A lovag és a boszorkány I. (javított verzió)

Novella (1525 katt)

Erodon, Nagy Csillaghullás utáni 1015. esztendő

Raoul lovag komoran léptetett hóka lován a hegyoldalnak felfelé. Az ösvényt kétoldalt sűrű erdő vette körül, a fák koronái csaknem teljesen eltakarták a csillagos eget. Lassan leszállt az éj, s a rengeteg hangjai - az itt-ott huhogó baglyok, a csörtető vadak és a toportyánok tutulása - baljóslatúan csengtek a lovag fülében. Raoul elméjét nem bénította a félelem, mégis kínosan egyedül érezte magát, ahogy közeledett célja, a boszorkány sziklavára felé. Attól nem kellett tartania, hogy eltéved, mivel az egyre gyakrabban felvillanó lidércfények mutatták neki az erdei ösvényt. Nyilvánvalóan ez csapda, de a lovagot a legkevésbé sem érdekelte. Száz csatával a háta mögött, kérges tenyérrel és még kérgesebb szívvel nem vágyott újabb hőstettre. Ideje végleg szembenéznie a végzetével.

A fák lassan ritkultak körülötte, hamarosan az erdő széléhez ért. Kerek bronzpajzsán megcsillant az Erodon két holdjának, a Basiliscusnak és a Ptenarrnak fénye. Hűvös, tavaszközépi szellő fújt szembe. Immár a harminchetedik tavasz a lovag életében... majd´ két évtizednyi kóborlás, háborúk és párbajok sorozata... játszadozás egy fabatkát sem érő élettel...

Komor merengéséből egy lidérc támadása riasztotta fel. A semmiből előbukkanó szellemlény nőalakot öltött, majd egy visító kacaj kíséretében nyaka hirtelen megnyúlt, feje fogakkal teli szájjá nyílt, s kobraként kapott a lovag torka felé. Raoul épphogy maga elé tudta kapni az aranyozott, rontás elleni pajzsot, rajta a Nap szimbólumával. Fáklyájával a támadójára suhintott, de a démoni lény addigra köddé vált. Raoul vállat vont, s folytatta útját. Kisvártatva, maga mögött hagyva az erdőt, egy tisztásra ért. Itt újabb, bizarr formájú lidércek próbálták rémisztgetni a vakmerő utazót. Raoult hidegen hagyta a látvány, tudván tudva, mindez csak mágia keltette illúzió. Ám a lova megmakacsolta magát, s egy tapodtat sem mozdult. Raoul óvatosan lekászálódott a nyeregből, és néhány nyugtató szót sugdosott a hátasa fülébe. Ezután egy kendővel letakarva a rémült állat szemét, s kantárszáron vezette tovább a paripáját. A morgó-hörgő, jajongó lidércek lassan elhalványultak mellettük, de nyomban új alakot öltöttek. Először egy arannyal teli, vakító ragyogású kincsesláda jelent meg az út szélén, majd - mintha a ládából keltek volna ki - két aranyhajú, lenge öltözetű fiatal lány kezdte csalogatni a lovagot.

- Gyere bátran közénk, vitéz lovag! Mi vagyunk az igazi kincs! - szólongatták Raoult kihívó mosollyal, miközben egymást ölelgették, simogatták szemérmetlen érzékiséggel. - Jöjj, csak jöjj, nem bánod meg! Nálunk nem fog berozsdásodni a pengéd, de nem ám! És nem is tompul el a hegye! Van-e merszed megküzdeni velünk ifjú vitéz? Vigyázz, még lefegyverzünk! Ha-ha-ha!

