Linktár

Barna köd

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/10 számában.

Helen aznap elkésett. Eddig ez még soha sem fordult elő vele. Világ életében korán kelő volt, munka előtt minden reggel leúszott jó-néhány hosszt a közeli uszodában, a sarki kávézóban kényelmesen megreggelizett, és még így is mindig jóval nyitás előtt ért a galériába. A galéria, ahol dolgozott, tízkor nyitott, Helennek nem került nagy erőfeszítésébe időben beérnie. Ezen a reggelen viszont sikerült elkésnie.

Kánikula volt, a lány mégis fázósan húzta össze magán könnyű, kis selyemkardigánját. Szerencséjére Mabel, a galéria üzletvezetője épp egy vevővel foglalkozott, így szinte észrevétlenül sikerült végigosonnia a csupa üveg üzleten és gyorsan eltűnnie az irodában. Bekapcsolta a gépet, és megpróbált belemerülni a számlák és egyéb dokumentumok rengetegébe. A számok, a betűk összefolytak a szeme előtt, fogalma sem volt, mit is bámul a monitoron.

Egyfolytában a megmagyarázhatatlan hajnali látomás járt az eszében. Látomásként gondolt a történtekre, pedig még mindig sajgott a bal válla. Ahogy visszagondolt arra a jeges érintésre, beleborzongott.

Kora hajnalban arra ébredt, hogy valami jeges tapadókorong csapódik a vállába. Szemei olyan hirtelen nyíltak ki, ahogy egy lámpát kattintanak fel. Fájdalmasan rándult össze egyszerre a teljes izomzata. Ösztönösen tépte le magáról a vállába fúródó valamit, artistaként ugrott ki az ágyból, és még ugyanazzal a lendülettel vadul rácsapott a villanykapcsolóra. A szobát fény árasztotta el. A látványtól földbe gyökerezett a lába. A mennyezetről az ágyáig lógott valami ronda, barna, nyúlós, nyálkás indaszerűség. Hosszú percekig csak bámulta a gusztustalan, barna valami vonaglását.

Ijedtségén lassan felülkerekedett a kíváncsisága és közelebb lépett. A nyálkás valami zsugorodni kezdett, és mire odaért az ágyhoz, teljesen visszahúzódott a mennyezetbe. Helen tétován botorkált ki a fürdőszobába. Bal válla előbb csak bizseregni kezdett, majd váratlanul éles fájdalom hasított belé. A fájdalom, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, csak enyhe zsibbadás maradt belőle. Belenézett a tükörbe, és amikor meglátta bal vállán a tenyérnyi, barna, kör alakú foltot, sikoltva csuklott össze. Mire magához tért, már besütött a nap a fürdőszoba apró ablakán.

– Egek! Elkések! – eszmélt fel.

Sebtében összekapta magát, és már kint is volt a lépcsőházban. A lift előtt megtorpant, és egy hirtelen ötlettel felfelé indult el a lépcsőn. Mivel a legfelső szinten lakott, hamar felért a kellemes, füves, bokros parkká alakított tetőre. Megkereste, lépéseivel pontosan ki is mérte azt a helyet, ahol egy szinttel lejjebb az ágyának kellett lennie. Hosszú percekig vizsgálgatta a hibátlan pázsitot, bizonytalanul ténfergett ide, oda, de nem talált semmit.

Ingerülten megvonta a vállát, és elindult vissza a lifthez. A vállrándítástól újra átjárta a fájdalom, de most is hamar elmúlt, csak az enyhe zsibbadás maradt. Azt sem tudta pontosan, hogy hogyan került a lakóparkból a belvárosi galériába. Csak ködösen emlékezett rá, hogy lement a lifttel, fogott egy taxit, dugóba kerültek, talán fizetett is, mikor kiugrott a járműből és leviharzott a metróba. Az is csak halványan derengett, hogy a sarkon befordulva látott egy digitális órát az egyik üzlet portálján. Az óra tizenegyet mutatott. Agyában barna köd gomolygott.

