A démon

Novella (1124 katt)

Sötét volt és csend. És nyugalom, végtelen nyugalom és béke. Nem létezett se tér, se idő. És ez így jó volt. Nem látott, nem hallott és nem érzett semmit, nem gondolkozott, csak volt, és elmerült a létezés élvezetébe. Nem akart, nem vágyott semmire, nem szeretett és nem gyűlölt, nem voltak sem érzései, sem érzelmei, csak lebegett a lét határán, és ezzel meg volt elégedve. Élvezni a létezést, csak magáért a létezésért. Semmi más.

Aztán valami változott. De ezt inkább csak érezte, mintsem tudta. Mintha valaki (vagy valami) le akarná rombolni azt a falat, ami körülvette, és gyengéden védelmezte. Érezte, de nem érdekelte. Csak a nyugalomra, a békére vágyott. Bárki (vagy bármi) akarja áttörni az őt körülvevő falat, ne tegye, hagyja őt békén. Érezte, ha a fal átszakad, valami nagyon rossz fog bejönni rajta. És ő ezt nem akarta. Az a valaki (vagy valami) egyre erősebben döngette a falat, majd egy végső csapással átszakította. A fal darabokra hullott, és mivel már nem tölthette be a feladatát, többé nem volt rá szükség és szertefoszlott, mint köd a reggeli nap csókjától.

Feszülten várt, de nem történt semmi. Aztán megértette, hogy az, ami áttörte a tudatát körülvevő falat, nem más, mint az Érzék. Érezni kezdte önmagát. És ezzel egyszerre, valami tompa sajgást, ami szétsugárzott az egész testében. A sajgásból lassan lüktető fájdalom lett, ami egyre erősebben borította be az egész testét, egyre növekedve lüktetett végig a lábujjától a feje búbjáig.

Hirtelen rájött, hogy nem a fájdalom mértéke növekszik, hanem az érzékeiről olvad le lassan a rátelepedett zsibbadtság, és ezért lüktet egyre jobban a benne tomboló fájdalom. Nem tudta ki, vagy mi okozta a fájdalmat, de ez most nem is volt fontos, vissza akart térni az elvesztett nyugalomhoz. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, és kínjában, hangosan felüvöltött, mint egy halálra sebzett, vad farkas. Az üvöltéstől mintha enyhült volna a fájdalma. Pihent, miközben reménytelenül megpróbált visszasüllyedni a nemlét határába.

***

- Sietnünk kell. El kell foglaljuk a várat minél hamarabb, nehogy túl késő legyen - Yador, Agermis királya, gyűlölettől összeszűkült szemmel nézte Baldór komor bástyáit, melyek már több mint tíz napja ellenálltak csapatai ostromának.
- Már megpróbáltunk mindent, nagyuram, de nem tudjuk elérni a falakat - Grigon, Yador király csapatainak fővezére, savanyú képet vágva állt gazdája mellett. - Csapataink jelentős része odaveszett már, ezek ellen a... a... - a szavakat kereste. Nem tudta, hogyan nevezze ezeket a mocsárból előbújó lényeket. Nem hasonlítottak sem emberre, sem semmilyen általa ismert állatra. Nagyok voltak, majdnem mint két ember, feketék, bűzösek és lélegzetük a mocsár gyilkos lehelete volt, mintha maga a láp kelt volna életre megvédeni a várat. Amelyik katonát meg tudták ragadni, azt a láp mélyére rántották, bajtársai már nem tehettek semmit érte.
- De ha nem foglaljuk el idejében, akkor nem csak a seregünk vész oda! - a király hangja élesen csattant.
- Tudom, nagyuram, de tehetetlenek vagyunk ezek ellen a valamik ellen. Engedelmeddel, királyom, javaslom, várjuk meg a Nagyhegy Mágusát, akiért küldettél. Ha ő megérkezik, elbánik majd ezekkel a szörnyekkel, és mi eljutunk a várfalakig. A falakkal már boldogulunk mi magunk is, de ezeket a valamiket nem tudjuk legyőzni.

Yador dühösen fújtatott. Tudta, igaza van a fővezérnek, meg kell várniuk a mágust. De képtelen volt csak várni, miközben Baldór ura, a Yador királytól lopott Végzet Gyűrűjével, a legpusztítóbb fekete varázslatot készül elvégezni.

A gyűrűt, a királyi palota egyik termében őrizték egy asztalon, igaz nem volt külön őrség mellette, ugyanis ki akarna ellopni egy olyan valamit, ami mindenkit megöl, aki csak megérinti.

Senki nem tudja, hogyan történt, csak egyik reggelre, eltűnt a gyűrű asztalostól. Átkutatták érte az egész palotát, de nem leltek nyomára. Később a király megtudta, hogy a gyűrűt Ardemin, Baldór ura lopatta el, hogy segítségével megidézze a Pusztítás Démonát. Ardemin a démon segítségével akarja meghódítani és uralni a világot. Ebbéli törekvéseiben segít neki egy Hangin nevű varázsló is, aki tudja, hogyan kell megidézi a démont.

