Máshol... ugyanott... I.

Novella (1475 katt)

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/3 számában.

Erodon, Dawan királyság, Nagy Csillaghullás utáni 900. esztendő, tavaszelő, Medve hava

1.

Halkan sercegett a tűz a gazdagon berendezett dolgozószoba kandallójában. Ezen kívül a méretes, tölgyfa íróasztalon álló két-három gyertya szolgáltatott még némi fényt. A karcsú lándzsaablakokon haloványan tűzött be a két hold fénye. Párás, ködös este volt odakint. A zsivajgó város baljós csöndbe merült. A helyiségben négyen tartózkodtak. Sulpumas báró, Orwen városának helytartója, a titkára, Odo, és egy aranyszegélyes, fehér köpönyegbe öltözött, kreol bőrű, zöld szemű férfi, aki kinézete alapján nyridiai pap-mágus lehetett.

A negyedik személy tudósfélének tűnt, egyszerű szürke csuhát és széles karimájú bőrkalapot viselt. Láthatóan kínosan feszengett a neki felkínált székben. Orwenbe érkezésekor a városi őrség egyből követelte tőle nevét és az összes hivatalos passzusait. Miután útjára engedték, egy fogadóba tért be, de alighogy leült a vacsorájához, egy szikár kis ember jelent meg az asztalánál, aki felszólította őt, hogy feltűnés nélkül kövesse a helytartó palotájába. Hogy kérésének nyomatékot adjon, az ismeretlen az utca felé intett a fejével, ahol néhány rosszarcú alak lődörgött. Feltehetően álruhás fegyveresek, vagy a helytartó bérgyilkosai.

Xavier - így hívták az utazót - magában szitkozódva engedelmeskedett a kéretlen kérésnek, s követte a furcsa szerzetet, aki Odo néven mutatkozott be.

- Nehéz idők járnak mostanság - jegyezte meg Sulpumas, Orwen város ura. A vendége komoran hallgatott a szoba félhomályában.
- Talán fölösleges mondanom, milyen bonyodalmakkal jár egy unokaöcs eltűnése, kiváltképp, ha örökös az illető - folytatta a báró.
- Nem vagyok kopó! - sziszegte Xavier. Az ötvenes éveinek elején járhatott, a közepesnél alig volt magasabb, de masszívnak mondható felépítéssel. Fejét vállig érő, erősen őszes hajzuhatag keretezte, vastag szemöldöke alól átható, fekete szempár nézett a világba.

Sulpumas mosolyogva fordult hozzá.

- Nekem nem is arra van szükségem... hanem olyas valakire, aki rejtélyeket old meg, s rendelkezik különleges képességekkel.

A báró fölényes mosollyal nézte a másikat, miközben hátrakulcsolt kézzel megállt a kandalló mellett, ősei címerpajzsa alatt. A mosolya egyszerre tűnt udvariasnak és kegyetlennek. A negyvenes évei végén járhatott, hatalmas, kövére testét már-már komikusan vékony lábak cipelték, meglepő kecsességgel. Kerek arca, mélyen ülő szemei és vékony bajusza egy jóllakott kandúrhoz tették hasonlóvá. Középhosszú, göndör, fekete haja a homloka fölött már kopaszodásnak indult. Vállai viszont aránytalanul szélesnek tűntek, melyekből két, erőtől duzzadó kar nőtt ki. Hordónyi hasát egy drágakövekkel teli, aranycsatos öv ékesítette.