– Hogy nézel ki, te szerencsétlen? – rontott be az irodába Mabel. – Azt hiszed, a vevő miatt nem láttam, hogy nézel ki?
Helen zavartan kapta fel a fejét.
– Csapzott vagy, mint egy kóbor macska - folytatta indulatosan Mabel. Hátradobta hatalmas, vörös hajzuhatagát és Helen asztalára támaszkodott. – Buliztunk? Buliztunk? Berúgtunk? Betéptünk? Bepasiztunk? He?

Helen legszívesebben hozzávágott volna valamit a kajánul vigyorgó Mabelhez, ehelyett csak egészen halkan megkérdezte:

– Tényleg olyan rosszul nézek ki?
– Aha…- lepődött meg lendületét vesztve Mabel.

Arra számított, hogy Helen kikéri magának, hangosan visszavág, esetleg kizavarja az irodából, aztán később, egy kávé mellett elfecserésznek a tegnapi estéről.

– Mi történt veled? – kérdezte elkomolyodott arccal. – Máskor is szoktál bulizni, pasizni, de a kora reggeli úszás, meg a kávé Rodrigónál mindig összerak téged. Nem ismerek rád.
– Ma nem volt se úszás, se kávé – hajtotta le a fejét Helen.
– Menj haza! Aludd ki magad! Dél tájban bejön Mrs. Thompson. Ha így meglát, egyből kirúg. – tanácsolta Mabel, és kiviharzott az eladótérbe, ahol már két reménybeli vevő is nézelődött.
– Menj orvoshoz! Majd kimentelek a tulajnál - vetette oda még az ajtóból Mabel.

Helen feltápászkodott az asztaltól és nehézkesen kivánszorgott a mosdóba. Sejtette, hogy nagyon zilált lehet, de amit a tükörben látott, az megdöbbentette. Máskor méz-szőke haja most fakó csomókban lógott, pedig rémlett, hogy induláskor a kapkodás ellenére megfésülködött. Arca is fakó, szemei alatt fekete köd. Szeme ragyogó kék helyett zavaros, vizenyős, zöldes-barnás.

Félve húzta le selyemkabátját a válláról, de meglepetésére nem találta a tenyérnyi, barna heget, csak valami halvány foltot látott a bőrén. Megmosta az arcát, megpróbálta a haját is valamennyire rendbe szedni, de az eredményt látva csak legyintett egyet lemondóan.

Lassú, határozatlan léptekkel indult el a galéria kijárata felé. Alig érdekelte a modern művészet, most sem nagyon nézelődött. Legtöbbször épp csak a szeme sarkából látta a kiállított tárgyakat, ahogy napjában többször is elment mellettük. Nem fordított figyelmet a festményekre, szobrokra, nem keltették fel a figyelmét, örült, hogy nincs velük dolga. A művészekkel és a vevőkkel a galéria tulajdonosa, Mrs. Thompson és Mabel, az üzletvezető foglalkozott. Helen csak az üzlet pénzügyi oldalát látta át, hiszen ő csak egy könyvelő volt. Nem is igazán értette, hogy ezekből a számára értéktelen és érthetetlen tárgyakból hogy lehet ilyen hatalmas pénzeket csinálni. Saját, magas fizetését is egyfajta meg nem érdemelt szerencsének, talált pénznek érezte. Társaságban viccelődve a sznobok ajándékának nevezte.

Már majdnem a kijárathoz ért, amikor megtorpant. Olyan hirtelen állt meg, hogy kibillent az egyensúlyából és majdnem levert valami nonfiguratív üvegszobrot.

– Mit csinálsz, te szerencsétlen? – rivallt rá az egy pillanat alatt odapenderülő Mabel, kezében a megmentett szoborral.
– Ez, ez, ez… Mi ez? – hebegte a falfehér Helen egy nagyméretű festményre meredve.
– Ubul legújabb agymenése… - hadarta Mabel. – Bocsánat, legújabb zseniális alkotása – javította ki magát.
– Ubul… - gondolkodott el Helen.