Mikor ezt megtudta, Yador összehívta csapatait és Baldór vára ellen vonult.

A vár ellen, amely félelmet keltett mindenkiben, aki csak meglátta. Az Átok Mocsár közepén állt, sötéten fortyogó iszappal körülvéve, amin csak egy keskeny út vezetett keresztül a vár kapujáig.

Mikor Yador és csapata megérkezett a mocsárhoz, tutajokon át akartak kelni rajta, de egyszerre szörnyek serege emelkedett ki a bűzös iszapból és megtámadták őket. Kemény harc volt, maga Yador király is majdnem odaveszett a csatába. Kénytelenek voltak visszavonulni és letáborozni a mocsártól néhány nyíllövésnyire lévő erdőben. Azóta próbál seregével a várig jutni, a kapuhoz vezető úton, itt még van esélyük, mert a lápon át nincs.

És ennek már több mint tíz napja.

Igaz, a király már a második napon futárt küldött a távoli Nagyhegy varázslójához, megüzenve neki a gyűrű ellopását, és kérte a varázslót, jöjjön segíteni, mert nem tudnak áttörni a szörnyek védelmén. A Nagyhegy varázslójának azonban senki nem parancsol. Ha meg is hallgatta a király kérését, hogy teljesíti-e vagy sem, azt csak ő döntötte el.

Yador tudta, ha eljön a varázsló, elbánik a szörnyekkel. De el fog-e jönni? Ezt senki nem tudhatta biztosan, csak reménykedtek benne.

Pedig most nagyon kellene a segítség. A démonidézést újholdkor kell elvégezni, és néhány nap múlva itt az újhold ideje. Addigra meg kell semmisíteni a gyűrűt. Ugyanis Yador elhatározta, hogy ha ismét a birtokába kerül a Végzet Gyűrűje, elpusztítja, mert túl nagy veszélyt jelent már csak a puszta léte is.

De ehhez előbb vissza kell szerezni a Végzet Gyűrűjét. Az pedig nem lesz könnyű.

Bosszúsan fújtatott. Nincs más megoldás, várni kell.

***

Ardemin, Baldór ura dühös volt. Ez az átkozott varázsló már reggel óta húzza az időt, ahelyett, hogy megkezdené végre az idézést. Baldór ura testes, alacsony férfi volt, a harmincas évei végén járhatott, fekete kackiásan pödrött bajusszal és villogó szemekkel. Nem tűrt ellentmondást senkitől, aki megharagította, azt hamar felakasztatta, vagy lefejeztette.

Becsörtetett a vár nagytermébe, mint oly sokszor már a nap folyamán, ahol a varázsló ténykedett.

- Mi lesz már, Hangin? Mikor kezdesz már hozzá? Karóba húzatom a fejedet, ha csak bolondítasz!
- Türelem, nagyuram, türelem. Ezt nem szabad elsietni. Az idézést pontosan éjfélkor kell elkezdeni, addig pedig még van időnk.

Hangin fiatalabb volt a nagyúrnál, és annak épp az ellentéte. Hórihorgas, keszeg alkatú szőke hajú, szépnek nem mondható, de kellemes arcú ifjú. Míg Ardemin hangja végigzengett az egész váron, ha megszólalt, Hangin szinte suttogva beszélt. Általában nem sokat törődött másokkal. Most is inkább a padlóra gondosan kirajzolt rúnákat figyelte, melyek egy, a padlóra rajzolt kört fogtak közre, majd különböző tárgyakat kezdett elhelyezni a rúnák mellé. Volt ott szárított növény, még véres, levágott fejű patkány, különböző kövek, egy véres tőr, egy megkötözött még élő verébszerű madár és még sok egyéb.

- Hagyd, nagyuram, hogy dolgozzak. Attól, hogy folyton idejössz, még nem jön el hamarabb az éjfél. Menj, s pihenj le addig, hiszen szükséged lesz az erődre az éjszaka folyamán.
- Yador csapatai napok óta be akarnak törni a váramba, és te azt akarod, hogy legyen türelmem? - Ardemin bömbölő hangja végigfutott a vár folyosóin, rettegéssel töltve meg a szolgák szívét. - Yador nem fog átjutni a mocsáron, ettől nyugodtan alhatsz - a varázsló nyugodt hangon felelt. Nem ijedt meg Ardemin haragjától, eltaposhatná, mint egy férget, de most még szüksége van rá. Ha a démon megjelenik, kell neki egy testet biztosítani, amit elfoglalhat. És erre a célra megfelel az Ardemin teste. Persze erről nem tett említést a nagyúrnak, amikor felajánlotta a segítségét a démonidézéshez. Majd megtudja, ha eljön az ideje. A test pedig kell, mert akkor könnyebben tudja majd az uralma alatt tartani a démont. És akkor ő lesz a legnagyobb mágus, és nem az a vénség a Nagyhegyről.
- Csakhogy Yador elküldött a Nagyhegy Mágusáért. Ha az megérkezik, a mocsár már nem véd meg többé! - kiáltott fel Ardemin. - Akkor mit fogsz majd csinálni? Heh?

