Őszi szellem

Novella (1349 katt)

A Nap lassan, fáradtan kúszott elő a dombok mögül. Szinte minden reggel megnézem, ahogy újjászületik. Ez a lelkemet is új erővel tölti fel. Új kezdet, új lehetőségek. A mai napon viszont a Nap valamiért szokatlanul lassan emelkedett ki sírjából. Nem gondoltam emiatt semmi rosszra, csak érdekesnek tartottam. Talán az ősz teszi. Ilyenkor lelassul a világ. Néha engem is megpróbál lelassítani, de nem hagyom neki. Egyszerűen nem tehetem.

A szoliák hercegnője vagyok. Mi, szoliák a fényből születtünk, a Nap gyermekei vagyunk. Nincs árnyékunk, mert a lelkünkben nincs sötétség, csak fény. Rajtunk kívül minden más faj lelkében eredendően van sötétség, viszont csak keveseknek van mellette fény is. Ahhoz ugyanis fényforrássá kell válni, az pedig nem egyszerű feladat.

Nincs sok szolia a világon. Csupán egyetlen országban élünk, több helyen nem. Egy napon ennek az országnak leszek a királynője.

Hercegnőként nincs sok feladatom. Ha harcra kerül a sor, mindig a trónörökös a hadvezér. Ez azonban nagyon ritka, alig vannak ellenségeink. Ezen kívül csupán annyi a dolgom, hogy amikor eljön az ideje, jó uralkodó legyek és néha illemlátogatást tegyek egy-két rendezvényen.

A napfelkelte után hamar felöltöztem. Aztán sétálni mentem a palota kertjébe. Egy idő után leültem a fűbe és csak figyeltem apám látogatóit. Különbözőnél különbözőbb lényeket láttam. A többségük szolia és ember volt, mint mindig, de a legváltozatosabb összetételben. Szegénytől a gazdagig minden társadalmi rétegből megfordultak nálunk. Természetesen tudom, hogy hercegnőként kivételes helyzetben vagyok. Ennek ellenére az elmúlt 120 évben én is keményen dolgoztam. Pontosan azért, mert hercegnő vagyok, fiúként neveltek. Mára kifogástalanul értek a harchoz, a hadi és politikai stratégiához, illetve a szoliákra jellemző varázserő használatához. Mindez 100 év gyötrelmes és kitartó munkájának eredménye. (A szoliák 100 éves korukra mindössze húsznak néznek ki, utána pedig nagyon lassan öregszenek tovább. Ez az öregedés annyira lassú, hogy egyes emberek azt gondolják, egyáltalán nem is öregszünk.)

Ahogy tekintetem ezen merengve elidőzött a fák megsárgult koronáján, hirtelen egy szolga lépett mellém.

- Úrnőm!
- Igen?
- Atyád hívat.
- Megyek.

Felálltam és a trónterembe mentem. Apám éppen egy középszerű emberrel beszélgetett.

- Selena! - kiáltott fel apám, amikor meglátott.
- Apám - hajtottam enyhén fejet a király előtt.
- Ő itt Brone - intett fejével az ember felé.
- Örvendek, hercegnő - Brone illedelmesen meghajolt előttem.
- Üdvözöllek - válaszoltam.

Nagyjából húsz év körüli férfi. Hófehér bőr, hollófekete haj, égszínkék szem. Mi tagadás, meglehetősen vonzó.

- Brone azért jött, hogy jobban megismerje a kultúránkat - magyarázta apám. - Rád bízom őt.
- Rendben - bólintottam Brone-nak, hogy kövessen.
- Sokat hallottam rólad, hercegnő - szólalt meg, amikor már majdnem a szabad levegőn voltunk.
- Valóban? És miről vagyok olyan híres?
- Szépségedről és erődről.
- Brone, kérlek, egyezünk meg valamiben! - nem hagytam neki időt válaszra. - Lehetőleg beszéljünk csak arról, ami miatt itt vagy. Más nem érdekel.

Lehet, hogy durva és sértő vagyok, de lényegre törő. Végül is a célomat elértem. Ezek után csak a szoliákról és a szolia kultúráról beszéltünk. Ebéd után körbevezettem a városban. A történelmünkről meséltem neki, ami teljesen lenyűgözte.