Ubult nem ismerte személyesen, de a név ismerősen csengett. Persze, hiszen Ubul évek óta a galéria kényeztetett sztárja. Könyvelőként sokszor utalt át a számlájára érthetetlenül nagy összegeket.

– Beszélnem kell vele – mondta határozott hangon Helen.
– Az nem lesz könnyű – válaszolta Mabel.
– Miért?
– Ma reggel, amikor behozta ezt a mázolmányt, bocsi, alkotást, azt mondta, hogy elutazik. Meg sem várta, míg a szállítók felteszik a képet a falra, csak motyogott valami utazásról és elrohant.

Mabel visszatért a vevőhöz, Helen pedig még sokáig álldogált a kép előtt.

A kép három alvó nőt ábrázolt, vagy inkább ugyanazt a nőt három példányban. Az első alvó alak a kép előterében feküdt egy ágyon. Az oldalán fekvő nő bal vállából egy sötétbarna indaszerűség feszült egészen egy a mennyezeten lévő, kerek, barna foltig. Az inda foszladozott volt, mint egy viharban megtépázott hajókötél. A második alak az első mögött és kicsit magasabban lebegett a levegőben. Pontosabban a mennyezetről lógó, élénk barna indák tartották. A nő egészen halovány és elmosódott volt.

A harmadik, a másik kettővel teljesen azonos pózban fekvő nőalak kicsit a másik kettő mögött, egészen közel a mennyezethez függött az itt már egészen halvány indák ölelésében. A harmadik alak teljesen élénk és életteli volt. Az első és a harmadik alvó alak hátterében fehér fal virított, a másodikat gomolygó barnás köd vette körül. Messzebbről nézve az indák függőlegesei és az alvó nőalakok vízszintesei egyfajta rácsozatot alkottak.

Helen majdnem újra leverve az egyszer már megmenekült üvegszobrot hátrább lépkedett, elővette okostelefonját és lefotózta a képet.

Kiszédelgett a galériából és leroskadt egy padra a közeli parkban. Hazamenni nem volt kedve. Induláskor hiába nem látszott már a mennyezeten az a bizonyos kerek, barna folt, és hiába nem talált semmit sem a lakása fölött, a tetőn, érezte, hogy mégis van ott valami, aminek nem kéne ott lennie.

Amíg nem látta a galériában Ubul képét, hajlott arra a gondolatra, hogy csak álmodta, képzelte az egészet, a kép láttán viszont teljesen elbizonytalanodott, összezavarodott. Úgy érezte, ha nem akar teljesen megbolondulni, el kell mondania valakinek a reggeli élményeit. Azt a lehetőséget, hogy Mabelnek elmondja, már elszalasztotta. Nem is tartotta jó ötletnek, hogy pont az extravagáns külsejű, elegáns üzletasszonynak öntse ki a szívét. Tudta jól, hogy Mabelt nem érdekelné a problémája, nem is lenne türelme végighallgatni, nehogy közben elszalasszon egy gazdag sznobot. Helen azt is nagyon jól tudta, hogy Mabel aggodalma mennyire nem volt őszinte, amikor orvoshoz küldte. Mindössze azt akarta elérni, hogy egy sápadt irodista látványa ne zavarja az üzletmenetet.

Eszébe jutott a tegnap esti fiú is, aki annyira kedves és vicces volt és vitorlázni is meghívta. Ezt az ötletet azonban hamar elvetette, mert rájött, hogy elfelejtette megjegyezni a fiú nevét, sőt a telefonszámát se ütötte be a mobiljába, csak udvariasan úgy tett, mintha beütné.

– A húgomék… - derült fel Helen arca. – Jó lenne náluk tölteni pár napot. Vidéken, gyerekekkel, kutyákkal, jó borokkal… Annyiszor hívtak már…

Húga helyett azonban csak az üzenetrögzítő fogadta Helen hívását.