Hangin hideg, metsző pillantást vetett a nagyúrra.

- Amiért elküldött érte, az még nem jelenti azt, hogy biztosan el is jön. Ezt te is tudod, hisz hallottál már róla. Nagy felfuvalkodottságában azt hiszi, hogy ő a világ közepe, és neki nem parancsol senki és semmi. Ha pedig mégis eljön, hát csak had jöjjön az a vénség. Nem félek tőle. Majd meglátja, mire vagyunk képesek. Emiatt ne izgasd te magad, nagyuram - ezzel visszafordult munkájához, mintegy jelezve, hogy számára a beszélgetésnek vége.

Ardemin ekkora szemtelenség és tiszteletlenség láttán, dühödten markolta meg kardját. Hátat fordítani neki? Baldór urának? Ezt a pimaszságot! Csak ne lenne rá szüksége a démonidézéshez... megmutatná ő ennek a sehonnainak... ennek a senkinek... Nem baj, majd ha a démon végzett Yadorral és csapatával, ezt a sehonnai varázslót fogja vele megöletni. Majd ő megmutatja... Dühödt csörtetéssel hagyta el a nagytermet.

Már rég besötétedett, mikor Hangin üzent a várúrnak, jöjjön a nagyterembe, mert hamarosan el kell kezdeniük az idézést.

Mikor belépett, alig ismert rá a vára nagytermére. Minden berendezési tárgyat kihordtak, az ablakokat bedeszkázták és alapos gondossággal takarókkal beborították. Ha fényes nappal lenne, akkor sem jutna be rajtuk egyetlen fénysugár sem. A terem közepén a már látott kör közepén a Végzet Gyűrűje szikrázva szórta szét a fáklyák lobogó fényét, körülötte a rúnák és az áldozati tárgyak. Hangin ott állt a kör mellett, még egyszer ellenőrizni az előkészületek helyességét.

- Nos, nagyuram, itt az idő. Küldj ki mindenkit, és ne zavarjanak minket semmiképpen, bármit hallanak is, mert megtörhetik az idézést.

A nagyúr intésére, a jelenlévő szolgák gyorsan elhagyták a nagytermet, egyiküknek sem volt kedve jelen lenni, mikor megjelenik a démon.

Hangin megmutatta a nagyúrnak, hova álljon, elmagyarázta neki, hogy ami most következik, eltarthat akár több órán keresztül is, de Ardemin ne hagyja el a helyét semmiképpen, bármit lát, vagy hall közben. Miután a nagyúr mindezt megígérte, Hangin átment a kör másik oldalára, szembe a nagyúrral, és botjával megérintette a kört. Láng lobbant, és a tűz körbefutott. Ekkor Hangin egy rigmust kezdett el kántálni. A kántálás hatására Ardemin megbűvölve nézte a lángok játékát. Ha akart volna, akkor sem tudott volna most már elmozdulni a helyéről, Hangin varázsa odakötötte jobban, mintha lánccal lett volna lekötve. De ezt ő nem tudta, és már nem is érdekelte, csak állt ott és a lángokat bámulta.

***

Ismét rátört a fájdalom, meglehet, még erősebben, mint azelőtt. Az egész teste lüktetett, és ez a lüktetés egyre elviselhetetlenebb lett. Hideg volt. Rettenetesen fázott. Mikor, nagy fájdalmak árán, megmozdította a kezét, hideg nyirkos kőfalat tapintott ki, mely körülfogta minden oldalról. Érezte, hogy hanyatt fekszik, de amikor kezét felfelé nyújtotta, ott is csak rideg kőbe ütközött. Nem szerette a hideget, sem a fájdalmat, sem ezt a nyirkos kőcellát, ahol volt. Megpróbált gondolkozni, de a testében lüktető fájdalom miatt csak nehezen sikerült. Ki ő? És hol van? És hogy került ide? És miért fáj mindene ennyire? Vad düh és gyűlölet szállta meg a kínzói ellen.

- Úúúááááááááhhhhhhh !!!!!! - önkéntelenül tört ki belőle az ordítás.

Milyen jó lenne most kinn a napon! A jó meleg napon. Érezte, hogy a nap melege meggyógyítaná. Gyógyír lenne a fájdalmára és erre a nyirkos hidegre, ami a csontjai velejéig furakodik.

- Hááááááááhhhhhhhh !!!!!

Tudta, a nap valahol fölötte kell legyen. Kezével dühösen csapott a kőre, mely elzárta előle a napot. Hogy merészel ez a hideg kő közzé és a meleg nap közzé furakodni!

Hirtelen mozdulattal felállt. A kő még mindig fölötte volt, de mintha már nem lenne annyira közel, bár még most is eléri a kezével.

