A jaguár szemei IX.

Novella (1396 katt)

Szeszélyes istenek

Az expedíciós sereg gyorsan átvágott a folyó gázlóján. Reya és a tisztjei, kihasználva a szorosbeli rajtaütés miatti bosszúszomjat az emberekben keményen hajtották őket. Lovával felugratott egy dombra, amint a város közelébe értek, hogy szemügyre vegye. Elcsodálkozott, mert a külvárost nem vette körbe védőfal.

Olvasta a Cortezzal tartó papok feljegyzéseit, és a seregében számos veterán akadt, aki személyesen is részt vett az aztékok elleni hadjáratban. Túlzásnak, mesének hitte a vadak építészeti szaktudását, most mégis megdöbbent egy pillanatra. Kimeredt szemmel bámulta a hatalmas, emeletes építményeket a belső, fallal körülkerített városrészben.

Miután letáboroztak a sík terepen, összehívta a haditanácsot a sátrában. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a város túl hatalmas ahhoz, hogy bekerítsék. Vega és a tisztek rajtaütésszerű támadást javasoltak. Ágyúkkal szétlövik a kapukat, majd a gyalogosok benyomulnak. A lovasok kisebb csapatokban pedig mindig ott lesznek, ahol szükség van támogatásra. A fő csapásirány pedig az uralkodó és a palota felé irányul majd.

Borgo kapitány és Don Alvarado, hívták fel a többiek figyelmét, az utcák sűrű labirintusára a külvárosban.

- Rengeteg búvóhely kínálkozik a támadásra, és nem tudjuk kihasználni az előnyünket az ágyúinkkal - figyelmeztette őket Borgo.
- Én is így látom; legyünk egy kicsit óvatosabbak, azzal a rajtaütéssel - támogatta Alvarado a kapitányt.
- Mit javasol? - kérdezte Vega egy kicsit bosszúsan.
- Tisztítsák meg az utat a belső falig; fésüljék át alaposan az elővárost, és ha kell, egy széles sávban rombolják le a házakat! A szárnyakat pedig biztosítsák egy hirtelen jövő külső támadás ellen.
- Vagyis egy hagyományos, hosszan elhúzódó ostromra készüljünk fel, igaz?
- Sajnálom, kapitano, de nem vagyunk felkészülve egy ilyen hosszan elnyúló ostromra - vágott vissza gúnyosan Vega.
- Mégis mit gondoltak? Néhány lótól meg puskától, hanyatt-homlok menekülnek majd? - kérdezte Borgo.
- Nekem volna egy másik javaslatom. Küldjünk oda néhány embert tárgyalni: ha átadják az aranyat, békében elvonulunk.

A Don szavait mély csend követte egy percre.

- Maga megbolondult? - kérdezte Reya. A tisztek nem hittek a fülüknek. - Ez nevetséges, pláne egy nemesember szájából! - hangzott innen is, onnan is.
- Miért, úgy is csak azért jöttek, nem?
- Mire céloz ezzel? - kérdezte egy másik tiszt, Margello Bosco.
- Amit mindenki beszél már itt a táborban, hogy mindent maguknak akarnak! - vágott vissza nyersen Borgo.

Erre Vega tábornok felkapott az asztalról egy kupát, és a tartalmát Borgo képébe loccsintotta. A kapitány válaszul ököllel orron ütötte a tábornokot, aki ráesett a kormányzóra, de a következő percben már talpon volt; a szemei vérben forogtak. Az orrából folyó vér összemocskolta a díszes fehér inggallérját és a mellpáncélját.

- Ezért megfizetsz, te hollandus kutya! - vicsorogta. - Túl sokat tűrtem már eddig is!

A sátorban eluralkodott a zűrzavar. Egyik oldalon Borgo és Alvarado, a másikon Vega és a tisztek. Reya hiába próbálta békíteni őket. Nem bánta volna, ha végeznek egymással, de szüksége volt minden embere, így a békebíró álarcában tetszelgett a többiek előtt. Parancsoló hangnemben próbálta csillapítani a lobogó indulatokat.

- Fékezze magát, Vega tábornok, maga is, kapitano! Különben vasra veretem mindkettejüket!

Ez nem igazán hatotta meg az ellenfeleket, így keményebb hangnemet ütött meg.

- Ha nem hagyják abba az acsarkodást, mindkettőjüket felköttetem lázadásért! - ordította.

Erre, ha nehezen is, de elálltak attól, hogy megcsapolják egymás vérét.

- Amíg véget nem ér az ostrom, mindketten kerüljék egymást, és a tábor két végében tartózkodjanak! - utasította őket.