Éjjelre szállást kapott a palotában. Másnap ismét együtt jártuk a várost, és aztán megint. Így ment ez pár napig.

- Miért érdekelnek ennyire a szoliák? - kérdeztem az egyik délutánon a főtér egy padján ücsörögve Brone-tól.
- Megszeged a saját egyezményedet, hercegnő - vágta rá mosolyogva. Igaza volt, de ez már nem érdekelt. Kíváncsi voltam rá.

Elmesélte, hogy évek óta csodálja a szoliákat, akik szerinte fantasztikus lények. Lenyűgözőnek tartja, hogy magunkéinak mondhatjuk a fény erejét. Ez rajtunk kívül csak keveseknek adatik meg. Láttam a szemében a kíváncsi vágyódást és a hatalmas tiszteletet, amit fajunk iránt tanúsít.

Az elkövetkező néhány napban áttértünk történelemről a művészetre és közben azon kaptam magam, hogy egyre több kérdést teszek fel Brone-nak az életéről és személyiségéről, és hogy én is boldogan válaszolok a felém irányuló, rólam szóló kérdéseire. Egyre jobban megismertük egymást, ezzel együtt mindig egyre több vele kapcsolatos dolog érdekelt.

Hetek teltek el így.

Az egyik reggelen, amikor Brone-hoz indultam, hogy bevezessem a szolia költészet rejtelmeibe, a folyosón futottam össze vele. Nagyon megrémültem. Borzasztóan nézett ki. Megtörtnek és hihetetlenül magányosnak tűnt. Fizikailag semmi baja nem volt, de a lelke szenvedett.

- Mi történt? - kérdeztem azonnal.
- El kell mennem.

Ez a pár szó engem is szíven ütött. Elmegy. Nem lesz többé itt. A jelenléte természetessé vált a számomra. Eszembe se jutott, hogy bármikor is elmenne.

- De miért? - tört elő belőlem a nyafogós kisgyerek.
- Hírt kaptam otthonról. Szükségük van rám. Azonnal indulnom kell.

Elszánt küzdelmet vívtam a könnyeim ellen. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak.

- Nekem is szükségem van rád - meglepődtem azon, hogy mit mondtam, de rá kellett jönnöm, hogy ez pontosan így igaz. Brone nem tűnt meglepettnek, csak végtelenül bánatosnak.
- Nem tudod elképzelni, mennyire nehéz itt hagynom téged.

És ekkor megértettem. Neki is szüksége van rám és itt kell hagynia. Ez az oka annak, ahogy kinéz. Nagyon jól tudja, hogy semmi féle képen nem mehetek vele, mert a szoliáknak nagyobb szükségük van rám, mint egyetlen hercegnőjük.

- Indulnom kell - ismételte.
- Értem - válaszoltam halkan. Közben próbáltam elfogadni a tényt, hogy valószínűleg most látom utoljára. Nagyon messze van az otthona, ráadásul jelenleg háborús övezet. Az én országom nem segíthet az övének. Az az emberek világa. Nincs jogunk beleszólni.

Brone közelebb lépett hozzám, hogy átöleljen.

- Minden nap gondolni fogok rád - súgta.
- Én is rád.

Váratlanul megcsókolt. Hosszan és szenvedélyesen. Aztán mélyen a szemembe nézett, miközben a kezemet fogta.

- Nem leszünk olyan távol egymástól. Akárhova sodor az élet, mindig ugyan az a Hold világít le ránk.

Elengedett, megfordult és határozott léptekkel elindult. Nem voltam képes levenni róla a tekintetemet. Mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött a folyosó végén, még egyszer visszafordult és rám nézett.

- Szeretlek, hercegnő - azzal átlépett az ajtón.

Azonnal felsiettem a szobámba. Az ablakból figyeltem, ahogy távolodik. Nem nézett többször vissza. Egészen addig néztem, ameddig végleg el nem tűnt a szemem elől. Közben nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Könyörtelenül áttörték magukat az akaratomon és tűzforró folyamként kerültek a felszínre.

Én is szerettem. Életemben először. Egy embert. És ez az ember most sétált ki az életemből.