Ismét a kőre vágott, még dühösebben, mint korábban. Érezte, hogy a kő megremeg. Át kell törnie ezt a követ, minden áron. Fúró. Nem tudta, honnan jutott ez eszébe, valójában abba sem volt biztos, mi az a fúró, de tudta, hogy egy fúróval át tudja törni a kőlapot. De nincs fúrója. Megpróbált emlékezni rá, milyen egy fúró, de csak egy sebesen forgó, hosszúkás valamire emlékezett, semmi másra. Fejét hátraszegve, karjait széttárva, saját tengelye körül megpördülve ugrott neki a feje feletti kőlapnak. Elege volt már a fájdalomból, elege a hidegből és ebből a nyirkos kősírból! Ki innen! Ki az áldott napfényre, vagy vissza a nemlétbe!

- Ááááúúúúúúúáááááááhhhhhh !!!!

Érezte, ahogy a kő enged és roppanva leszakad, és ő emelkedik egyre feljebb. Egy újabb kőlap, de az is ropogva átszakad. Kezeit ökölbe szorítva, kinyújtotta amennyire csak bírta, hogy teljesen lerombolhassa kő börtönét, hogy csak romok maradjanak belőle. Ahogy forgott, érezte, amint kezei elérik a falakat és kártyavárként szórják szét.

- Áááhhhhááááhhhháááááá !!!!! - bőszen, de elégedetten ordított, mert most már biztosan tudta, hogy hamarosan kiszabadul.

Aztán még egy kőlap, még egy roppanás és még egy, és ki tudja, még hány, és egy utolsó roppanással kitört az életadó napfényre. Megállt a pörgésből, karjait széttárva fürdette arcát a nap életadó sugaraiban. Hamarosan érezte, hogy teste kezd átmelegedni, és ezzel egyszerre a fájdalom is csökken, míg lassan teljesen megszűnik.

Csak állt, és élvezte a nap sugarait, nem törődve sem térrel, sem idővel.

***

- Grigon!

Grigon megjelent a sátor bejáratában.

- Királyom - hajolt meg.
- Ma este újhold. A Nagyhegy Mágusa még nem érkezett meg, nem is üzent. Készítsd elő a csapatot! Megtámadjuk a várat - Yador dühös volt és elkeseredett. A mágus nem ad semmi életjelet, pedig lejár az idő. Ha ma nem foglalják el a várat és nem szerzik vissza a Végzet Gyűrűjét, akkor kár volt idejönniük, a démon segítségével Ardemin lesz a világ ura.
- Odaveszünk mindannyian, ha támadunk, nagyuram - Grigon hangjából nem érződött félelem. Nem félt. Ha királya úgy parancsolja, gondolkodás nélkül megy neki, akár puszta kézzel is, a láp szörnyszülötteinek. De féltette embereit a reménytelen csatától.
- Tudom, de nem látom, mit tehetnénk - Yador hangjában keserűség csengett. - Nem fogok elkullogni innen, mint egy megvert kutya, akkor inkább öljenek meg a mocsárszörnyek. Hirdesd ki a katonák között, aki akar, elmehet békében, aki marad, készüljön a harcra és álljanak csatasorba az erdőn kívül. Menj!

Grigon engedelmesen meghajolt királya előtt, majd megfordult és kiment.

Yador felöltötte díszes, arannyal és ezüsttel kivert páncélját, majd kardját oldalára kötve kilépett a sátra elé.

Akkorra ért vissza a fővezér is.

- Felséges királyom, a sereged készen áll a harcra. Veled küzdünk uram, utolsó csepp vérünkig - a vezér fél térdre ereszkedve hajtott fejet királya előtt.
- Állj fel, Grigon - szeretet csengett a király hangjában. - Azt mond, hányan maradtak?
- Senki nem ment el, nagyuram. Egyetlen ember se. Jöjj, tekintsd meg magad is.

Mikor kiléptek a fák takarásából, Yador megpillantotta a mezőn csatarendbe álló seregét. A katonák, királyukat meglátva, üdvrivalgásban törtek ki.

- Soká éljen Yador király!

Yador végignézett a csapatán. Mintegy kétezer harcos várta parancsát, hogy nekimenjen akár magának a démonok szülőanyjának is. Kardját a magasba emelve üdvözölte őket, mire ismét felhangzott az üdvrivalgás.

- Yador király, rendeld vissza a seregedet az erdőbe!

A király meglepetten fordult meg. A hang tulajdonosa egy ősz hajú, a királynál fél fejjel alacsonyabb, ember volt.

- Rendeld vissza őket! Senki ne jöjjön a legszélső fákon túl!

Yador még soha nem találkozott vele, mégis azonnal tudta, ki áll előtte. A Nagyhegy Mágusa személyesen.