***

A haditanácskozás napján elég szeles volt az idő dacára a tiszta felhőtlen égboltnak. A sátorponyvák oldalát is megmozgatta egy-egy hevesebb széllökés. A tábort verő katonák még örültek is a hűvös légmozgásnak, ami csökkentette a nyári forróságot. Ám ez az öröm lassan aggodalomba csapott át, ahogy egyre hevesebben kezdett el fújni! Bőrzsákokat emelgetett, a tartókötelek megfeszültek. A kikötött lovak nyugtalanul kapálták a földet. Egy-egy nagyobb széllökés oldalba kapta őket és felborzolta a sörényüket.

A zsoldoskatonák káromkodva húzódtak be a sátorok fedezékébe. A légmozgás erősödött: a bográcsok sorra felborultak, kidőltek, tartalmuk szétfolyt a földön. Izzó parázs és félig leégett fadarabok szóródtak a szélrózsa minden irányába.

- Az ördögbe hát már sehol sincs nyugta az embernek! - ordította Reya, kilépve a sátorból. Lekapta a fejét, mert egy elszabadult bőrzsák kis híján képen találta.
- Szent Bernátra és az összes szentekre! - kiáltotta Brunó. Társával Karllal döbbenten meredtek az eléjük táruló látványra.

A város felől egy hatalmas tornádó közeledett feléjük. Ahogy nőt, lassan eltakarta a napot, a várost és a környező vidéket is. A közepe pörgött veszettül, mint az ördögmotolla.

- Végünk van; itt az Isten figyelmeztetése! Nem lett volna szabad erre az útra rálépnünk! - sápítozott az egyik tiszt Reya mellett.
- Elhallgass, te ostoba!
- Páncélokat felcsatolni; a lovakat a szekerek mögé! - utasították a katonákat.

A tornádó közéjük ért, diónyi nagyságú jégdarabok hullottak, eső zuhogott sárral keveredve. Mintha tényleg a végítélet következett volna.

Az egyik zsoldos elkésett: megpróbált bejutni az egyik szekér alá, de egy ökölnyi nagyságú jég fejen találta. Sisakja nagyot kondult, térdre esett, ahogy megpróbált felállni, a tornádó elkapta s az egyik ágyúcsőhöz csapta. Gerince korhadt ágként törött ketté.

- A sátán táncol a patáival - nyögött fel Karl.
- Inkább a vadak boszorkánysága ez - vitatkozott Brunó. Mindketten egy szekér alatt fejtették ki a véleményüket az ítéletidővel kapcsolatban.
- Nem maradhatunk itt pajtás - figyelmeztette Karl a társát - ha belecsap egy istennyila a lőporba...
- Igazad van, komám, hátrébb van egy árok!

Mindketten kúszva elindultak az említett irányba. A legkülönbözőbb tárgyak és élőlények repkedtek körülöttük a levegőben. Lószerszámok lovakkal és lovak nélkül, takarók, sátrak, emberek, vizestömlők. Kétszer csak az isteni gongviselés mentette meg az irhájukat. Az örvény gócpontja méterekre vonult el mellettük a földet tisztára seperve. A közelükben egy férfit felkapott a földről, aki megy sátorkötélbe kapaszkodott kétségbeesetten; játékbábuként pörgette egy darabig a levegőben, aztán hirtelen elengedte. Az illető nagyot csattant a poros, száraz földön, és azonnal meghalt.

Végül sikerült elérniük az árkot és bemászniuk. Reya ott szorongott már több tucat halálra rémült katona társaságában. Úgy tűnt, a vihar nem akar csillapodni. Mozdulni senki sem mert, az orkán bömbölt és üvöltött. A szélben ordítani kellett, ha meg akarták hallani a másikat.

***

Mendoza atya, Maria és az uralkodó együtt nézték, ahogy a zsoldossereg tábort ver a tágas fennsíkon¸ néhány százméternyire az előváros házaitól, a belső városfal tetejéről. Topal nagy figyelemmel hallgatta a padre magyarázatát a fehérek erős páncélzatáról és acélfegyvereiről. De legjobban az ágyúk tűzereje miatt aggódott. Bölcs vezetőként azonnal átlátta, hogy a lőfegyverek az erőfölényt a fehérek javára billentik.

- Ha nem volnának tűzfegyvereik és a két ágyú, hónapokig kitartanánk - mondta Mendozának. - Ám így kevés az esélyünk!

A zsoldosok támadásának a hírére érkezett a városba ugyan néhánytucat más törzsbeli harcos. De ezzel az erősítéssel is csak mintegy háromezer ember felett rendelkezett.