– …jelenleg nem tartózkodunk itthon… hagyjon üzenetet…

Felhívott néhány ismerőst, fiúkat, lányokat, akiket a tenisz klubból, az uszodából, vagy valamelyik buliból ismert. Mindenki azzal rázta le, hogy: „Most nem érek rá, majd visszahívlak…”

Kicsit bosszantotta, hogy most éppen senki sem ér rá, aztán gondolt egyet, és feltöltötte Ubul festményének a fényképét egy közösségi oldalra. Odapötyögte a kép mellé, hogy: „Tudja valaki, hogy mi ez?”

Táskájába dobta a telefont, és elindult megszokott büféjébe ebédelni. Miközben unottan rágcsálta a szendvicsét, folyton az ajtót kémlelte, de a szokott arcok közül most egyet sem látott. Ismeretlen ismerősei közül ma egy sem tűnt fel. Kifelé menet még megpróbált szóba elegyedni a mindig kedves, mosolygós pénztáros lánnyal, de annak épp megcsörrent a mobilja, és végtelen csevegésbe kezdett valakivel.

Helen rosszkedvűen ment vissza a parkba, és leült a padra. Az étel nem esett jól, gyomra kavargott. Szédült is egy kicsit, és kissé furcsán érezte magát. Nem fájt semmije, már a válla sem, csak valami meghatározhatatlan rossz érzés járta át. Karján, gerincén finom, kis borzongások futottak végig. Nézte az embereket az utcán, akik izzadtak a melegben, homlokukat törölgették, újságjukkal legyezgették magukat, ő pedig egyre szorosabban húzta össze magán a kardigánját.

– Talán tényleg orvoshoz kellene mennem – gondolta.

Felhívta a rendelőt, ahová néhanapján eljárt altatót, meg ezt-azt felíratni. Másnap délutánra kapott időpontot. Eszébe jutott egy régi osztálytársa, aki valami kutatóként dolgozott valamilyen kutató intézetben. Felhívta. Az üzenetrögzítő közölte, hogy a hívott fél jelenleg egy konferencián vesz részt, és csak a jövő héten lesz elérhető. Sorban hívta fel az összes számot, amit csak talált mobilja telefonkönyvében, de senkivel nem sikerült beszélnie. Végül már csak két szám maradt, a szüleié. Velük viszont nem akart beszélni. Tudta jól, mit kéne végighallgatnia, ha felhívná őket.

Anyja ahelyett, hogy meghallgatná, számon kérné rajta, hogy miért pazarolja el a pénzét, a fiatalságát, hogy mostani magas fizetéséből miért nem tartalékol, és miért nem megy már férjhez, és miért nem szül már neki unokákat. Apja fölényesen kioktatná, hogy nem ilyen hülyeségekkel kell foglalkozni, hanem karriert, egzisztenciát kell építeni, a pénzt nem kell mind felélni, hanem be kell fektetni… stb… stb…

Ezekre az unásig ismert szövegekre most nem volt kíváncsi, inkább ránézett a közösségi oldalra, ahová az imént feltöltötte Ubul képét. Huszonhatan lájkolták, hárman megosztották, de komment egy sem. Senki nem válaszolt a kérdésére.

– Na, ez szépen beleveszett az információ-áradatba – gondolta keserűen. – De erre számíthattam is. Nem is tudom, mit vártam ettől a próbálkozástól.

Nem először tapasztalta, hogy a lényegtelen információk tömegében a fontos közlendők elsikkadnak. Sejtette is, hogy az okoskodó, a vicces, cuki és disznó képek, videók és linkek között senkinek sem fog feltűnni, hogy ő most valami egészen szokatlan, különleges és érthetetlen információt osztott meg. Mégis bosszantotta, hogy senki sem vette észre sürgető kíváncsiságát, segítségkérését.

Telefonja jelezte, hogy akkumulátora hamarosan lemerül.

– Na, még ez is! – mérgelődött. – A töltő meg otthon van. Most mégiscsak mehetek haza.

Nem volt kedve metrózni, a reggeli dugók pedig már rég feloszlottak, így hát leintett egy taxit. Mikor beült az autóba, először örült az ismerős arc láttán. Többször is utazott már ezzel a taxissal. Bemondta a címet és kényelmesen hátradőlt, várta, hogy induljanak. A máskor mindig kedves és udvarias sofőr azonban most durván rámordult.