- Hogyan? De mágus, el kell foglalnunk a várat és vissza kell szereznünk a Végzet Gyűrűjét még ma. Ardemin és a varázslója ma éjjel megidézik a Pusztítás Démonát! Akkor pedig senki nem állhat többé útjukba! - Yador nem értette, miért kell seregének visszavonulni.
- Bölcs király vagy, Yador, de nem vagy mágus. Ez pedig mágia, méghozzá a javából. Ezt pedig bízd a mágusokra - a varázsló huncut mosollyal nézett a királyra. - Rendeld vissza a seregedet, és egy kupa bor mellett megmagyarázom a dolgokat.

A király intésére megszólalt a kűrt, és visszaparancsolta a meglepett katonákat.

- Grigon, gondoskodj róla, hogy minden úgy legyen, ahogy a mágus óhajtja, aztán jöjj a sátramba! - kardját eltéve elsietett a sátra felé.

Mire a király és a mágus letelepedtek a sátorba, megérkezett a fővezér is, és ura egyetlen intésére, helyet foglalt egy ülőpárnán. A szolgák borral teli kupákat hoztak, és ételekkel megrakott tálakat. Feszülten várták a mágus magyarázatát. Az ivott egy kortyot a borból, elégedetten csettintett a nyelvével, majd nyugodt hangon megszólalt.

- A Végzet Gyűrűje nem az, aminek az emberek hiszik.
- Hogyan? Nem lehet vele megidézni a Pusztítás Démonát? - a király elképedt.
- De igen. És mégsem - a mágus vidáman vigyorgott. - Megidézi ugyan a démont, de nem úgy, ahogy Baldór ura azt szeretné. Azzal a démonnal ő nem fog uralkodni senki felett, ez biztos - a mágus most már hangosan nevetett.
- Azt akard mondani, hogy hiába vesztek oda a katonáim a mocsárba?
- Á, nem. Dehogy. Az ő áldozatuk, valamint a te és sereged ittléte nélkülözhetetlen volt. Ez kényszerítette Ardemint és Hangint, a varázslóját arra, hogy a démonidézést a várban végezzék el. És ez nagyon-nagyon fontos tényező.
- Ez miért olyan fontos?
- Csak azért, mert egy ostoba, aki azt hiszi magáról, hogy nagy varázsló, így követheti el a legnagyobb hibát életében.
- Mágus, te ismered ezt a Hangin nevű varázslót?
- Még hogy ismerem-e? - a mágus felnevetett. - Hát persze, hogy ismerem. Én tanítottam. Legalábbis, tanítottam volna, ha hajlandó lett volna tanulni. De nem tanult csak olyasmit, amiről ő eldöntötte, hogy az fontos. A többi nem érdekelte. Ő csak varázsló akart lenni, tanulás nélkül, és sehogy se volt hajlandó megérteni, hogy ez nem így működik. Hangin, a nagy mágus! - megvetően elhúzta a száját. - Mikor aztán úgy ítélte meg, hogy ő már mindent tud, megszökött tőlem, és el kezdte játszani a nagy mágust, olcsó vásári trükkökkel. Még hogy ő varázsló...
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem fog nekik sikerülni a démonidézés?
- Az fog sikerülni, csak az a kérdés, mennyire lesz pusztító az a Pusztító Démon? Ugyanis, amiről ő nem tud, mert nem volt türelme kivárni és megtanulni, csak az, hogy ezt az idézést csak olyan helyen szabad végezni, ahol legalább két ember mélységig föld van, és nem szikla. Baldór vára pedig egy hatalmas földalatti sziklára épült. Márpedig ez nem jó. Nagyon nem jó. Legalábbis Hanginnak. Fel fogja bosszantani a démont, és örüljön, ha nem fog ellene fordulni, nemhogy még engedelmeskedjen is neki - a mágus nevetése jelezte, hogy biztos a dolgában.
- De akkor a démon nem fog mindent elpusztítani, ami elé kerül, ha nem lesz, ki féken tartsa és parancsoljon neki?
- Nem. Nem annyira pusztító az a Pusztító Démon. Ha békén hagyják, nem bánt senkit és semmit - és ismét nevetett.
- És most mi lesz?

A mágus hörpintett a borából.

- Mi lenne? Megvárjuk a holnapot. Addig iszogatunk ebből a finom borból. Esetleg alszunk egyet. Ennyi lesz - nyugodtan nekilátott egy tál ételnek, miközben intett az egyik szolgának, hogy töltse újra a kupáját.

Még beszélgettek egy ideig a várható termésről, a jószágok szaporulatáról, és még sok minden másról, de nem említették többé sem a démont, sem Baldór várát.

Szürkületkor a király ruhástól ledőlt az ágyára aludni, hogy pihenten vághasson neki az éjszakának.

Velőtrázó ordításra ébredt. Felugrott a fekhelyéről és kirohant a sátor elé. Az éj már leszállt, és most csend és sötétség honolt mindenütt. Még az éjszakai madarak is elhallgattak.