Így évődtek Raoullal a lidérclányok, egymás szavába vágva. Kacagásuk egyszerre volt gyöngyöző és trágár. A lovag válaszra sem méltatta őket, ehelyett kiragadott egy öklömnyi követ az út porából, s a túlvilági cemendék közé dobta. Inkább kíváncsiságból tette, mint dühből, de pontosan az történt, amire számított. A kő akadálytalanul áthatolt a két lidérclányon, ők pedig egy pillanatra rá szertefoszlottak, mintha ott sem lettek volna. A díszes, ragyogó kincsesláda is tovatűnt, a lovag ekkor vette észre a fáklyája fényénél, hogy a láda hűlt helye bizony a szakadék pereme! Raoul gúnyos mosollyal pillantott a csapdára. Micsoda ósdi, gyerekes trükk! Mint a tündérmesékben! Egy királylányt elrabló boszorkától Raoul ennél jóval többet várt. Ahogyan haladt tovább az ösvényen, már láthatóvá váltak a boszorkány búvóhelyének körvonalai, amint baljósan feketéllenek a távolban. Mint valami sokszarvú fenevad, úgy hatolt a csillagos égbe a sziklavár oromzata. Lidércek már nem voltak sehol, a lovagot a fáklyája fényén túl körbeölelte az éjszaka csöndje.

Váratlan akadály állta útját. Az utat két fa keretezte, közöttük hatalmas rönkök feküdtek egymás hegyén-hátán. Közelebb érve a lovag észrevette, hogy a két lombos fa között hatalmas pókháló feszül, közepén pedig egy jó háromlábnyi förmedvény terpeszkedett. Kikerülni nem lehetett. Bal kéz felől a szakadék tátongott, jobb kéz felől sűrű bozótos állta el az utat, amelyből nyugtalanító neszezés hallatszott. Raoul nem kis bosszúságára még az előbbinél is nagyobb nyolclábú mászott elő a bokrok alól. Ezek már valódiak voltak. Hogy a lovag "öröme" teljes legyen, a farakás mögött egy harmadik förmedvény kezdett el mocorogni. Na, ezek szépen összegyűltek a tiszteletére! Nem volt idő a tétovázásra, a lova már kezdett megbokrosodni, érezvén e szörnyek szagát. Raoul gyorsan leakasztotta a nyeregkápáról a csatabárdját, s belehajította a háló közepén terpeszkedőbe. A bárd pörögve-süvítve száguldott, nyomban kettészelve a szőrös célpontot, átszakítva a hálót. A lovag ezután a buzogányát kapta kézbe, a fáklyát lándzsaként előreszegezve rohamozott. A két megmaradt hálószövő riadtan próbált menekülni a tűz elől, de Raoul nem adott esélyt nekik. Vagy másfél percen át szakadatlanul járt mindkét karja, mint a cséphadaró, míg végre füstölgő, nyálkás, élettelen kupacként zsugorodott össze a két bestia.

- Átkozott férgek! - szitkozódott lihegve. - Süllyedjetek a pokol mélyére a gazdátokkal együtt!

Összeszedte fegyvereit, majd átsegítette reszkető hátasát a primitív blokádon, elszántan haladva tovább célja felé. Már alig egy fél nyíllövésnyire közelítette meg a sziklavárat, midőn egy újabb fénylő lidérc nőtt ki a földből, elállva az utat. A jelenés egy hatalmas küklopsz volt, kétélű szekercével a kezében.

- Fordulj vissza, lovag, különben halál fia vagy! - bömbölte a lidérc-óriás.
- "Nem hátrálhat meg az, kinek szívét erény vértezi, igaz útról lelkét bűbáj el nem térítheti" - idézte félhangosan Raoul a lovagi kódex egyik bölcsességét.
- Vissza, vagy lesújtok rád! - ismételte meg a küklopsz mennydörögve.
- Ne ijesztgess, te egyszemű ripők! Te is olyan illúzió vagy, mint a társaid! - felelte Raoul harciasan.
- Gondolod? - az óriás válaszképpen egy közeli fa törzsét szelte ketté könnyed suhintással. Raoul azonban nem hátrált meg. Ha igaz ügy vezérel, ezer veszedelem között sem érhet baj, idézte tovább magában a kódex szövegét. Fennhangon viszont így szólt:
- Félre az utamból, egyszemű! Nekem az úrnőddel van dolgom, nem holmi hitvány csatlóssal, aki csupán káprázat! Rajta, sújts le rám, ha mersz!

