Az egyetlen lehetőség

Novella (1849 katt)

Erodon, Navappur-szigetek, Nagy csillaghullás utáni 632. év, tavaszközép

- Elhoztál mindent, amit kértem? - kérdezte az agg, ősz varázsló a famulusától. Gotsu tartomány nyugati végében voltak, egy erdővel körülölelt, öböl menti halászfaluban. Tágas bambuszkunyhójukat mindössze egy olajlámpás világította meg az esti félhomályban.
- Nos, Chono? - kérdezte újra az öreg fekete kimonós, fekete süveges varázslóinastól.
- Ööö... az a helyzet mester, verébfüttyöt nem bírtam befogni, bárhogy is próbáltam. De helyette verébfűvel pótoltam!
- Miket locsogsz itt össze-vissza? - hüledezett a varázsló.
"Már a hallása se a régi" - gondolta Chono, s hangosabban megismételte:
- Mester! A verébfüttyöt nem bírtam befogni, ezért verébfűvel pótoltam!

A következő pillanatban egy csattanós nyakleves perdítette le a fiú fejéről a kúp formájú süveget.

- Te félkegyelmű oni fattyú! - átkozódott az öreg. - Vérbükk rügyet mondtam én neked, nem verébfüvet! Vérbükk rügyet! Felfogtad?
- Ó, ezer bocsánat, Kiyoshi-san! Én igazán...
- Hagyd abba az óbégatást! - szakította félbe a famulus szabadkozását Kiyoshi mester. - Szerencsére még akad itthon elegendő belőle! Rajta! Munkára fel!

Sebtében tüzet raktak egy háromlábú állványon álló üst alatt, amelyben a mágikus főzet készült el.

- Tényleg őt láttad a faluban? - kérdezte Kiyoshi Chonótól.
- Valóban, mester! Felismertem őt a Császári Gárda a címeréről!

Az öreg gondterhelten tekintett a bronzedény alatti lángokba.

- Semmire sem megyünk ezzel a löttyel a Nakamura-penge nélkül.
- Ó ez nem gond, mester! Én elhoztam tőle, amíg szunyókált.

A famulus önfeledt, huncut vigyorral az asztalra dobta a nevezetes, míves hosszú kardot. Újabb nyakleves csattant. Az agg mágus éktelen haragra gerjedt.

- Mit nem merészeltél, te idióta! Egy szamurájtól lopni! Te pézsmapatkány! Te kecskebéka! Ezért széthasít minket!
- Én csak kölcsönvettem, mester! - jajgatott Chono.
- Eredj innen, te semmirekellő! - ordította Kiyoshi. Majd kissé lehiggadva, az üst felé fordult. - Fejezzük be, amit elkezdtünk!

* * *

Noriyuki Tagawa nyugtalanul ébredt Gotsu-beli szálláshelyén. Ugyanúgy, ahogy azon a végzetes hajnalon, két holdtöltével ezelőtt...

Felült a sötétben, s várt, amíg szeme hozzászokott az éjszaka színeihez. Nem gyújtott világosságot, óvatosan tapogatózva körbekémlelt a szűk szobában, s rövidesen rátalált a baj forrására. A hosszúkardja eltűnt. Minden más holmija megvolt, a többi fegyverét is rendben találta, egyedül a híres Nakamura-penge hiányzott. Nyilván nem közönséges tolvaj vitte el. De vajon ki tudhatott a jelenlétéről?

Noriyukiban a szégyen és a harag egyszerre forrt. Egy szamuráj, aki elveszíti a kardját! Ráadásul, amit a sebesült Imahori parancsnok ajándékozott neki három éve, a Nagy Invázió idején. Vállvetve küzdöttek a Navapurra törő, távoli idegen földrész vörös bőrű, tolldíszes harcosai ellen. A támadók kelet felől szelték át az óceánt hosszú csónakjaik és tengeri szörnyeik pikkelyes hátán. Az ifjú Tagawa e harcokban tüntette ki magát, jutalmul a Császári Elit Gárda hatamotója lett. Hivatalosan a császár testőrségéhez tartoztak, de titkos rendőri feladatokat is elláttak.