– Pénzed is van, vagy csak szórakozol?

Helen nem jutott szóhoz, döbbenten hallgatott. Ezt még sohasem kérdezték tőle. Aztán eszébe jutott az, amit a tükörben látott, és már nem csodálkozott annyira.

– Úgy nézhetek ki, mint egy lepusztult csöves… - gondolta.
– Add ide a telódat! – mondta nyersen a taxis. – Ha kiszálláskor rendesen fizetsz, visszaadom.
Helen megsemmisülten nyújtotta a telefonját.
– Loptad, mi? – csóválta a fejét a taxis látva a drága készüléket, de azért csak elindult.

Helen mélységesen megalázottnak és kifosztottnak érezte magát. Nem elég, hogy a taxis nem ismerte fel, hogy elmaradt a „Parancsoljon, asszonyom!”, a „Ma nagyon csinos, asszonyom”, meg a többi szokásos udvariaskodás, de még nyomorult tolvajnak is nézték. A telefonja nélkül pedig egyszerűen meztelennek érezte magát.

Egészen kicsire kucorodott össze a hátsó ülés sarkában, és görcsösen kapaszkodott az ajtóba. Úgy kucorgott, ahogy valamikor gyerekkorában, a sötét hálószoba sarkában, miközben szülei hangos veszekedésétől zengett a ház. De ez sokkal rosszabb volt, mert akkor régen ketten kucorogtak a húgával, most pedig egyedül volt. Nagyon egyedül. Biztos volt benne, hogy tojáshéjszín, gyűrt selyem kardigánját a taxis koszos-fehér, ócska rongynak látja. Tudta, hogy ez a lényegtelen apróság is csak ront a helyzetén. Jobbnak látta, ha meg sem szólal. Egész úton csak a saját térdét nézte, és alig várta, hogy szabadulhasson szorult helyzetéből. A taxisnak elkerekedett a szeme, amikor Helen fizetett.

– A platinakártyát is loptad, mi? – kérdezte, de aztán választ sem várva visszaadta a telefont. - Hívnom kéne a rendőröket, de nincs kedvem veled vacakolni… - morogta maga elé, és elhajtott.

Helen kissé megkönnyebbülten indult a lakása, a biztos menedék felé. Úgy sietett mielőbb eljutni az otthonába, ahogy a fuldokló igyekszik a partra. Helen úgy gondolt a lakására, mint a függetlenség, a szabadság, a kényelem és a biztonság szigetére. Ez volt az a hely, ahol nem nyitott rá senki váratlanul, ahol nem szólt rá senki, hogy rakjon rendet, ne tévézzen, netezzen hajnalig, szellőztesse ki a fürdőszobát és ne morzsázzon a szőnyegre. Ez a pár négyzetméter csak és kizárólag az övé volt. Ezért is viselte meg annyira a reggeli incidens. Durva beavatkozásnak érezte a jéghideg tapadókorong, meg a folt valóságos, vagy csak képzeletbeli megjelenését.

A lépcsőházba óvatosan, halkan, szinte lopva surrant be. Vigyázott, hogy ne vágja be hangosan az ajtót, ahogy szokta. Kopogós sarkú cipőjével a kezében osont el az újságjába temetkező őr fülkéje előtt. Nem akarta kitenni magát annak, hogy a portás se ismerje fel, és ezzel újabb megaláztatás érje női mivoltában, egyáltalán emberi mivoltában, csak azért, mert egy kicsit rosszul néz ki.

A lift végtelenül lassan kúszott fel a tízedikre. Helen egész úton azon izgult, nehogy valamelyik emeleten beszálljon mellé valaki, vagy összetalálkozzon egy szomszéddal a folyósón, és magyarázkodnia kelljen. Baj nélkül eljutott az ajtóig, ahol aztán hosszú percekig csak toporgott. Nehezen szánta rá magát, hogy benyisson a saját lakásába.