- Tudós vagyok, nem pedig mágus! - tiltakozott a másik férfi, kihúzva magát a báró karosszékében.
- Csakugyan, barátom? - kérdezte Sulpumas, továbbra is szívélyes mosollyal, amitől a szürke ruhában öltözött utazót kirázta a hideg.
- Lássuk csak... - folytatta a báró zavartalanul, félelmetes könnyedséggel. - "Az alkímia, az asztrológia és az asztronómia összefüggései, avagy mítoszok, tévhitek és tények"... írta Magister Xavier!
- "Értekezések egyes gyógynövények hatásairól az emberi természetre", szintén Xavier magister tollából! De a kedvencem "A tárgyak beszéde viselőjük viselt dolgairól"! - a báró fejből idézte a címeket. - Már önmagában varázslatos, hogy egy ember ily eltérő tudományokban jeleskedik! Szavamra, lenyűgöző!
- Ne túlozz, uram! - vetette ellen Xavier. - A tudós elmének feladata a világ titkainak feltárása. Hiszem és vallom, hogy a természet alakulása és történései, valamint az emberi természet jelenségei között ok-okozati összefüggés van!
- Pontosan erre van szükségem, barátom! - vágott közbe Sulpumas, gyanúsan vidám harsánysággal a hangjában. - Egy tudós elmére, aki feledi egy felettébb kínos ügy ok-okozati összefüggését!
- Miért nem inkább a fogdmegeidet küldöd, báró? - fakadt ki Xavier a nyridiaira sandítva. Amaz dühösen felhorkant, kezében megremegett a kígyófejes bot.
- Mint mondtam, zavaros idők járnak mostanság... különösen itt, a királyságban... - válaszolt hosszasan Sulpumas, látszólag nem akadva fenn a tiszteletlen hangon. - Az ilyesfajta kínos ügyek diszkréten kezelendőek. Az én feladatom itt, hogy mindig megtaláljam a megfelelő embert a megfelelő helyre. És én mindig megtalálom... mert tudom, kinek mennyi az ára. Egy magadfajta tudósnak a megfelelő ajánlólevelek Tavrona és Benanze professzoraihoz címezve. Merthogy oda tartsz, nemde?

Xavier nem felelt erre. Dacos hallgatásba burkolózott. Sulpumas tovább folytatta:

- Bizony, barátom, én mindenkinél egy lépéssel előbb járok! Még a kémeim előtt is, akik a jelek szerint jó munkát végeztek! Tudtad, barátom, hogy a hírneved megelőzött? Őriznek rólad és az eseteidről imitt-amott feljegyzéseket, méghozzá szép számmal! Úgy tűnik, bárhová visz az utad, minduntalan rejtélyes ügyekbe botlasz.

Xavier összeszorította fogát. Egy felderített bűnügy kapcsán ért véget fájdalmasan az ifjúsága, s kényszerült távozni abból a kolostorból, ahol nevelkedett.

A báró arcáról hirtelen eltűnt a mosoly.

- Tudni akarom, hová tűnt Aldar, az unokaöcsém! - csattant fel vészjóslóan. - Talán fölösleges emlékeztetnélek rá, milyen sors vár a kuruzslókra és az okkultistákra. Te azon kevés mágusok egyike vagy, akik oklevelekkel tudják igazolni, hogy a tudományt szolgálják. A tudás talán maradandó... az okirat viszont nem! Az okleveleid nélkül pedig elveszett vagy! Ezt ne feledd!
- Nem én vagyok a megfelelő ember! Nem vagyok képes rontásra, tűzesőre, vagy más harci cselekményre! - tiltakozott Xavier.
- Arra nincs is szükség! - nevetett Sulpumas, miközben megrántotta a fali csengő zsinórját. A szoba ajtaja kinyílt, s egy páncélinges, sisakos, harminc év körüli férfi lépett be, derekán karddal. Várakozón tekintett Sulpumasra.
- Bemutatom a Castaldót, a hadnagyomat. Ő kísérte Aldart az esendorfi domboknál, mikor az ifjú vicomte-nak nyoma veszett. Castaldo, ez az ember itt Xavier magister! Ő fog segíteni Aldar felkutatásában! Holnap hajnalban indultok, útközben majd pontosan tájékoztatod az eltűnés körülményeiről!

