Orkvadászat

Novella (830 katt)

A hóork egy odvas fa mögül lesett rám.

Hogy rögtön észrevettem, engem dicsért. Hálát adtam az égnek, lám mégsem volt hiábavaló az a sok-sok gyerekkori csavargás az erdőben. Akkor azt képzeltem, hogy ellenséges területen haladok kis csapatom élén, mint fő-fő felderítő íjász. Ezt nagyban alátámasztotta viselkedésem is. Gyakorta hirtelen megfordultam a hadiösvényen, és csendre intettem nem létező társaimat. Emellett határozottan javította az összképet a fejvadász íjam is, amit saját kezűleg készítettem egy méretes botból és egy foszladozó gatyamadzagból - a nem mindennapi húrt egy éjszakai portyán loptam a felső szomszéd zsíragyú fiától. E cselekedetem másnap mulatságos jeleneteket eredményezett.

Mozdulatlanná merevedtem - mint tavaly, amikor a nővérem rám nyitott az istállóban, miközben elmélyülten tanulmányoztam egyetlen paripánk daliás testfelépítését -, balgán azt remélve, hogy az ork nem vesz észre. Hasztalan.

Furfangosan nem néztem egyből rá, csak a szemem sarkából vizslattam. Ez a saját felfedezésem volt, amit két éve követtem el. Egy felhő nélküli éjszakán - éppen önkéntes száműzetésben voltam, mert délután rajtakaptak az alsó szomszéd lányával egy kényelmes szénakazalban - jöttem rá, hogy ha kitartóan bámulom az eget, akkor a szemem sarkában olyan csillagokat is látok, amikre ha egyenesen ránézek, eltűnnek az égboltról. Egy agytekervényeim közül előkullogó ötlettől vezérelve azonnal ránéztem a fa mögött lapulóra, aki szomorú sajnálatomra nem tűnt el.

Mégsem dőltem dugámba, mert rájöttem a megoldásra. Úgy kell tennem, mintha nem vettem volna észre őt. Pár hete a kocsmában tartózkodtam - négy hónapja már nem zavarnak ki onnan azonnal -, és egy messzi földről ideszakadt vándor meséit hallgattam. Bár szerintem az előadása alatt sokszor lódított areményben, hogy ha kicifrázza, több, és jobbfajta alkoholhoz juthat - ami (mivel nagy falu a miénk) a kétféle sörből, borból és pálinkából jelentette a jobbikat -, de az egyik története megragadt a fantáziámban.

Valahol messze délen - túl a rézfejű bányásztörpék tárnáit rejtő dombságon, túl a redvesléptű fenyőelfek telepített ligeterdőin, túl a pikkelős gyíkemberek büdöslápján - terjeszkedik egy sivatag. Él benne egy állat, a homoki vakond. Hogyha valaki megijeszti ezeket az amúgy szeretetre és forró olajos serpenyőbe méltó állatokat, akkor védekeznek. Érdekes módszerrel. Ha ugyanis rájuk támadnak, akkor a homokba dugják a fejüket, és halottnak tettetik magukat. Ezért is vannak kihalófélben.

Tehát úgy tettem, mintha nem vettem volna észre az orkot. Lassan - egy nem létező felületes szemlélő által észrevehetetlen módon - a negyven méterre jobbra lévő bokrokat látszólag szórakozottan tanulmányozva oldalazni kezdtem az odvas fa felé, miközben ellenőriztem kedvenc íjamat. Persze voltam olyan hülye, és otthon hagytam. Ez meglepett.

Szerencsére a késem ott lapult a nadrágom korcában. Igaz, ez az életlenebb késem volt - az élesebbet már nem hordtam magammal, mert mindig elfeledkeztem róla, és összevagdosta az ülepemet -, de a célnak megfelelt. A szemem sarkából - ó, azok a csillagfényes éjszakák - második próbálkozásra felmértem, hogy sikeresen nyolc méterre megközelítettem ellenfelemet. Itt van hát az idő a mindent elsöprő megelőző támadásra!

Saját - unalmas délutánokon kifinomított - csatakiáltásomat artikulálatlanul hallatva perceken belül rárontottam a hóorkra, aki erre mukkanni se tudott.

Teljes győzelmem tudatában odaléptem elé, és megigazítottam buci fején a lyukas fazekat.

Előző oldal craz