- Mi történt? - kérdezte az odaérkező szolgától.
- Neh... hem tu... hudom, fe... felséges uram - a szerencsétlen vacogott a félelemtől.
- Hol van a Mágus? - kezdett dühbe gurulni.
- Nem... nem tuhudom.
- Beszélj már értelmesen, te nyomorult! - most már nagyon dühös volt. Valami történt, míg ő aludt, és ebből a nyomorultból nem lehet egy értelmes mondatot kihúzni.

A szolga, a rémülettől vacogó fogakkal, behúzott nyakkal állt gazdája előtt.

- Eh - legyintett kezével a király. - Takarodj előlem! - Ezzel az ostobával nem sokra megy. Már éppen kiáltani akart a fővezére után, mikor az megjelent a sötétből.
- Felség! - hajolt meg a király előtt.
- Mi történt itt, Grigon? És hol van a mágus?
- Nagyuram, a mágus kinn ül az erdő szélén, és a várat figyeli. Valami történik a várban, ez a hang is onnan hallatszott.

A király elsietett, nyomában a vezérrel.

- Yador király! - üdvözölte a mágus. - Bár még egyelőre nem lesz semmi látnivaló, de jöjj és foglalj helyet! - a mellette lévő ülőpárnákra mutatott.
- Mi történt mágus? Mi volt ez a hang? - kérdezte a király, miután helyet foglalt az öreg mellett.
- Ez az üvöltés nagyon jó jel. Azt jelenti, hogy ébredezik a démon, és nem éppen jókedvű. Azt hiszem, nagyon haragos lesz, ha felébred. Ez pedig nekünk jó, Hanginnak és gazdájának viszont, annál kevésbé - gúnyosan vigyorogva nézte Baldór várát. - Ez még eltart egy darabig, és még lesz néhány üvöltés, de nem kell megijedni. Hangosak lesznek, de ártalmatlanok.

Ennek ellenére az éjszaka hátralévő része csendesen telt. Egy idő után lepihent mindenki, csak a mágus maradt az erdőszélen üldögélve, a várat figyelte és különféle énekeket dúdolva szórakoztatta magát.

A hajnal első sugarai már talpon érték a királyt. Rendbe szedte magát, és ment a mágushoz.

- Jó reggelt, Felség!
- Jó reggelt, Mágus! Történt még valami az éjjel? - kérdezte a mágustól, miközben helyet foglalt mellette.
- Nem, Yador király, nem történt semmi lényeges. A démon próbál kitörni a sziklából, de ez nem olyan könnyű még neki se. Ez az ostoba Hangin nem vette észre, hogy a démon már rég meg kellett volna jelenjen, de nem tud a szikla miatt. Már felkelt a nap is, és még sehol semmi. Ez egy csöppet sem fogja boldoggá tenni a démont - nevetett az öreg. - Szerintem érdekes napunk lesz.

Már dél is elmúlt, mikor hirtelen megremegett a föld. Előbb a remegés ért el hozzájuk, és csak utána a hang. Ilyen dühödt üvöltést még soha nem hallott a király. A hang a vár irányából jött, és behatolt az emberek tudatába, félelmet szőve a csontjaik velejébe is. Pár pillanat múlva az üvöltés elhallgatott. Egy darabig sem szólni, sem mozdulni nem mert senki.

- Fővezér! - szólalt meg a mágus. - Figyelmeztetted a katonákat?
- Igen, Mágus, én magam szóltam neki. Megmondtam, hogy húzódjanak be az erdőbe, és ne törődjenek a hangokkal. Nem hiszem, hogy baj lesz velük.
- Akkor jó - varázsló elégedetten nézte a várat.

Mozgásra lettek figyelmesek. A felvonóhíd leereszkedett, a várkapu kinyílt, fejvesztve menekülő szolgák és katonák özönlöttek ki rajta, futva haladtak át a mocsári úton. A mocsárszörnyek nem bántották őket, csak a behatolóktól kellett védjék a várat, kifele bárki mehetett. Mikor kiértek a lápi útról, lassítás nélkül futottak tovább az erdő felé, nem sejtve, hogy Yador király serege ott lapul a fák között.

- Grigon! Fogjátok el, de ne bántsátok őket!
- Igenis,Felség! - hajolt meg a királyi parancsra, és elrobogott a harcosai irányába.

Csend lett újra. A mágus és a király lélegzetvisszafojtva figyelte Baldór várát, de nem látszott és nem hallott semmi.

Később megjelent a fővezér és jelentette, hogy elfogták a menekülőket, néhányukat kénytelenek voltak megkötözni, mert félőrültek a félelemtől, ami érthető, ha tekintetbe vesszük, mennyire félelmetes volt az a hang itt is, ilyen messze a vártól, hát akkor átélni ott a várban. Húh, belegondolni is rossz.

A király és a mágus egyetértett a fővezérrel.