A hadnagy rövid ideig összenézett Xavierral. Arányos, nyúlánk felépítésű volt, úgy öt láb, tizenegy hüvelyk magas. Egyenes orra alatt ápolt, világosbarna bajuszt hordott. Szürke szemében mintha gúny bujkált volna, amint végigmérte Xaviert.

Castaldo a báró felé fordulva fejet hajtott.
- Ahogy parancsolja méltóságod!

Választ nem várva távozott a szobából. Xavier is felemelkedett a székéből. Átkozta magát a helyzete miatt, de meg volt kötve a keze. Ajánlólevél nem terem minden bokorban. Kénytelen elvállalni ezt a megbízatást, ha az elkövetkezendő hónapokban, években zavartalanul szeretne kutatni. Feltéve, ha ezt a kalandot megússza ép bőrrel...

2.

A lovascsapat négy napos erőltetett menetben érkezett el az Orwentől északra fekvő Elsendorfi erdős dombvidékhez. Xavier a báróval kötött egyesség utáni napon, Castaldo kíséretében, még pirkadatkor surrant ki a város falai mögül. A közeli erdőben egy tízfőnyi fegyveres csapat csatlakozott hozzájuk, így folytatták útjukat, sokszor árkon-bokron keresztül. Az egyik dombtetőn végül Castaldo megálljt parancsolt.

- Ez a hely lesz az! - közölte kurtán Xavierral. A mágus korához képest fiatalos könnyedséggel ugrott le a nyeregből, neki állt a helyszínt szemrevételezni. A dolgát nehezítette a kezdődő szürkület, s az időközben lehullott hó. Széles karimájú bőr kalapját a homlokába tolva, a domb keleti, lankás lejtője felé tartott, Castaldo kíséretében. A hadnagy korábbi elmondása szerint az ifjú Aldar szükségének végzése okán távolodott el a csapattól, majd nyoma veszett. Az őt kísérő poroszlók - örülvén a váratlan pihenőnek - csak egy óra múltán kezdték el keresni, eredménytelenül.
- Hallottatok-e valamilyen gyanús zajt, vagy kiáltást? - kérdezte Xavier a környező fákat és földet kémlelve.
- Nem, uram, egy árva pisszenést sem!
- A vicomte nem válhatott köddé! Hacsak... lehetséges, hogy valaki, vagy valami elragadta észrevétlenül?
- Lehetséges, magister uram. Hátha nem evilági lény volt - felelte Castaldo tettetett közönnyel. Xaviernek egyre gyanúsabbá vált a hadnagy viselkedése. Hirtelen egy szétdúlt bozótost talált, a szürkés ágakon vércseppekkel. Xavier a hadnagyra pillantott. Amaz viszont szenvtelenül állta a tekintetét. Végül a magister törte meg a csendet.
- Táborozzunk le itt éjszakára! Ma már többet úgysem tehetünk!

Castaldo nem ellenkezett. Visszatértek a várakozó fegyveresekhez. Xaviernek volt ideje alaposan megfigyelnie őket az elmúlt napokban. Egytől-egyig szikár, keménykötésű fickók, akik szemlátomást nem finnyásak, ha emberélet kioltásáról van szó.

A többségük lándzsával, karddal és szekercével volt felfegyverkezve, de akadt köztük néhány íjász is. Sulpumas báró nyilvánvalóan emberi legkiválóbbját rendelte melléje.

A katonák sátrat vertek és sebtében tüzet raktak. Xavier szorosan a köpönyegébe burkolózva így szólt:

- Most jó darabig senki ne zavarjon! Ha bármi különöset is művelnék, ne foglalkozzatok vele! Megértettétek?

Igyekezett minél vészjóslóbb hangot megütni. A katonák beleegyezően morgolódtak, majd ki-ki a dolgára ment. Xavier elővette zsebéből a Sulpumastól kapott miniatúrát, amely Aldart ábrázolta. Meglepő volt a hasonlóság, Aldar inkább Sulpumas fiának tűnt, mint unokaöccsének. A báró ifjúkori, daliás hasonmásaként nézett vissza a mágusra.