Így történt ez néhány hónapja, midőn értesítették az udvart, hogy az észak-keleti Hyogo tartományban egy vérszívó oni garázdálkodik. Noriyuki egy különítmény élén a tartományba vágtatott, hogy megfékezze a szörnyet. A Katsu-hegyekben leltek rá az oni nyomaira, de a pokolfajzat meglepte őket álmukban, s Noriyuki kivételével a különítmény valamennyi tagját lemészárolta, kizsigerelt, meggyalázott holttesteket hagyva maga után. Köztük Takedáét is, Noriyuki legjobb barátjáét. E megalázó kudarc után az ifjú hatamoto felajánlotta uralkodójának a harcoshoz méltó halált. Tanahashi császár azonban bölcsebb politikus volt annál, minthogy veszni hagyja eme kiváló harcosát. Rejtjelezett levelek révén határozottan megtiltotta Noriyukinak, hogy önkezével véget vessen életének, és a kutatás folytatására utasította.

Noriyuki így hosszú hetek viszontagságai után végre ismét nyomra akadt, amely az észak-keleti Gotsu tartományba vezette őt, annak is egy eldugottabb csücskébe, Ishi faluba. Napszálltakor érkezett rangrejtve, s egy idős, magányos halásznál kért szállást. Az öreg felajánlotta saját hálóhelyét, ő maga pedig a fészerbe költözött.

A szamuráj lassan felszedelőzködött, s anélkül, hogy vendéglátóját felzavarta volna, csendben kilopakodott a kunyhóból. Még nem tudta, mitévő legyen, hogyan akadjon a tettes nyomára. Ösztönösen a falu főterén álló fogadó felé tartott. Habár késő estébe hajlott az idő, a falu ezen pontján még élénk élet folyt, a sok (felettébb gyanús) átutazónak köszönhetően. Noriyuki alig húszlépésnyire járt a céljától, mikor egy furcsa pár vetődött az útjába. Egy botra támaszkodó, fehér kimonós aggastyán, oldalán egy kék kimonós, fekete süveges ifjúval. Az öregember fejét dús, galambősz hajzuhatag lepte be, állán fehér kecskeszakáll meredezett.

- Jó estét, nemes uram! - szólította meg az öreg udvariasan a szamurájt. - Nem akarok tolakodó lenni... no, nézzenek csak oda, hát nem leejtett valamit?

Halk csörömpölés hallatszott, s Noriyuki egy kardot pillantott meg a lábai előtt, tokostul. Rögtön tudta, már nem kell keresnie a Nakamura-pengét. A rövidkardjához kapott.

- Ó, várj, kérlek, ne hamarkodd el! - kiáltotta az öreg, a harcosra villantva kék szemét. Noriyuki meghökkent, de nem mutatta. Navappurban csak a varázslók, boszorkányok születnek kék szemmel.
- Ki vagy te, vénség, és miben mesterkedsz? - kérdezte a szamuráj gyanakvóan. Még mindig nem vette le a kezét a rövidkard markolatáról.
- A nevem Kiyoshi, szolgálatodra - hajtotta meg a fejét az öreg. - Az egykoron jobb napokat látott Kibitsu-szekta pap-mágusa vagyok, ő pedig a fiam, és egyben az inasom, Chono.

A famulus kétrét görnyedve üdvözölte a szamurájt, majd fölvette a földről a Nakamura-kardot, s alázatosan, két kézzel nyújtotta át jogos tulajdonosának. Közben az aggastyán folytatta mondókáját.

- Tisztelettel üdvözöllek, Noriyuki Ito Tagawa-no Takashima-san, aki a Császári Elit Gárda hatamotója vagy. Tudok a küldetésedről, uram, s a legnagyobb alázattal felajánlom szolgálataimat, mivel ellenségünk közös.