Sokáig fájt a hiánya. Minden éjjel hosszan bámultam a Holdat és rá gondoltam. Arra, hogy abban a pillanatban a világ valamely távoli pontján ő is ugyan ezt teszi. A Holdat nézi és rám gondol. Ugyan azt a Holdat.

Évek múlva már csak olyan volt, mint ha Brone egy szellem lett volna. Egy őszi szellem, aki maradandó nyomot hagyott az életemben.

A napjaim egyhangúan teltek, mint mindig. Egészen addig, ameddig hírt nem kaptunk egy közeledő vámpír seregről. Ők a legősibb ellenségeink. Mindenben pontos ellentéteink. Sötétségből születtek, a Hold gyermekei. A lelkük tele van sötétséggel. Nagyon sok van belőlük. Nincs saját földjük, vándorolva, az emberek közé férkőzve élnek a világ szinte minden pontján. Sokszor próbáltak már legyőzni minket, de soha nem sikerült nekik. Ha rajtam múlik, most se fog.

A közelgő vámpírok hírére azonnal összegyűjtöttük a seregünket. Felfegyverkeztünk, majd kivonultunk oda, ahol a kémeink szerint a vámpírok be akarnak törni az országba. Ott letáboroztunk és megvártuk az ellenséget.

Nem kellett sokáig várnunk. A következő éjjelen meghallottuk a közeledő sereget. Csatasorba fejlődtünk, mire megláttuk őket. Vadak voltak és vérszomjasak. A vámpírok szenvedélyesen vágynak a szoliák vérére, a fény halálára és az élet ízére.

Véres küzdelem vette kezdetét. Számtalan szolia feje hullott a porba, miközben számtalan vámpír vált hamuvá. Magam is sok vámpírral végeztem. Aztán a csata hevében megláttam valamit. Először azt hittem, csak képzelődök. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: nem így van. Brone-t láttam, ahogy szolia-harcosok támadásait veri vissza. Nem ölte meg őket, csak védekezett. Hát vámpír lett belőle. Megpróbáltam közelebb jutni hozzá. Ezt a támadó vámpírok nem engedték, így csak próbáltam nem szem elől téveszteni a szellemet. Az események felgyorsultak, a harc hamarabb véget ért, mint gondoltam. Az életben maradt vámpírok elmenekültek, kivéve egyet. Brone ott maradt. Még mielőtt a szoliák, akik lefegyverezték, megölték volna, oda siettem.

- Várjatok! - állítottam le őket. A tömeg szétnyílt előttem és megláttam a térdelő Brone-t.
- Hercegnő - hajtott fejet előttem. Régen is mindig így hívott. Soha nem mondta ki a nevemet.
- Brone - kezdtem. - Hajlandó vagy felesküdni a szolgálatomra?

Ha megteszi, életben maradhat és hazajöhet velem.

- Esküszöm, hogy örökké szolgálni foglak, hercegnő - vágta rá gondolkodás nélkül. Erre a szoliák, akik eddig Brone nyakához fogták kardjaikat, leengedték fegyverüket. Még egy utolsó pillantást vetettem Brone-ra, majd hátat fordítottam neki és rangomhoz méltó tartással hagytam magam mögött. Ameddig haza nem értünk, nem találkoztam többször Brone-nal. Őt rabszolgaként hozták. Fájt, hogy szolgasorba kényszerült, de nem volt más megoldás. Otthon se tudtam azonnal vele foglalkozni. Részletes elszámolással tartoztam apámnak. A trónteremből kilépve egy szolga fogadott.

- Elnézést úrnőm, de idehoztak egy vámpírt azzal, hogy ő a szolgád. Nem vagyunk biztosak benne, hogy szabadon engedhetjük a palotában.
- Nyugodtan engedjétek el és küldjétek a szobámba!

Egyenesen a szobámba mentem. Odaültem az ablakhoz. Csak úgy hemzsegtek a fejemben a kérdések. Az ablakból kinézve eszembe jutott az a fájó emlék, ahogy láttam Brone-t elmenni.

A következő pillanatban kopogtak az ajtómon.

- Gyere be!

