Minden testnek útja II.

A jövő útjai / Novellák (1554 katt) Homoergaster
  2013.03.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/12 számában.

A kollapszusban megszűnt a gravitáció. Erre nem létezett megoldás, noha buzgón próbálkoztak az okosok. Semmiféle rafinált kütyüvel sem voltak képesek ez idáig a legenyhébb tömegvonzást sem gerjeszteni a nemlétvilágokban. Ezért aztán a „C” típusú repülés elterjedésekor ismét tananyag lett a gravitáció nélküli repülés. Eleinte fogadkoztak, hogy ez csak átmeneti nehézség, de az óta túl sok idő telt már el. Az a tudós, aki megígérte, hogy hamarosan lesz megoldás, már csak lexikális adat. Még az arcát is elfeledték. Az oktatók pontosan tisztában voltak vele, hogy a tantárgyra, mely a „zérógravitációs repülés” címet viselte, micsoda előítélettel és szorongással gondolnak a hallgatók. Finoman fogalmazva senki sem lelkesedett ezért az „ősi” tudományért. Ezért minden módon próbálták ezt az előítéletet oldani.

Emlékezett rá, micsoda feszültség uralkodott a teremben az első órán. Bejött az oktató, alaposan, néma csendben felmérte a meglehetősen vegyes társaságot, aztán így szólt: „Hölgyeim és uraim! Jegyezzék meg: zéró gravitációnál semmi sem lóg!” Felszabadult röhögés hullámzott végig az osztályon. A feszültség egy csapásra enyhült, sőt az érdeklődés is feltámadt. Roppant kíváncsi lett rá, milyen is az, amikor „semmi sem lóg”. Ezt a gyakorlati oktatás keretében hamarabb megtapasztalta, mint hitte volna. Mindenki szeme kocsányon lógott, a hullámzások és lebegések azonnal lángra gyújtották az ifjúság amúgy is vad fantáziáját. Tudott osztálytársairól, akik a zéró gravitáció gyakorlatokon estek egymás iránt szerelembe. Ő sokáig ellenállt a kísértésnek, de az álmait gyakran háborgatta. Végül később, végzős korában megtört, nem kétséges, hogy ebben benne voltak a többiek túlfűtött beszámolói is. A súlytalanságban szeretkezni különleges élmény, az egyszer biztos!

Az új kor egy másik problémával is szembesült, bár ez csak lassan vált szembeötlővé. Akármerre is rajzottak szét a „C” ugrásokkal a földiek, értelmet nem találtak magukon kívül semerre! Ez idáig. A nem intelligens élet dúsan tenyészett a csillagokban, a botanikusok és zoológusok nagy örömére. Civilizációt azonban nem találtak. Ez nagy vitákat robbantott ki. Egyesek előástak egy meghaladottnak vélt elméletet, mi szerint az ember egyedül van. Leporolták, és modern köntösbe öltöztetve tálalták. Jó sok idealista akadt, akinek nem vette be a gyomra. Az volt a régi-új elképzelés, hogy egy univerzumot csak egy értelmes faj uralhat. Már ha nem vágja el a saját torkát, és felfedezi a világegyetemének „C” effektusát.

Mások, egyelőre még mindig többségben, amellett érveltek, hogy bizonyos az idegen értelem létezése. Csak nehéz megtalálni, mert ritka! A felderítést jelenleg még ezek az idealisták irányítják, de pozíciójuk évtizedről-évtizedre gyengül. Az emberi felderítők pedig merész bakugrásokkal rohangásznak a galaxisok és metagalaxisok között, rengeteg felfedezést téve. Csak amiért indultak, azt nem találják. Ez is a „C” meghajtás hozadéka volt. Miközben a biológusok tobzódtak a felfedezésekben, és alig győzték az újdonságokat, föléledt és megerősödött az „egyedül vagyunk” doktrínája. Az űrhajósok pedig megtanultak egy már a lomtárba tett dolgot: a gravitáció nélküli repülést.

A visszatérésnél a „C” meghajtó megint olyasmit produkált, amiről pontosan tudta, hogy megy, de mégsem volt kibékülve vele. Bár jól ismerte, kissé talán túlzottan is, a matematikai modelljét, ez azonban nem javított a helyzeten. Ilyenkor az az izé a magyarázat szerint tulajdonképpen önmagát szülte meg (teremtette meg?) a nem valós térből a valósba. Ezzel a hasonlattal erősen hadilábon állt. Nem értette, hogy miért a születést vették a hasonlat alapjául. A tiszta matematika erre nem adott alapot. Feltűnt neki az is, hogy ezen rajta kívül nem nagyon akadt fenn senki. Éppen ezért, és más önmaga számára sem kellően tisztázott okokból nem kedvelte a „C” motorokat. Kínosan ügyelt rá, hogy ennek ne legyen semmilyen látszata, ám tudta, hogy ez a „rigolyája” beszéd tárgya. Kifelé hűvös és távolságtartó álarcot hordott, de belül lobogott a gyűlölet tüze. Mivel azonban első osztályú minősítést szerzett, ezt tapintatosan kezelték. El is várta.