A szamuráj közben átvette a míves fegyvert, de továbbra is gyanakvón meredt a két furcsa alakra.

- Ha valami ocsmányságot műveltetek vele... - kezdte bosszúsan, de Kiyoshi közbevágott.
- Csak a szükséges varázsfőzettel kentem be ráolvasások kíséretében. Tudom, tiszteletlenség volt megtennem a megkérdezésed nélkül, de hidd el, így már sikerrel veheted fel a harcot az onival szemben.

Noriyuki szemei összeszűkültek.

- Mit tudsz az oniról, öreg? - kérdezte vészjóslón.
- Mindenről tájékoztatlak, uram! Kérlek, tarts velünk! Esküszöm az életemre, a magunk módján mi is odaadó hívei vagyunk a császárnak, akárcsak te!

Kiyoshi a fogadó felé tessékelte a szamurájt, akit beléptekor mindenki megbámult. Noriyuki ruházata egyszerű volt ugyan, az elegánsan nyírt bajusszal és szakállal keretezett arcát sűrű borosta lepte be, a feje búbján varkocsba font haja csimbókban lógott, a tartása és a két kardja elárulta, hogy rangos személy. Az őt kísérő Kiyoshit ismerték és félték a helybeliek. Az idegen átutazóknak pedig a kék szempár jelezte, miféle emberrel van dolguk. Egy szamuráj (vagy rónin) egy varázsló társaságában? Még a legelvetemültebb kinézetű vendég is inkább félresomfordált. A három férfi tágas asztalnál foglalt helyet, Kiyoshi odaintette a tulajt.

- Jól figyelj rám, Masaki! Ez a fiatal nemes úr a vendégem! Hozz gyorsan halat, rizzsel és friss zöldséggel!
- Javasolhatnám a forró szakét hozzá? - kérdezte Masaki széles mosollyal.
- Hová gondolsz, te tudatlan? - förmedt rá az öreg varázsló. - A Császári Elit Gárda hatamotója tisztelte meg lebujodat! Ők tartózkodnak az ilyesfajta örömtől! Teát hozz neki, rögvest! A szakét meg nekem, he-he!
- Muszáj ez a felhajtás? - kérdezte Noriyuki szúrós tekintetét a vénségre szegezve.
- Ne aggódj, uram! Ez volt a varázsige, amivel eltűntettem a nemkívánatos elemeket! Biztosíthatlak, a tulaj sem mer hallgatózni, he-he!

Csakugyan, az ivóban összegyűlt szedett-vedett népségnek, az öreg szavait hallva egyszeriben sietős lett. Masaki is gyorsan kihozta a rendelést, majd remegő térdekkel eliszkolt.

- No, térjünk a tárgyra, Noriyuki-san! - szólalt meg Kiyoshi bizalmasan, miután látta, hogy zavartalanul beszélgethetnek. Az öreg előzőleg jó nagyot húzott az erős italból.
- Miből gondolod, hogy bíznom kéne benned? - kérdezte Noriyuki ridegen. - Az a dög megölte a legjobb barátomat!
- Akárcsak az enyémet, uram! Kato Takamatsu mestert...

Noriyuki megdöbbent.

