hogy ne törjön fel belőlem a sírás, mert féltem, hogyha elkezdem, sosem fogom tudni abbahagyni.

- Mindent láttam, ami velem történt, mindennek tanúja voltam, mindenre emlékszem - megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyeim, nem tudtam megakadályozni. Egy kéz érintette meg finoman a csuklómat, de nem mertem rá nézni. Az igazságot akarta, hát tessék, de ne merészeljen még sajnálni is! Itt vagyok, túléltem...
- Kylie - suttogta, mire akaratlanul is felé kaptam a fejem. Gyengéden lehúzott maga mellé az ágyra, és magához ölelt. Elemi erővel törtek újra felszínre az emlékek, a régiek, aztán az újak is. Láttam magam, amint felette térdelek, a kezem a vérétől iszamos, a szemében fájdalom és félelem villan. Nem bírtam.
- Sajnálom - fuldokoltam, kapkodva megráztam a fejem és hadarni kezdtem. - Nagyon sajnálom, de amikor a hátamra ültél, és nem tudtam mozdulni, egyszerűen... aztán morogni kezdtél és én...
- Sssh - két kezébe fogta az arcomat, hogy kénytelen voltam a szemébe nézni. - Soha többé ne kérj bocsánatot! Nincs miért bocsánatot kérned, Kylie, nem a te hibád!
- Nem akartalak bántani - suttogtam, de szavaim vége nyöszörgésbe fulladt.
- Tudom - mondta szelíden, és újra magához húzott. A vállába fúrtam a fejem, és nem mertem kinyitni a szemem. - Nincs semmi baj.

Lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta a hátamat, a hangja elúszott a szoba csendjében. Megnyugtatott és elringatott. Azt mondta, minden rendben lesz. Ő volt az egyetlen, akinek képes voltam elhinni ezt a hazugságot.

Előző oldal Wee
Vélemények a műről (eddig 2 db)