Aztán olyasmi történt, amit a király soha nem fog elfelejteni. Ismét megremegett a föld, de most erősebben, mint azelőtt, újra felhangzott a velőig ható üvöltés, és hirtelen az egész vár a levegőbe emelkedett, több embernyi magasságba. Egy darabig ott lebegett, hogy át lehetett látni alatta, majd visszahuppant a helyére. A falak ezt nem bírták ki, és hatalmas porfelhőt kavarva összeomlottak, maguk alá temetve mindent és mindenkit, aki még a várban volt. Csak egy bástya és egy darab hozzákapcsolódó fal maradt állva, bár azok is megsínylették a repülést.

A porfelhő lassan emelkedett az ég felé. A király nézte, és érezte, valami nincs rendjén azzal a porfelhővel, de nem jött rá, hogy mi. Aztán hirtelen megértette. Fúj a szél, a kavargó por viszont, dacolva a fújó széllel, az ég felé emelkedik, majd megáll az emelkedése is, de vissza nem hull a földre. Az nem por, hanem a démon maga. Ott kavargott a vár romjai fölött hangtalanul, mintha nem tudná eldönteni, merre tovább.

A mágus előre lépett, jobb tenyerét a vár felé nyújtva motyogott valamit. A király figyelte a várat, de nem látott semmi mozgást. Aztán, mintha valami megvillant volna a levegőben, igaz, hogy ez nem a várnál, hanem jóval errébb. Aztán egy újabb villanás, ez már jóval közelebb, majd valami tompa puffanással csapódott a mágus tenyerének, amit az, bezáródó ökle fogságába ejtett.

- Yador király, ez a tied, úgy hiszem - nyújtotta tenyerén a király felé.

A király megütközve nézett hol a mágusra, hol annak tenyerére, amin a Végzet Gyűrűje verte vissza a nap sugarait. A gyűrű, a király által ismeretlen, fehér fémből készült, kívül-belül rúnák voltak belevésve, és egy majdnem tojásnyi, szikrázó drágakő tette teljessé.

- Elveheted nyugodtan. Nem fog megölni. Elvesztette az erejét, és sok idő kell neki, hogy újra visszanyerje. Akár az ujjadra is felhúzhatod, bár lehet, hogy kényelmetlen lenne viseli ezzel a nagy kővel - vigyorgott a varázsló.

Habozva nyúlt a gyűrű után, de bízott a mágusban, tehát elvette. Az ujjára azért nem húzta volna, semmi kincsért.

- Szerintem, készíttess egy másik asztalt, és tedd oda vissza, ahol volt. Mindenki úgy tudja, hogy megöli azt, aki hozzáér. Meg kell hagyni őket ebben a hitükben, és akkor biztonságban lesz ott az asztalon is - és rejtélyesen vigyorgott.
- Vagyis, azt a karod mondani, hogy nem is ölte volna meg eddig se azt, aki hozzáér? - ámult el a király.
- Én ezt nem mondtam, de ne feledd, minden rúnának és minden varázstárgynak az erejét az emberek hite adja. Ha azt hisszük valamiről, hogy meggyógyít, meg fog gyógyítani, ha azt hisszük, hogy megöl, hát meg fog ölni. Tedd vissza a helyére, és hagyd meg az embereket a hitükben.

A király szó nélkül bólintott, a Végzet Gyűrűjét pedig, egy bőrerszénybe téve, a mellvértje mögé rejtette. Több szó nem esett közöttük a gyűrűről.

Egy ideig nem történt semmi a vár körül, aztán Yador király arra lett figyelmes, mintha a porfelleg-démon sűrűsödne az alsó részén. Egyre jobban kavargott, majd, mint forgószél a szalmát, felkapta a még álló bástyát, és a lápba dobta. Aztán a várrom többi darabja is erre a sorsra jutott, mikor elfogyott a kő, egy távolabbi hegyoldalból hatalmas sziklákat tépett ki, és betemette az egész Átok Mocsarat, míg már nyoma sem maradt.

A Nagyhegy Mágusa elégedetten szemlélte a démon ténykedését.

- Azt hiszem, Yador király, lesz egy vendéged egy kis időre. Néhány napig maradjatok itt, aztán kérd meg, hogy menjen veled, és térj vissza a kastélyodba. Követni fog téged. Lásd vendégül, de ha menni akar, ne marasztald! Adj meg neki mindent, amit kér, kevéssel be fogja érni. De az is lehet, hogy semmit sem fog kérni soha.

Yador a kavargó porfelhőre pillantott.

- Nem ebben a formában fog kelleni vendégül lásd, ne félj! - mondta a mágus, majd a porfelhő felé fordulva dúdolni kezdett.

***

Egy idő múlva csökkent a nap melege, és ekkor kinyitotta a szemét. Belenézett a lemenő nap sugaraiba. Bőrén még érezte a sugarak játékát, de már nem olyan erősen, mint mikor kitört a kőbörtönéből.

Később meghallotta az éneket. Valójában nem is ének volt, csak egy csalogató dallam, ami egyre hívta, ugyanakkor, nyugtatólag hatott rá.

Lassan körülnézett. A lába körül egy furcsa kőhalom állt, ami egy épület romjaira emlékeztette.