- Az egyetlen, ami a mi oldalunkon áll, az a víz.
- Hogy-hogy? - kérdezte a pap.
- Kint a fennsíkon nincs; vissza kell menniük a dzsungelba a forrásokhoz, ha inni akarnak. Itt a városban több kút és vízgyűjtő medence is van. Az esős évszak pedig még várat magára. Azon kívül nem lennék meglepve, ha a szomszédos törzsek támadást intéznének ellenük, és rajtaütnének a táboron.

Egyre nyugtalanabbul figyelte, ahogy a két ágyút elég távol a nyilaktól és lándzsáktól, de elég közel a külső házakhoz, elhelyezik. Az első lövésekre hátrahőkölt, mint mindenki a falon, de bátorságot mutatva népének visszalépett a széléhez, és elordította magát a zsoldosok tábora felé.

- Ezzel nem ijesztitek meg Topalt, Qetecola fiát, disznók!

Hangja elvezett az újabb ágyúlövésben, ám erőt és bátorságot öntött a népébe. Végül kénytelenek voltak elhagyni a tetejét a belső falnak a folyamatosan hulló "áldás" miatt. Csak néhány bátor őrszem maradt, aki folyamatosan figyelte az ellenség mozgását.

Az ágyúk szakadatlanul lőtték a külvárost és a belső falakat. A nép már a zsoldossereg érkezésekor a belső városba vonult vissza. Mivel odabentről csak csekély ellenállást tanúsítottak az indiánok, a két ágyút közelebb tolták a házak felé. A kapu mögött az uralkodó egy öngyilkos, de határozott lépésre szánta el magát.

- Megtámadjuk a fehérek táborát! Inkább a harcban essünk el, mint rabszolgák legyünk a saját földünkön.

A keleti kapu mögött összegyűlt harcosok elégedetten helyeseltek.

- Mutassuk meg ezeknek a majmoknak, mi az igazi harc! - harsant fel innen is, onnan is a kiáltás.

Topal az összegyűlt sereg élére állt. Kifestve, harci díszben még félelmetesebbnek tűnt, csakúgy, mint a mögötte állók hosszú, tömött sorai. Harci buzogánya az övébe tűzve, kése a jobb oldalán. Kezében lévő lándzsájának széles pengéjén megcsillant a napfény. Sokszor kóstolta már az ellenség vérét.

A kapu kinyílt. Ám ekkor az egész hadsereg megtorpant, mert előttük a semmiből, hirtelen egy szabályos tornádótölcsér alakult ki. Ahogy a zsoldosok egésznap, ők is érezték a feltámadó elem egyre erősödő erejét. De nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. A tornádó egyre erőteljesebben forogva, sötét felhőkkel a tetején, elindult a fehérek tábora felé. Hátborzongató volt a jelenség a kék égbolt közepén. A tlaskalánok döbbenten nézték a pusztítást a zsoldosok táborában.

- Itt az idő! - kiáltotta lelkesen Topal. - Használjuk ki a lehetőséget: zúzzuk szét egyszerre az egész csürhét!

Az uralkodó vezetésével megindultak.

- Megálljatok! Ne sértsétek meg az isteneket! Had töltsék ki a dühüket a fehéreken! - kiáltotta Asova, a főpap. - Ó, nagyúr - tárta szét a karját színpadias mozdulattal, fejét az ég felé emelve - a tiszteletedre halomba rakjuk a disznók fejeit, az oltárod előtt, ma este!
- Mire várnak még? - kérdezte Mendoza értetlenkedve Mariat.

Bár nem volt a vérontás híve, de ő is tisztán átlátta a helyzetet. Ha valamikor közel álltak a tlaskalánok a győzelemhez, akkor az most volt. Türelmét vesztve, maga állt az uralkodó mellé, határozottan intve a zsoldosok felé. A helyzet kezdett egyre kínosabbá válni. Asova csökönyösen ragaszkodott a helyben maradáshoz, versenyt kiabálva Mendoza atyával.

Topal a fogát csikorogtatta dühében, már azon gondolkodott, hogy buzogányával szétloccsantsa a főpap koponyáját, amikor drámai fordult következett be. Az égiek, talán ráunva a késlekedésre, hirtelen a város felé fordították elemi dühüket.

Az indiánok hirtelen egy eső és jégvihar kellős közepén találták magukat! Szerencséjükre a pokoli förgeteg ereje gyorsan szétforgácsolódott az előváros sűrű házlabirintusában. Ám még így is kénytelenek voltak a falak, házak fedezékébe húzódni. A kapu tárva-nyitva maradt a tornádó miatt. Mire feleszméltek, az első vértbe öltözött lovasok, mögöttük a gyalogosokkal, már be is nyomultak.

Előző oldal rozsomák