- Csak nem a híres gyógyító szerzetes...?
- De sajnos igen, uram - felelte Kiyoshi szomorúan. - Gyerekkora óta ismertem. Egy faluból származunk, csak más-más utat választottunk. Tudom, számodra ez hihetetlenül hangzik, mivel azt tanítják, mi gonoszok vagyunk. Nézzél rám, jó uram, s láthatod, a szemeim eldöntötték sorsomat. A szüleim úgy bántak velem, mint valami szörnyszülöttel. Míg ők a testvéreimmel a rizsföldeken kapáltak, addig nekem a körmömmel kellett kikaparnom a napi betevőt! Nem is haragudhatok rájuk, hiszen miattam közösítették ki őket mindenütt! Az ifjú Kato egyszer rábeszélt, kövessem őt a kolostorba, így kívánt segíteni rajtam ez a jótét lélek! Erre majdnem őt is kiátkozták! Ezek után nem volt más választásom, Noriyuki-san! A múltam ellenére nem tartom magam gonosznak! A mágiában ugyanaz a célom, mint neked a harcművészetekben. Tágítani a lehetőségeket.
- Én a tökéletességre törekszem - felelte Noriyuki rideg méltósággal.
- Tökéletességet elérni olyan, mint megismerni a világot. De vajon meg kell-e ismernünk? Idéztem boldogult Kato barátom egyik bölcsességét - mondta Kiyoshi szomorúan. Majd rövid hallgatás után folytatta. - Az oni, amit üldözöl, már nem létezik. Legalább is abban a formában nem, ahogyan találkoztál vele. Azóta részévé vált egy gyilkosabb erőnek... sajnos az én hibámból. Ezért akarok neked segíteni, Noriyuki-san! Midőn ez a vérszomjas förtelem a mi vidékünkön kezdett garázdálkodni, Kibitsunak mutattam be áldozatot, így kérve segítségét. Végül megidéztem Iyyit, a Mindent Elnyelőt. Ott voltam, amikor a két szörnyűség összecsapott. Az Iyyi rávillantotta egyetlen szemét a démonra, s menten bekebelezte, megszerezve erejét is! Ezután hiába próbáltam visszaküldeni oda, ahová való, menthetetlenül elszabadult! Szerencsére csak kettős teleholdkor jön elő! A múlt alkalommal elnyelte Kato barátomat... szegény, jámbor lélek megtiltotta, hogy segítsek neki...
- Hogyan történt? - kérdezte Noriyuki feszülten.
- Kato-san az imáival és tiszta lelkületével volt felfegyverkezve... a démon mégis közel férkőzött az elméjéhez! Kato-san belenézett a szemébe... ha láttad volna, uram, azt az iszonyatot, ami az arcára kiült! Egy reszketeg roncs lett belőle, eltűnt az a megfontolt bölcs, akit ismertem! Aztán az Iyyi magába szippantotta egy szempillantás alatt! Még most is a fülembe hasít a halálsikolya! Mint egy kárhozott lélek vészkiáltása!

Kiyoshi hangja elakadt. Remegő kézzel nyúlt a csészéje után, belebámult, majd meggondolta magát, és letette az edényt.

- Noriyuki-san, holnap ismét kettős telehold lesz! Az Iyyi mindig itt tűnik fel! A falu a vadász területe!

Noriyuki mélyet lélegzett egy pillanatra behunyva szemét.

- Mit tanácsolsz, öreg, mit tegyek? - kérdezte immár barátságosabb hangon.
- Semmi mást, csak amit harc előtt szoktál. Érd el az üresség állapotát! Máskülönben elbuksz! A tudásod és az ügyességed pedig az Iyyit fogja erősíteni.

A szamuráj lassan bólintott. Arca újból kifejezéstelen volt.

- Hol és mikor? - kérdezte színtelen hangon.
- A tengerparton, közvetlenül dagály után... figyelj rám... - az öreg közelebb hajolt Noriyuki füléhez, úgy sugdosta el haditervét.

* * *

Másnap éjszaka Noriyuki a megbeszélt helyen várakozott, készen a túlvilági szerzet fogadására. A szemeit szent jelekkel festett kendő takarta, meztelen felsőtestére a bölcs sárkány képét tetoválták. A harc és az erő élő szobrának tűnt, amint ott állt kőmeredten a sós, hideg, tengeri szélben. Már nem hallotta a hullámok morajlását. Elméjének legkisebb zugából is kizárt mindent; lassan elhalványult a felesége, Akemi arca, és a négyéves kislánya, Fusami is tovatűnt az üresség homályában. Nem gondolhatott sem a győzelemre, sem a vereségre. A Naklamura-penge még a hüvelyében pihent, de Noriyuki keze mintha összenőtt volna a kardmarkolattal.