Brone lépett be. Amint megláttam, az összes kérdés szertefoszlott. Csak ketten maradtunk. Ő és én, semmi más. A vámpírokra jellemző hihetetlen sebességgel termett előttem. Szorosan magához ölelt. A teste hideg volt. Megborzongtam tőle, ennek ellenére mégis jól esett az ölelés.

- Sajnálom, hogy így kellett újra találkoznunk - mondta lágy hangon.
- Nem számít. Megint itt vagy, csak ez a fontos.

Olyan volt, mint ha egy álomba csöppentem volna. Természetesen sokan ellenezték, hogy egy vámpír lakjon a szoliák királyi palotájában. De apám beleegyezett, így senki más véleménye nem számított. Ironikus: a szolia hercegnő egy vámpírba szerelmes.

Úgy repültek a napok, mint még soha. Az egyik reggel nagy hangzavarra ébredtem. Kivételesen a varázserőmet használva öltöztem föl, mert kíváncsi voltam, mi történt. Ahogy kiléptem a folyosóra, szó szerint belém ütközött egy szolga.

- Selena hercegnő! Azonnal az udvarra kell mennünk!

A hangja nagyon nyugtalan és rémült volt. Ettől megijedtem egy kicsit. Gyors léptekkel haladtunk a kijárat felé. Kint a sok szoliától nem láttam semmit. Akik észrevették, hogy ott vagyok, lesütötték a tekintetüket. Ekkor tört rám a félelem. Lassan elindultam a tömeg felé. A szoliák utat engedtek nekem. És megláttam. Ott feküdt apám véres teste. A megmaradt távolságot futva tettem meg, majd lerogytam apám mellé. A könnyeim utat törtek maguknak, ahogy ráborultam a halott testre. Valóban halott volt. De... egyben volt a teste. Egy szoliát csak két féle képen lehet megölni: ha levágják a fejét, és ha teljesen kiszívják a vérét. Ez a tény még elviselhetetlenebbé tette az amúgy is fájdalmas helyzetet, hogy elvesztettem az egyetlen családtagomat, akit mindennél jobban szerettem. Nem is fogtam fel, hogy mi történt...

- Hercegnő - rántott vissza a valóságba az egyik szolia. Óvatosan a vállamhoz ért és úgy szólított, ahogy ő szokott.

Remegő lábakkal felálltam. Még egy pillantást vetettem apámra, aztán varázserőm segítségével olyan külsőt adtam neki, ami egy királyhoz illik. Ugyan így eljuttattam a trónterembe, egy emelvényre. Csak egy vérfolt maradt előttem.

- Készüljetek fel a temetésre! - adtam ki a parancsot, mielőtt ott hagytam volna a szoliákat.

Brone szobájába indultam. Gyorsabban odaértem, mint akartam. Brone az ablaknál állt. Még több könny csordult végig az arcomon.

- Ez volt a csapatom terve - kezdte. A vámpírok csapatokban élnek. - Így akarták bebizonyítani, hogy képesek vagyunk közétek jutni és elpusztítani azt is, amit a legjobban védelmeztek - elhallgatott egy pillanatra. - Az én bűnöm az egész. Ellent kellett volna mondanom, ameddig még lehetett...

Nem tudtam tovább hallgatni.

- Az őrség nem sokára érted jön.

Nem mondtam többet. Eszébe se jutott megszökni. Ha azt mondtam volna neki, önként bevonult volna a cellába.

Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba. De ezt nem tehettem, így inkább a rám háruló feladatokkal kezdtem foglalkozni. Megkerestem a tanácsadókat, út közben pedig elküldtem az őröket Brone-ért. A tanácsadók részletesen elmagyarázták jelenlegi diplomáciai helyzetünket, és minden mást is, amit újdonsült királynőként tudnom kell. Ez segített abban, hogy elterelje a figyelmemet a lelki fájdalmaimról, de sajnos nem sokáig. Közeledett apám temetése és a gyilkos kivégzése.

A szobámba mentem, hogy felkészüljek a szertartásra. Hosszú, díszes gyászruhát öltöttem, királynőhöz méltót. Egyenesen a temetésre mentem. A szertartás szép és megható volt. Nagyon sokan jöttek el az országból, hogy leróják tiszteletüket a nagy király előtt.