Raoul elhajította fáklyáját, kardot rántott, s pajzsát feje fölé emelve támadóállásban várta az óriás csapását. A küklopsznak nem kellett kétszer mondani. A hatalmas szekerce mennykőként zúdult le, ám a fényes pajzshoz érve, mintha füstté vált volna.

- Armorlas pajzsát viseled! - dörmögte az óriás, fegyverét leeresztve. - Ez derék dolog, lovag! Rendben, továbbmehetsz! De ne feledd, ha itt belépsz, úgy meghalsz a külvilág számára!

Választ nem várva, a küklopsz amilyen hirtelen bukkant fel, úgy vált semmivé. Raoul néhány pillanatig gyanakodva tekintett körbe, majd folytatta útját. Most már igencsak a szeme közé akart nézni annak a boszorkánynak! Egyszeriben fények gyúltak a sziklavár belsejében, barlangszerű ablakok váltak láthatóvá, mint megannyi figyelő szem. Mint valami éhes száj, úgy sötétlett a lovag előtt a furcsa, hegybe vájt erődítmény bejárata. Újból meggyújtotta a fáklyáját, s határozott léptekkel gyalogolt bele az ismeretlenbe.

* * *

Raoul egy fegyverkovács fiaként látta meg a napvilágot Ulamasban. A küzdelem művészetét tizenhét éves korától kezdte elsajátítani, midőn besorozták Dubois gróf seregébe, s egyenest a harcmezőre került. Dubois azon kevés főurak egyike volt, aki hű maradt Erhard királyhoz, Ulamas uralkodójához, és segített neki letörni a pártütő bárók és hercegek ellenállását. Raoul a háború vége felé, Oxendorf ostrománál tűnt ki vitézségével, ahol többek közt Dubois életét is megmentette. Hálából a gróf az elfoglalt vár romjainál lovaggá ütötte Raoult, aki így a nagyúr vazallusaként már a hadmozdulatok irányításában is részt vett.

A béke eljövetelekor Raoul, mint tanácsadó szolgált a gróf alatt, nem egyszer segítette őt a törvénykezésben is. Dubois bejáratos volt a királyi udvarba, ahol Raoult, mint pártfogoltját bemutatta az uralkodónak. Az ifjú lovagnak persze a hosszadalmas udvari ceremóniák után a király tiszteletére rendezett lovagi tornák jelentették az igazi kikapcsolódást, az előkelő nemes ifjak legnagyobb bánatára. Ezek az elkényeztetett piperkőcök azt hitték, a lovagi élet a solymászatból, a fényűzésből és a szép dámáknak adott szerenádokból áll (valamint a cselédlányok megejtéséből!), a lovagi tornák szabályrendszere pedig a harcmezőn is érvényes. Idővel Raoul, elunva az udvari élet ál-örömeit és praktikáit, a hűbérurától kapott, szerényen jövedelmező vidéki birtokára vonult vissza, ahol két-három apród fegyveres kiképzését vezette. Bár tanítványai rajongtak érte, mégis tétlenségnek érezte ezt a csendes életet. Elsősorban katonaembernek vallotta magát, nem pedig lovagnak. Végül eljött ismét a katona ideje. Kétévnyi várakozás után (Raoul két évtizednek érezte ezt!) elérkezett hozzá a hadba hívó szó. Ulamastól nyugatra, a Xaddel-hegység ormain fekvő két szövetséges fejedelemség, Venevitus és Talacas kérte Erhard király segítségét a gonosz, túlvilági friddek inváziója ellen. Ulamas képviseletében Dubois gróf bandériuma erősítette Peyrolles és sógora, Solomnus király seregeit. Raoul a hír hallatán örömmel tett eleget vazallusi kötelezettségének, mivel Dubois-t inkább tekintette mentorának, mint hűbérurának.