- Ez volt a börtönöm - gondolta. Lábaival meglökte a még álló falakat, hogy azokat is lerombolja. - De hogy tarthatta bezárva egy ilyen kicsi valami, hiszen még a térdéig sem ér fel? - ezt nem értette, de nem szentelt különösebb figyelmet a dolognak.

Látta a romokat körülvevő vizes-mocsaras sávot, és lábával, undorodva, belesöpörte a kőhalmazt, ami egykor a börtöne volt, gondosan betemetve a mocsár jelentős részét. Utálta a nedves hideget, ami a mocsárból áradt felé. Nem akarta többé érezni. Soha többé.

Amikor már nem volt több kő, amivel feltölthetné a mocsarat, körülnézett, hátha talál még valahol, hogy végleg és teljesen befejezhesse művét. Kissé távolabb észrevett egy sziklás oldalt, néhány lépéssel ott termett, és követ-földet felmarkolva visszatért a mocsárhoz, betemetve egészen azt. Lábával alaposan ledöngölte a földet, míg érezte, hogy már nem áramlik hideg a mocsár helyéről. Végleg betemette, soha többé nem fog hideget árasztani, ezt biztosan tudta. Elégedett volt.

Csak ekkor figyelt fel a közeli erdőre, és főleg az erdő szélén álló apró alakra. Ismét hallotta a hívogató dallamot. Elindult az erdő felé. Lépés-lépés után, de mintha nem közeledne az erdő.
Meglepődve jött rá, hogy egyre kisebb lesz, az előbb még alig a bokájáig értek a fák, melyek a közte és az erdő között elterülő mezőn szétszórva álltak, de most egyre feljebb érnek, már a derekáig, aztán a fejéig, míg végül magasan a feje fölé tornyosulnak. Mire elérte az alakot, addigra már nem volt semmivel sem magasabb annál, ez azonban egy cseppet sem zavarta. A dallamot a nyugodtan álldogáló ember kántálta. Megállt az ember előtt. A kántálás abbamaradt. Egy idős, ősz hajú mosolygós ember állt előtte, barátságos, derűs tekintettel nézve rá. Testén egyszerű szürke köpeny, alatta fekete nadrág és ugyanolyan ing.

- Üdvözöllek, idegen - az öreg, kezét mellén keresztbe téve meghajolt. - Örvendek, hogy látlak téged. Jöjj, s légy a vendégünk! - kezével mutatta az irányt.

A fák lombjai alatt királyi sátor látszott a lebukó nap utolsó sugaraiban.

Elindult a sátor felé. Látta a sátor mindkét oldalán álló harcosokat, ahogy rémülettel vegyes tisztelettel néznek rá, de tudta, semmilyen veszély nem fenyegeti a részükről.

Az öreg intésére egy díszes, arannyal és ezüsttel futtatott páncélba öltözött férfi lépett ki a harcosok soraiból, és megállt néhány lépésre a sátor bejáratától.

- Kedves vendég, engedd meg, hogy bemutassam neked Yador királyt, nemes vendéglátónkat, ezen ország nagyhatalmú urát - szólalt meg az öreg, amikor elérték a sátor előtt állót.
Yador, meghajolt, majd félrelépve a bejárat elől, kezével mutatva az utat, invitálta sátrába vendégét.

- Jöjj, kérlek, tiszteld meg sátramat! Egyél s igyál kedvedre! Fáradt és éhes lehetsz. Jöjj pihenj, egyél és oltsd szomjadat, ami az enyém, az a tiéd is - ismét meghajolt.

Belépett a királyi pompával berendezett sátorba. Leült az odakészített asztal egyik ülőpárnájára. Vendéglátói is helyet foglaltak, majd a király intésére, szolgák jöttek be, kezükben minden jóval megrakott tálakkal és boros korsókkal. Egy szolga megtöltötte az előtte álló kupát rubintvörös borral.

Felemelte a kupát és belekortyolt. Teljesen megnyugodott. Tudta, véget ért a fájdalom, a nyirkos hideg, a düh és a gyűlölet teljesen elpárolgott belőle. Most már nyugalom lesz. Nem olyan, mint azelőtt, de ezt is lehet majd élvezni. Nem magáért a létért, hanem az éj sötétjébe burkolózó világért, hiszen szép a világ. Most ugyan sötét, de csak pihen. Holnap is lesz nap, és lesz meleg és szépség.

Nagyot ivott a kezében tartott kupából.

Elmosolyodott. Igen, holnap is lesz nap.

***

Néhány nappal később a palotában kisebb rémületet keltett a váratlanul megkerülő Végzet Gyűrűje, merthogy senki nem tudta, mikor, vagy honnan került elő. Egy reggel csak ott látták a helyén. Attól kezdve azt a szobát mindenki elkerülte, aki csak tehette. Igaza lett a mágusnak, az emberek féltek a gyűrűtől.



2010.05.15

Előző oldal vajdava
Vélemények a műről (eddig 2 db)