Kiyoshi, a mágus egy közeli bozótban bújt meg. Chonót haza zavarta, de előtte megüzente vele minden falusinak, hogy ezen az estén senki emberfia ne mozduljon ki otthonából. Az ajtókra, ablakokra tegyenek rontás elleni talizmánt.

Ahogy közeledett az éjfél, a szél egyre vadabb hullámokban ostromolta a partot. A fákat tépte-csavarta, rettentő felhőkolosszusokat küldött a föld és a csillagok közé, gonosz ómenként. Aztán egyszeriben lecsendesült minden. Hirtelen fehér derengés támadt a közeli erdőből, s szép lassan utat tört a fák közt. Hirtelen feloszlott a felhőzet, úgy tűnt, a jelenés magába gyűjti a két telihold fényét. Kiyoshi vacogó fogakkal fohászkodott Noriyukiért, közben majdnem elejtette a varázsbotját. Tudta jól, az ifjú harcosnak csak egyetlen vágásra lesz lehetősége.

Kisvártatva a furcsa tünemény alakot öltött. Az Iyyi két karmos lábon járt, emberszerű törzséből kétoldalt négy pár undorító nyúlvány tekergőzött, mint megannyi szabadulásra vágyó kígyó. Egyszemű, fogakkal teli fejét nyolc láb magasságban ingatta bizarr módon. Noriyuki láttán visító kacajt hallatott, és egész közel lopózott leendő zsákmányához. Ormótlan feje szinte megérintette a szamuráj arcát. A borzalmas szájat sziszegő hangok hagyták el, mintha csodálkozásának adott volna hangot. Alig egy percig tartott ez a különös élőkép. Noriyuki hirtelen egy csatakiáltás kíséretében egy hátra szaltóval eltávolodott a túlvilági szerzettől, miközben penge villant az éj sötétjében. Az Iyyi feje fekete vérzuhatagot árasztva elvált a törzsétől, néhány csápjával egyetemben.

Kiyoshi ekkor lépett közbe. A varázsló szemébe sós veríték csordogált, miközben az igéket mormolta. Láthatatlan, félgömb alakú erőteret vont az Iyyi csonka teste köré, megakadályozva, hogy újra egyesüljön a fejjel, amely önálló életre kelve, Noriyukit vette üldözőbe. De az ifjú szamuráj, továbbra is bekötött szemmel, halálos pontossággal kezdte aprítani a fejet. Eközben a kétségbeesetten kapálózó test alatt kavargó homoktölcsér jelent meg, s kezdte szép lassan beszívni. Az Iyyi fejének darabjai, észlelvén az új veszélyt, próbáltak visszajutni a gazdatesthez, sikertelenül. Minden egyes kísérletnél gyengülni látszott a lendület, s a fejdarabok undorító módon oszlásnak indultak. Velőtrázó jajongás hallatszott az Iyyiből, midőn visszakényszerült oda, ahonnan jött. Mintha e rémisztő gyászdal formájában adott volna hangot tiltakozásának. Aztán egyszer csak elhalt, mintha elvágták volna. Noriyuki végre a varázsló diadalittas, ámbár kimerült hangját hallotta.

- Leveheted a kendőt, Noriyuki-san! Győztünk! - Kiyoshi sípoló hangon kapkodta a levegőt.

A szamuráj gondterhelt arca is úszott a verítékben. Aprócska könnycsepp csillogott a szemében.

- Mind ott voltak! Őbenne! Hívtak engem! Kétségbeesve!
- Nem hiába nevezik Mindent Elnyelőnek! - lihegte Kiyoshi. - De most menjünk! Ideje leöblíteni a sok izgalmat! Nem gondolod?

Cinkosan kacsintott az öreg.

- Igazad van, Kiyoshi-san - felelte a szamuráj elmosolyodva. - Most az egyszer kivételezhetnénk.

Előző oldal Cyrus Livingstone
Vélemények a műről (eddig 5 db)