Linktár

A jótevő

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/8 számában.

Bécs 1910

Elgondolkodva ballagtam a tömegtől zsibongó utcán. A főtér meseszép volt, mint mindig. Persze ez engem egy cseppet sem érdekelt. Rengetegen lézengtek körülöttem, de szinte észre sem vettem semmit a külvilágból. Minden gondolatomat a feleségemmel való vitatkozásunk emléke foglalta el. Bár vitatkozásnak nehezen lehetne nevezni, inkább hisztéria volt. Legalábbis az ő részéről.

Amikor először találkoztunk, Éva valósággal oda volt értem. Többször elmondta, hogy még sosem látott ilyen jólelkű férfit. Ebben feltehetően igaza lehetett, mivel nehezen mentem úgy el egy kéregető koldus mellett, hogy ne adtam volna neki némi aprót. Pedig koldus épp elég volt sajnos. Évát tüstént megfogta az együttérzés, amit az emberek felé tanúsítottam. Azt mondta, szükség van erre ebben a gonosz korban. Úgy éreztem, őszinte volt hozzám. De azóta valami mégis nagyon megváltozott. Nem csak a világban, hanem köztünk is.

Nem értem a nőket. Sosem értettem igazán. Ha tudta, kihez megy hozzá, akkor most miért vádol? A baj akkor kezdődött, amikor hazavittem egy kóbor macskát. Egyszerűen utánam szegődött az úton, és fura módon egyáltalán nem tartott tőlem. Talán megérezte, milyen ember vagyok. Haza kellett vinnem! Nem hagyhattam étlen-szomjan kóborolni az utcán! Ráadásul olyan aranyos volt. Fekete bundáját fehér foltok tarkították a mellkasánál. Mintha divatos ruhát viselt volna. A tappancsai is fehérek voltak.

Amikor hazamentem vele, azt hittem, a párom örülni fog. Óriásit tévedtem! Kiderült, hogy utálja a macskákat. Ha csak meglát egyet, a szívroham kerülgeti. Pedig olyan aranyosak! Egyszerűen képtelen voltam megérteni, mi a baja Cirmivel - mivel így neveztem el a kis drágát.

Akkor volt az első veszekedésünk. Aztán a macska miatt egyre gyakrabban kaptunk össze. Éva szerint bolhás volt, hullatta a szőrét, és bepisilt a lakásba. El akarta paterolni a háztól, de fura módon minél inkább erősködött, annál nagyobb ellenállást váltott ki belőlem. Ártott neki az a szerencsétlen állat?

Kezdtem kicsit megharagudni az asszonyra. Később néhány barátomnak pénzt adtam kölcsön, de késve adták meg. Na jó… meg sem adták. Persze ez sem tetszett a nőnek. Én viszont meg tudtam érteni Hansékat, hiszen nagyon szegények voltak. Mi örülhettünk, mert sohasem éheztünk még! Hálásak lehetnénk érte!

Aztán volt még néhány eset… a leginkább anyagi jellegűek, bár előfordult olyan is, amikor nem voltam elég határozott a munkahelyi előmenetelemmel kapcsolatban. Éva egyre többet veszekedett rám.

És egyszer csak azon kaptam magamat, hogy szabályosan meggyűlöltem őt. Hogy lehet valaki ennyire anyagias és érzéketlen? Jó, jó, megesett néhány kemény dolog a világban, igen… de attól még megmaradhatunk embernek! Minden erőmmel azon voltam, hogy akkor is jólelkű maradjak, ha összeomlik akár minden körülöttem. Ebből pedig nem engedtem. Mert az nem lett volna helyes!

Később egyik ismerősünknek meghalt az édesapja és teljesen elkeseredett a szerencsétlen. Én voltam a támasza a nehéz időkben. Még a temetésre se volt pénze. Kölcsönadtam neki. Elég sokat. A párom baleknak nevezett. Néhány tányér kíséretében azt vágta a fejemhez, hogy az ilyen naiv ügyefogyottakat mindig megtalálják a gazemberek. Mert vonzza őket! Válni akart.

A lelkére beszéltem, de tudtam, hogy nekem van igazam. Nem lehet mindenki romlott! Ebből a világból a leginkább a szeretet és az együttérzés hiányzik. Abból kellene minél több, és sokkal boldogabb lenne mindenki.

Segíteni kell a bajban, hisz azért vagyunk emberek!

Két nap múlva találkoztam az ismerősöm apjával. Nem is halt meg. Amikor kigúvadt szemekkel kérdőre vontam, csodálkozott, mivel nem tudott róla, hogy a hullaházban fekszik. Az egészet a fia találhatta ki, hogy pénzt csaljon ki tőlem. Kihasználta a jóindulatomat. Pedig már készültem a temetésre.

Egy világ omlott össze bennem! Na, nem azért, mert élt az öreg, ne értsenek félre… hanem az emberi képmutatás miatt keseredtem el! Ahogy potyogtak a könnyei annak a csalónak! Talán mégis Évának volt igaza? Egy balek lennék, akit a romlott alakok csak kihasználnak?

Feldúltan sétáltam az utcán. Az egész addigi világképem meginogni látszott. De tudtam, engem nem ragadhat el a gyűlölet! Ez egy próbatétel. Istenek még tervei vannak velem.

Váratlanul hangos csődület terelte el a figyelmemet a gyötrő gondolataimról. Valaki rosszul lett. Odasiettem rögvest, és egy vékony fiatalembert láttam a földön heverni egy festőállvány mellett. Mellé guggoltam, aztán leellenőriztem a pulzusát és a légzését. Az emberek körülöttem összevissza magyaráztak. Nem törődtem velük. Sajnos az idegennek már nem vert a szíve. Szerencsére megtanultam az újraélesztés fogásait. Szívmasszást alkalmaztam és mesterséges légzést.

Körülbelül két perces drámai küzdelem után a fiatal férfi magához tért!

Hihetetlen boldogságot éreztem, valóságos eufóriát. Megmentettem egy életet! Ez egy égi jel volt! Nem lehetett más. Épp a legjobbkor. Isten megmutatta nekem a helyes irányt. Semmi sem igaz, amit a fejemhez vágott az a… gonosz nő! Tudtam végre, hogy jó úton járok! Éreztem!

Kicsit ugyan elbizonytalanodtam nemrég, de már biztos voltam benne, hogy mégsem vagyok balek, aki csak a gazembereket vonzza magához. Megéri rendesnek lenni!

A sorsnak bizony céljai vannak velem. Ezért érdemes volt megszületnem, mert egy élet megmentésével egy egész világot mentettem meg. És ez több annál, amit a legtöbben elmondhatnak magukról. A fiatalember hálás volt nekem, és mosolyogva köszönte meg a szakszerű segítségemet. Elmondta, hogy nagyon hálás, mert neki még hatalmas feladatai vannak a jövőben. Öröm és büszkeség öntötte el a mellkasomat.

- Megkérdezhetem a nevét? - lelkendeztem. - Tudni szeretném, hogy kire emlékezzek még nagypapa koromban is!
Elégedetten bólintott, miközben egy határozott mozdulattal megrázta a kezemet.
- Adolf Hitler vagyok.