Robotbéka

A jövő útjai / Novellák (1916 katt) Ida
  2010.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/1 számában.

Késő éjszaka volt. Ilyenkor a zombik már rég elhagyják ódon kriptáikat, hogy éjszakai sétájukra induljanak a Hold fényében. A robotot viszont nem zavarta különösebben a késői időpont, hiszen energiaforrásai lehetővé tették számára, hogy akár napokig is dolgozzon pihenés nélkül, ráadásul műhelyében volt világítás, így egyáltalán nem kellett tudomást vennie a napszakok váltakozásáról.

Teljesen belemerült a munkába. Kedvenc elfoglaltsága volt régi idők kezdetleges gépeit rekonstruálni a fennmaradt képek és leírások alapján. Ha pedig már nem fért el tőlük, néhányat elajándékozott a múzeumnak, ahol a látogatók megcsodálhatták őket egy állandóan bővülő kiállítás keretében. Pár dologtól viszont képtelen lett volna megválni, például a pirosra festett traktortól, ami az udvaron állt. Nagyon büszke volt rá, hogy akár még szántani is lehetne vele és a leírásoknak megfelelően működés közben hatalmas füstoszlop tör elő kéményéből. Az volt az egyetlen probléma, hogy rövid idő alatt feketére szennyezte az egész környék levegőjét, így csak ritkán indíthatta el.

Most viszont valami egészen új dologgal próbálkozott. Amikor legutóbb járt a múzeumban, talált egy színpompás képet egy rég kihalt élőlényről, a békáról. Nagyon aranyosnak találta és elszomorodott, mikor arra gondolt, hogy már egy darab sincs belőle az egész bolygón. Ekkor támadt az az ötlete, hogy talán a régi gépekhez hasonlóan, megpróbálhatná újra életre kelteni ezt a lényt is. Szerencsére a múzeum minden segítséget megadott számára és két héten belül rendelkezésére bocsátottak minden képet, leírást és fontos dokumentumot, amit csak találtak a békákkal kapcsolatban.

Ezután viszont még számos problémával kellett megküzdenie. Most nem egy hajdan működő, pontosan megtervezett gépet kellett felépítenie, hanem egy annál sokkal bonyolultabb, szerves szerkezetet kellett modelleznie meglévő technikai eszközei segítségével. Sokkal több volt az elvárás is. Először is vízállónak kellett lennie, aztán színesnek, számos alkatrészt kellett önállóan és összehangoltan mozgatnia, brekegéssel jelezni a közelgő esőt, és még számos hasonló dolgot kellett megvalósítani egy olyan szerkezeten belül, ami kényelmesen elfér egy robot tenyerében. Minden egyes alkatrészt a robotnak kellett megtervezni, ami nagyon hosszadalmas és precíz munkát igényelt.

Már tíz hónapja szinte csak a békák építésével foglalkozott. Számos kísérlete kudarcot vallott, melynek termékei ott sorakoztak műhelyének polcain. Az első béka hatalmas fém teste rengeteg energiát igényelt, ráadásul három nap alatt berozsdásodott a beszivárgó víztől. Teljesen működésképtelenné vált. A második már jóval kisebb volt, de nem fértek el benne lényeges alkatrészek, például a hangképző szerkezet és a megfelelő mennyiségű energiaforrás, így néma volt és óránként ki kellett cserélni benne az elemeket. Az elektronikus agy programozása sem ment minden gond nélkül. Egy békának meg kell keresnie a vizet, megenni a legyeket, szúnyogokat, brekegni (de nem egyfolytában, ahogy azt a negyedik béka tette) , jelezni az esőt és félni a gólyától. A legutóbbiról viszont a robot végleg lemondott egyik kísérlete után. Ugyanis a hetedik békába beleprogramozta a gólyáktól való félelmet, de a próbálkozás nagyon rosszul sült el. Amint aktivizálta, a robotbéka egyetlen hang nélkül bemenekült az asztal alá és azóta sem került elő. A műhelyben fog bujkálni egészen addig, míg alkatrészei fel nem mondják a szolgálatot és rettegni fog egy madártól, melynek utolsó példánya 712 éve pusztult el egy távoli állatkertben.

Most viszont az utolsó simításokat végezte legújabb modelljén és nagyon bízott a sikerben. A parányi fém testet zöldes barna anyag borította. Nem lehetett megkülönböztetni egy igazi béka bőrétől és teljesen vízálló volt. Semmi szivárgás, semmi rozsdásodás.

...és elérkezett a nagy pillanat. A robot kicsit szorongva aktivizálta a békát. A robotbéka kinyitotta a szemét, körülnézett a műhelyben és egyenesen a számára elkészített vizes tálhoz ugrált vidám brekegéssel. Fejest ugrott a vízbe és úszkálni kezdett. Persze az eső jelzését a robot nem tudta azonnal letesztelni, de érezte, hogy attól függetlenül sincs minden rendjén, pedig a béka tökéletesen működött és semmi nem utalt gépi valójára.

Órákig nézegette teremtményét és nem értette, mi a probléma. Végül elővette a múzeumban látott kép másolatát. Mintha a robotbékáról készítették volna a fotót, csak a környezet volt egészen más. A színes jószág most egy szürke tálban lubickolt egy fém asztal tetején egy mesterséges fénnyel megvilágított műhelyben. A képen viszont egy tavirózsa levelébe kapaszkodott és a víz alatt megcsillantak a halak aranyos pikkelyei.

Miért is nem gondolt erre korábban? Azonnal beprogramozta egyik szerkezetét, hogy ásson ki az udvaron egy kilenc négyzetméter területű, amorf gödröt, melynek átlag mélysége nem haladja meg az egy métert. Reggel pedig az lesz az első dolga, hogy felhívja a múzeumban dolgozó barátját és megkéri, gyűjtsön össze minden fellelhető anyagot a vízinövényekről és az édesvízi halakról.

- A növényekkel nem lesz túl sok probléma, de a halak... nem egyszerű.

Újra mélyen elmerült munkájában, és azon töprengett, hogy az elmúlt tíz hónap fejlesztéseit, milyen mértékben tudja majd hasznosítani a halak kivitelezésénél. Közben a robotbéka kihasalt a tál szélére, becsukta szemeit és talán szintetikus tavirózsákról álmodott...

Előző oldal Ida
Vélemények a műről (eddig 4 db)