Raoul hazája egyike volt azoknak a kis királyságoknak, amelyek a legendás Ruwenor Birodalom romjain csíráztak ki. A ruwenor királyok hatalma a nyugati óceán partjától a keleti Milgras-hegységig terjedt, északon a Hó-tenger, délen a Tenger-tó és az Arany-sivatag határolta országukat, így a későbbi krónikák a "négy világtáj összekötőiként" emlékeztek meg róluk. Azonban másfél századdal Raoul születése előtt az elégedetlenkedő tartományok néptömegeinek lázadása, az északi barbár hordák támadásai megingatták a birodalmat. Eközben, a Xaddel-hegyektől nyugatra a Lenti Világból sosem látott nyálkás, pikkelyes félszerzetek bújtak elő, mint susnyók a föld alól, eső után. A ruwenorok friddeknek, "embertelennek" nevezték e bizarr lényeket, akiknek vérszomja nem ismert határt. Ezrével kezdtek özönleni a Lenti Világ legszennyesebb bugyraiból, ragályként ellepve az Erodont. Még a leghatalmasabb mágusok is meghajoltak előttük, s lettek prófétáikká. Útjukat temetővé vált városok, járványoktól elnéptelenedett földek jelezték. Szentségtörő oltárok emelkedtek a kiirtott népek csonthalmából. Ahol a friddek uralkodtak, ott az emberek is hasonlatossá váltak hozzájuk. Az értelem és az együttérzés többé nem számított, a vak ösztönök hullámai csapkodták egymásnak a túlélők maradékait.

E vérzivataros évszázad új hősökért kiáltott. A saskarmaikat próbálgató fejedelemségek vállvetve harcoltak a sötétség erői ellen. Tárt karokkal fogadták a messzeföldről érkező vitézeket, még az északi barbár törzseket, s a hírhedt keleti nomádokat is megnyerték ügyüknek. Csatlakoztak hozzájuk a titokzatos Fény Lovagjai, akik oroszlántestű griffek hátán, az égből lecsapva harcolnak. A nyugati szigetvilág amazonjai szintén kivették részüket a vitézségből. Vérmedvéiken vágtázva, korábban már Ruwenor hatalmával is dacoltak.

Hosszú, küzdelmes évek után végre a népek tengerárja elmosta a friddek írmagját is. Az Erodon eme sarka végre fellélegezhetett. Nem így Raoul, kinek szíve mély gyásszal telt el, mivel pártfogója, Dubois elesett a harcokban. Nem találván helyét az új világban, birtokán túladva, céltalan kóborlásba kezdett. Országokat járt be, köztük az észak-keleti Drovenföldet. Végül Brixenhauf városában a lovagi torna bajnoka lett, neves vitézeket utasítva maga mögé. Ennek már két éve... újabb, véget nem érő kóborlások, vissza nyugat felé... korai árkok a szemek alatt...

Visszatért Talacasba, ezúttal Solomnus király egyetlen leányát kell megtalálnia. Nagy a tét: ha visszaviszi Isabelle hercegnőt apja udvarába, férjhez adják hozzá. Szentséges ég, mint a mesékben! Honnan vette a király ezt az őrültséget, hogy egy közönséges lovaghoz adja a lányát, s rá bízza egy ország sorsát?! Ha valaki, hát pont én nem vagyok alkalmas semmilyen trónra, gondolta keserűen Raoul. De most már ez sem számít. Raoul biztosra vette, hosszú útja véget ér e küldetés során.

* * *

A lovag már majdnem egy fertályórája bolyongott a különös sziklavár belsejében, de egy lelket sem talált. A falakból itt-ott, gyémántragyogású kristálytömbök türemkedtek elő, ők árasztották el a folyosókat földöntúli, narancsvörös fénnyel. A boltozatot több helyen támpillérek, támívek erősítették meg. A barlangszerű bejárat közvetlenül egy nagy csarnokba torkollott, ahonnan további folyosók, lépcsősorok ágaztak el.

Raoul lopakodva, méterről-méterre próbálta felderíteni e titokzatos helyet, mely egyáltalán nem tűnt kísértetiesnek. Sőt, néhol kifejezetten barátságosnak tűnt. Még egy istállószerűséget is talált a lovának, friss szénával! Ettől persze nem hagyott alább a gyanúja.