A temetés után még sokat elidőztem a friss sírnál, de mégsem annyi ideig, ameddig szerettem volna. Indulnom kellett, hogy végrehajtsam a kivégzést. A börtönhöz mentem, mert előtte még szerettem volna beszélni az elítélttel. Brone szavai visszhangoztak a fejemben, hogy az egész egy terv volt és ellent mondhatott volna, ameddig lehetett. Nem értettem semmit.

A cella előtt álltam meg. Brone a falnál ült, de ahogy meglátott, odajött hozzám a rácshoz. A szemembe nézett. Nem szólalt meg. A tekintete fájdalmat sugárzott. Most másodszor láttam ilyen rossz állapotban.

- Mondj el mindent! - tértem a lényegre.
- Be kellett jutnom közétek és elfogadtatnom magam, hogy a csata után visszajöhessek.
- Tessék?

Ez azt jelenti, hogy már akkor is vámpír volt, amikor először találkoztunk.

- Egy bűbáj segítségével olyan lettem, mint egy ember. Az volt a dolgom, hogy a bizalmadba férkőzzek. Érzelmekről nem volt szó - vércseppek gördültek végig az arcán. A vámpírok vért sírnak. - A varázslat kezdett megtörni, ezért el kellett mennem. Akkor kellett volna ellent mondanom a csapatomnak és eltűnnöm, örökre. De nem tettem, mert gyáva voltam. Féltem a magánytól. És féltem elmondani neked az igazat. Ezért történt ez az egész. A vezérünk azt mondta, ha nem jövök vissza és nem ölöm meg a királyt, akkor eljönnek és téged ölnek meg. Ezt nem hagyhattam. Hidd el, akármi történik velem ezután, az nem lesz akkora büntetés a számomra, amekkorát érdemelnék azért, amit tettem veled.

Tehát minden hazugság volt. Csak az nem, hogy szeret. Ez nem változtat semmin, de legalább már tisztán látom a helyzetet és értek mindent.

- Brone - felnézett a hangomra. - Megbocsájtok neked.

Nem tudott mit válaszolni. Nem is kellett. Most kapta meg tőlem a megváltást. Nem kérte, mert legmerészebb álmaiban se remélte volna, hogy megkapja és nem is gondolta úgy, hogy megérdemli.

- Nem sokára találkozunk - búcsúztam.

Igazam volt. Nem sokkal később a trónteremben álltam karddal a kezemben. Az őrök már hozták Brone-t. Térdre kényszerítették előttem. A szemembe nézett. Semmi félelmet nem láttam a szemében, csak végtelen bánatot. Most lát utoljára...

- Brone, vámpír-szolga - kezdtem. - Megölted apámat, Derron királyt. Ezért a büntetésed halál.

De soha nem halsz meg - egészítettem ki gondolatban, de ezt már csak Brone hallotta.

Meglendítettem a kardot.

- Szeretlek, Selena.

Alig hagyták el a szavak az ajkát, a kard könnyedén átsuhant a nyakán. A teste hamuvá omlott, amit a szél épp oly könnyen fújt szét, mint a lehullott, elsárgult faleveleket.

Ősz volt, a természetben és a lelkemben egyaránt.

A szoliák halhatatlanok. Hosszú életem során senkit nem szerettem úgy, mint Brone-t. Egy vámpírt. Sok idő telt el. Elővigyázatosabb és kegyetlenebb voltam a vámpírokkal szemben, mint apám. Nem engedhettem, hogy még egyszer közénk férkőzzenek. Remélem, sikerült népemhez illő királynővé válnom. Mindent megtettem ezért, csak ezzel foglalkoztam. Mégis... nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Minden nap láttam elmenni, aztán feltűnni a csata forgatagában, végül meghalni a kardom által. Minden nap hallottam, ahogy hercegnőnek szólít. És elalvás előtt, miután jó ideig bámultam ugyan azt a Holdat, hallottam, ahogy egyszer kimondta a nevemet. Soha nem halt meg.

Hiába teltek el évek, nem szabadultam tőle, az őszi szellemtől.

Előző oldal Shannen