Xavier a tenyerébe szorította a miniatúrát, majd a szemét lehunyva, mélyet lélegezve koncentrált. Lassan-lassan megszűnt körülötte a világ. Az emberek beszéde és a kakofonikus zörejei elnémultak elméjében. A fák, bokrok, emlékeit próbálta előhívni, ahogy ajkai a hangtalan varázsigéket formálták. Merthogy ők is magukba zárják a múlt eseményeit, akárcsak az élettelen tárgyak, még a legapróbb kavicsok is. Ők is éreznek, ahogyan mi, emberek.

Xavier agyában homályos képsorozatként rekonstruálódtak az események. A gyanúja beigazolódott: Castaldo hazudott. Aldar nem tűnt el, nem is ragadták el, hanem megszökött! A bokor ágain talált vér azé az őré, akit leütött, ezután kétségbeesett menekülésbe kezdett kelet felé Castaldo poroszlói elől, akik végül nem érték be.

Aldar magával vitt egy furcsán fénylő tárgyat, amely akár mágikus erővel is bírhatott. Nyilván nem akarta, hogy a báró kezébe kerüljön, de vajon miért? A szökése hirtelen elhatározás volt-e, vagy tudatosan így tervezte? Talán ő maga is fogoly volt? A nyridiainak pedig milyen szerepe lehet az ügyben? Xavier számára egyre valószínűbbnek tűnt, Sulpumas nem az unokaöccse iránt érzett aggodalom miatt küldte őt ide. Ez esetben... Xavier nem akarta végiggondolni, de a felismerés egy kígyó kíméletlenségével siklott át tudatán. Ha véghezviszi e küldetést, gyors halál vár rá a báró tömlöcében... jobb esetben!

3.

Másnap kora reggel a kis csapat komoran vágott neki a ködbe burkolt lejtőnek. Lépésben haladtak, gyalogosan, lovukat kantárszáron vezetve. Xavier vezette a sort, a többiek némán követték. Láthatóan babonás tisztelettel tekintettek rá. Tegnapi felfedezéseit nem osztotta meg senkivel, mivel régóta rájött, Castaldót kivéve egyik fegyveres sem volt itt azon a végzetes napon. Xavier nem találgatta, a hadnagy (netán a báró) miért döntött így. Amennyiben alantas szándék vezérli őket, akkor beleillik a képbe.

Hamarosan megközelítették a domb alját. A levegő rövid időre kitisztult, s egy tágas völgy kilátása tárult eléjük. A völgyben egy fallal körülvett város sziluettje látszódott.

- Melyik város ez?- kérdezte Xavier.
- Nem tudjuk, uram... - hebegte a meghökkent katonák egyike.
- Amikor legutóbb itt jártunk, még nem volt itt! - jelentette ki Castaldo határozottan, kifejezéstelen arccal. Xavier mégis biztos volt benne, hogy a hadnagy megint titkolt előle valamit.
- Az a város lesz a kulcsa a rejtélynek. Egyedül megyek oda!- jelentette ki Xavier ellentmondást nem tűrően. - Ha két-három napon belül nem térnék vissza, valószínűleg meghaltam! Ez esetben forduljatok vissza, és semmiképpen se próbáljatok utánam kutakodni! Kevesen lesztek hozzá!
- Mégis csak melléd adnám két emberemet! - akadékoskodott Castaldo.
- Szó sem lehet róla! Nézzétek csak jól meg! A kapu tárva-nyitva mégsem látszik semmi mozgás! A falakon sem! Mit gondoltok, ezt a várost emberek lakják?

A mágus szavaitól a katonáknak földbe gyökerezett a lábuk. Sápadtan meredtek, hol Xavierra, hol egymásra.

- Tegyétek, amit mondtam! - szólt rájuk Xavier, szúrós szemét tekintetükbe vájva. Hátasának nyergébe pattanva, fürgén a titokzatos város felé nyargalt.

Előző oldal Cyrus Livingstone