Az előszoba megnyugtatóan rendetlen volt, ahogy mindig. A tükör fölötti polcon téli és nyári kalapok, sapkák, kesztyűk, sálak porosodtak költői összevisszaságban. A cipős szekrény félig behúzott ajtaja mögül egy piros csizma sarka kandikált ki. A szekrénykén bontatlan levelek és színes reklámkiadványok hevertek. A levélkupac tetején pedig a telefontöltő kábele tekergőzött, mint valami hosszú, fekete giliszta.

A lány igyekezett nem belenézni a tükörbe, de a szeme sarkából azért látta, hogy semmivel sem néz ki jobban, mint reggel. Gyorsan a töltőre tette a telefonját, aztán a fürdő felé vette az irányt.

Fázott. Nem tudott átmelegedni a forró zuhanytól sem. Magára kanyarította vastag frottír fürdőköpenyét, és az egyébként csak télen használt vastag, puha mamuszba is belebújt. Remélte, hogy a tusolás majd felfrissíti, de csalódnia kellett. A tükör most is ugyanazt a sápadt, gyűrött, csapzott lányt mutatta, akivel ma reggel óta kénytelen-kelletlen azonos volt. Hosszú percekig álldogált az előszobában a tükör előtt. Nem tudott kibékülni a látvánnyal.

– Ez nem én vagyok… Talán egy nagy pohár vodka és holnap reggelre kialszom… - gondolta.
– A vodka bent van a szobában, a bárszekrényben. A ruháim is bent vannak a szobában. Ha fel akarok öltözni, mindenképpen be kell mennem. Be kell mennem a szobába, ahol reggel „az” történt… - gondolta.
– Nincs bent semmi! – bíztatta magát. – Mikor elmentem itthonról, már semmi nyoma sem volt annak a barna vacaknak. A tetőn sem találtam semmit. Nincs ott semmi, csak a vodka, meg a ruháim.

Keze remegett, ahogy lenyomta a kilincset, de csak benyitott. A látvány letaglózta. A szoba közepén a mennyezetről lógó élénkbarna indák hálójában ott lógott Helen halovány, kissé áttetsző, de tökéletes hasonmása. Pontosan olyan volt, mint Ubul képén a második, alvó nőalak. Körülötte ugyanaz a gomolygó, barnás köd, mint a képen. Az előszobából beszűrődő fényben itt-ott fémesen megcsillantak a tekergőző indák.

Helen szeretett volna kimenekülni a szobából, de nem bírt mozdulni sem. Hirtelen kiszaladt belőle minden erő, és tehetetlen rongycsomóként terült el a földön. Minden erejét összeszedve sikerült felülnie és az ajtófélfának támaszkodnia.

– Ubul! – szakadt ki belőle a hangos kiáltás.

Megpróbált felállni, vagy legalább kényelmesebben elhelyezkedni, de tagjai nem engedelmeskedtek. A felülés és a hangos kiáltás felemésztette minden energiáját.

– Ubul szemtanúja volt annak, hogy ez megtörtént valakivel. És nem szólt senkinek! De, igen, szólt, hiszen lefestette, kiállította, közszemlére tette. Arról már nem ő tehet, hogy a kutyát sem érdekelte. Nekem is csak azért keltette fel a figyelmemet, mert velem is valami hasonló… - motyogta maga elé félhangosan.
Fejében vadul cikáztak a kétségbeesett gondolatok.
– Le kéne fotózni, fel kéne tölteni a netre… De ez is ugyanúgy beleveszne az információk áradatába, ahogy Ubul képe is beleveszett. Nem keltene nagy hullámokat, apró, pillanatnyi fodrozódás lenne csak a felszínen.
– Fel kéne hívni valakit, hogy jöjjön ide és segítsen. Talán apát kéne felhívni, ő néha meglepően határozott tud lenni. Ebben a helyzetben pont az ő határozottsága kellene. Vagy Mabelt, ő mindig tudja, mit kell csinálni, ő mindig tud valami megoldást. Talán most is tudna. De legalább a portást fel kéne hívni, ő hamar ideérhetne. De, ha jönnének is, egyáltalán nem biztos, hogy tudnának segíteni. Nem is tudom, mi kéne ide. Orvos, tűzoltó, Szuperman? A telefon kint van az előszobában. Csak három lépés az egész. Fel kéne kelni.