Hátasát kipányvázva, továbbindult. A folyosó (vagy barlang?) falában több faajtót is talált, melyek kis szobákba nyíltak. Raoul óvatosan bepillantott mindegyikbe, de gyilkos csapdák helyett szokatlan dolgokra lelt. Az egyik ajtó mögött könyvtárszobát talált, a másik helyiség kincseskamraként szolgált, tele arannyal-gyémánttal, a sarkokban antik márványszobrokkal. De sehol egy pókháló, sehol semmi por! Ez a hely tehát nem lakatlan! Raoul mégsem mert a csillogó tárgyakhoz érni, csak a kardja hegyével kocogtatta meg őket óvatosan. Így meggyőződhetett róla, nem káprázat, amit lát, mégis ördögi mesterkedést sejtett bennük.

Lopakodva megindult fölfelé az egyik lépcsőn. A sarkantyúinak a csendülésén kívül nem hallatszódott más zaj. A lovagnak az az érzése támadt, hogy várnak rá. Lassan felért az emeleti szintre. Ugyanolyan barátságos látvány fogadta, mint lentebb. A falakon itt is fénykristályok gyúltak, a folyosóról ugyanúgy faajtók nyíltak kisebb szobákba.

Váratlanul furcsa nesz ütötte meg a lovag fülét. Mintha fémes csörömpölést hallana valahonnan a folyosó végéről. A hang irányába tartva egy díszes, arany szőttes kárpittal elválasztott kamrát fedezett fel. A kamra egyik sarkában egy görnyedt, rongyos, fekete fejkendős anyóka tett-vett a tűzhely körül. A tűz fölé egy bádogüst volt függesztve, amelyben gyanús lötty bugyogott. A füst egy kürtőszerű nyíláson gomolygott a szabadba. Ez lenne hát a boszorkánykonyha! A banya éppen háttal állt a lovagnak, így nem vette észre az érkezőt.

Raoul, kihasználva helyzeti előnyét, vadul megragadta az anyókát, kardját a torkának szegezve rárivallt:
- Vége a mesterkedéseidnek, boszorka! Add elő a hercegnőt, ha kedves az életed!
- He? - fájdalmas, értetlenkedő nyögés volt a válasz a banya részéről. Szemei vaksin pislogtak a lovagra. Szemlátomást nem fogta fel a helyzetét.
- Ne add a félkegyelműt, vén satrafa! - hörögte Raoul egyre türelmetlenebbül. - Hol van a hercegnő?!
- A... hencegő? - motyogta a vénség bután, rémülettel a hangjában. Raoul ismét megragadta, hogy jól megrázza, ekkor azonban sikoltás hallatszott.
- Azonnal ereszd el, te gyilkos! - egy szurkos képű kamaszlány jelent meg a semmiből, és puszta kézzel a nagydarab lovagnak esett.
- Nyughass, kölyök! - kiáltotta Raoul méltatlankodva. Alig bírta lefogni a lányt, oly kétségbeesetten küzdött. - Én a hercegnőért jöttem!
- Én vagyok! Nem ismersz meg?
- Mi...? Egek! Tényleg te vagy! - a lovag döbbenetében majdnem elejtette fegyverét. Mielőtt még bármit is szólhatott volna, kellemes, csengő hang dermesztette kővé:
- Engem keresel, lovag?

Raoul a hang irányába perdült, s megpillantotta a leggyönyörűbb nőt, akit valaha látott! A piros-zöld selyem köntösbe öltözött, sudár termetű hölgy kedvesen mosolygott a jövevényre. Haja aranyló, vörös hullámok tengere, szeme, mint a legtisztább fényű smaragd. Raoul nyelt egyet, majd így szólt:

- Nos, én az elrabolt hercegnőért jöttem! És ha kell, erővel magammal viszem!
- Isabelle szabad akaratából jött ide - felelte a boszorkány még mindig mosolyogva. - Jó lovag, ha magaddal akarod vinni, először engem kell megszabadítanod!

Előző oldal Cyrus Livingstone