Nem bírt felkelni. Nem hogy felkelni nem bírt, de a fejét sem tudta elfordítani, a kezét sem bírta felemelni. Ettől nagyon megijedt. Még mindig ugyanúgy ült, hátával az ajtófélfának támaszkodva, furcsán kicsavarodott lábakkal. Térdei már nem fájtak az esésétől, inkább zsibbadtak. Lassan elernyedt az egész teste és egyre jobban fázott. Úgy érezte, a gomolygó köd árasztja magából a hideget.

A köd lassan betöltötte a szobát. Komótosan hömpölyögve terjeszkedett mindenfelé. Próbált elhúzódni a feltartóztathatatlan homály elől, de nem sikerült. Amikor a jéghideg, barna kása hozzáért a bőréhez, önkéntelenül felsikoltott. Érezte, ahogy a sikoltástól megfájdul a torka, de nem hallott semmit. Ettől még jobban hatalmába kerítette a jeges rémület. Némán sikoltozott tovább, ahogy az egész testét beborította, elnyelte a nyálkás, undorító gomolyag.

– Most kéne elájulni, és holnap reggel arra ébredni, hogy süt a nap, és nincsen semmi baj – gondolta, de azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen ezen az ötleten.

Érezte, ahogy arca egy furcsa grimaszba rándul. Agyában képek villantak fel, hangok és érzetek kavarogtak. Mindenféle sci-fi és horror filmek merültek fel memóriája mélyéből. Emberevő gusztustalan szörnyek rohangáltak körülötte, gonosz alakváltó idegenek szivárogtak be az emberek közé, hogy elfoglalják a helyüket, elvegyék az életterüket, de még ebben a helyzetben is tudta, hogy a filmek csak szórakoztató kitalációk. Különben is, kinek jutna az eszébe pont az ő jelentéktelen pozícióját elfoglalni.

– Ostobaság… Vagy mégsem? – vívódott magában. - De akkor mi ez? Idegbaj? Hallucináció? Csak egy rossz álom? De mikor ébredek fel végre? Vagy ebből nem lesz ébredés?

Nagyon szeretett volna felkelni, és itt hagyni ezt az egész borzadályt, de még mindig nem bírt mozdulni. A szoba közepén a hasonmás egyre élénkebb színeket öltött. Már nem volt üvegszerűen áttetsző. Egyre inkább olyanná vált, mint egy hús-vér ember. A halványuló indák vonaglása lelassult, a köd pedig ülepedni kezdett. A szoba felső részében már egészen ritka volt, a padlóhoz közel egyre sűrűbb. Észrevette, hogy most pontosan úgy néz ki, mint Ubul harmadik nőalakja.

– Ubul ebben a fázisban hagyta magára azt a szerencsétlen nőt – gondolta.
– De vajon mi következik ezután? – hasított bele a jeges rémület. – Ubul azt már nem festette meg… Elmenekült és nem segített… Elmenekült és nekiállt festegetni…

Megpróbálta továbbgondolni a folyamatot. Azt várta, hogy a hasonmás kinyitja a szemét, kilép az indák alkotta függőágyból, és elindul… Elindul az életbe… Az ő életébe… De Helen már nem tudhatta meg, hogy mi következik, megtestesül-e a lázálom, vagy szertefoszlik az álmodóval együtt? Mozogni már rég nem tudott, de szeme sarkából még látta, ahogy kezei lassan áttetszővé válnak. Azt pedig már csak érezte, ahogy teste füstszerűvé lazul és eloszlik a ködben.

– Miért? Miért pont én?... Én, én, én… - sikoltott volna, ha képes még sikoltani, de ez már nem is Helen volt, nem is Helen utolsó gondolatfoszlánya, hanem csak egy enyhe kis fodrozódás a barna ködben.