Hallott arról regéket, hogy a földön vannak szekták, melyek kiselejtezett „C” motorokat imádnak. Ez a perverzió megdöbbentette, és erős viszolygást váltott ki benne. Nem tudta, igaz-e ez a hír, nem is érdekelte. Mint ahogy időnként megesett, most is rátört egy gyorsan múló, erős érzelmi hullámzás, egy bódulathoz hasonló állapot. Melege lett, az izmai aprókat rándultak. Gyorsan elmúlt, és ismét normálisan tudott gondolkodni. A vad asszociációk és fantáziaképek szétfoszlottak, akár a híg füst. A légzése is lecsitult.

– Az átkozott! - gondolta.

Bár belülről keserűséget érzett, fizikailag felszabadult lett, könnyű. Ez nem csak a súlytalanság miatt volt. Elrúgta magát a padlótól, és fellebegett a mennyezetig. A legénység többi tagja eddigre már szétszéledt, ki-ki a dolga után „úszott”. Fentről bámult a kiürült vezérlőre, a lebegő biztonsági övekre, melyekből az imént csatolta ki magát. Hosszasan hallgatta a némaságba süppedt hajó csendjét. Fura, csak félig megszületett gondolatok suhantak át rajta, nem tudta megfogni egyiket sem, de nem is akarta. Fáradtnak érezte magát, és kedvetlennek. Hajszoltnak, túlterheltnek és feszültnek. A csend azonban gyógyír volt, kilebegett a folyosóra, és lassan szállni kezdett. Ismét melege lett, szűknek érezte magán a ruhát, miközben úgy érezte, nem repül, hanem zuhan. A folyosón csak nagyon halvány világoskék fények égtek. Ettől a lebegése olyanná vált, mintha víz alatt lenne egy elsüllyedt roncsban.

Kísértethajó! Jutott eszébe. Régebben látott egy dokumentumfilmet, ami egy roncs megtalálásáról szólt. A hajót évtizedek óta eltűntnek nyilvánították, ám egy felderítő egység véletlenül ráakadt. A szkafanderes alakok bejárták a fura, mohaszerű növényzet belepte roncsot, az emberek maradványait keresve. Senkit sem találtak meg. A film gyomorszorítóan sötét és reménytelen volt. Nem sikerült kideríteni, mi is történt, és hova lett a legénység. Azoknak az űrruháknak a sisaklámpája volt ilyen fényű, ahogy a korrodált fémen csillogott.

A film legkülönösebb része az volt, mikor keresték, de nem találtak a „C” meghajtót. A helyén egy hatalmas üreg volt, mintha kirobbant volna. Csakhogy a hajó törzse kívül, azon a részen sértetlen volt! Benne maradt, szinte idézni tudta a felderítők értetlen találgatásait. Most valamiért hasonlónak látta az ő hajóját ahhoz a roncshoz, elmerülve egy időn-téren kívüli állapotban, tulajdonképp nem is létezve. Kísértethajó. A film címe is ez volt, hogy a hajó eredeti neve mi lehetett, arra most nem tudott visszaemlékezni. Nem is volt fontos.

Ahogy ott lebegett, lassan sodródva, egy régi olvasmány élményén kezdett töprengeni. Még gyerek volt, de már űrhajós akart lenni, és gyermeki elméje már a jövendő dicsőségről álmodott. Az olvasójának memóriájában eltárolt egy régi, „hátborzongató” históriát. Ez arról szólt, hogy nagyon rég, amikor az emberek még csak a tengereken hajóztak, egy olyan fatákolmány elátkozott lett. A kapitány és a legénység mind meghaltak, de tovább „éltek”, és örökkön bolyonganiuk kellett a vizeken, gonosz célokat szolgálva.

Nagy hatással volt rá, bár a nyelvezete nehézkesen ósdi volt, és ugyan rémisztgetni akartak, egyáltalán nem volt az. Inkább mulatságosnak találta. A kapitánnyal pedig, noha egy önző zsarnok volt, még szimpatizál is. Sokszor elolvasta, még többször felolvastatta magának. Tanulás után erre aludt el, persze álmodott is vele. Álmaiban az a kapitány vele sosem volt gonosz. Egy időben még foglalkoztatta is a gondolat, hogy az élénkebb álmait le kéne jegyezni, de nem érzett hozzá kedvet. Az álmok így maradtak csak álmok. Egy napon aztán véletlenül letörölte, amikor a vizsgatételeit mentette. Egy kicsit sajnálta. Ekkor már nem álmodott a kapitánnyal, így aztán gyorsan belenyugodott. Elmosolyodott, egy kedves emlék volt a számára.

A folyosó szükségvilágítása, a kékes derengés eszébe juttatta az utolsó földi napját, egy nedves novemberi napot. A hajnali köd volt ilyen, abban a kis erdőben. Mintha ebben a ködben úszna most is lassan aláhullva, mint egy holt levél. Akkor és ott nézte azt a levelet, ahogy lágyan alálibben a magasból. Kinyújtotta a tenyerét, és az belehullt. Nedves volt és puha, ahogy összeszorította a kezét, felidézte az éjszakát. Mosolyogva engedte el a levelet. A kék köd, álom és ébrenlét határa, zaklatott, mégis kellemes emlék.

Sodródva a súlytalanságban és a szabad asszociációs láncokon, hirtelen egy olyan helyen találta magát, melyet erővel száműzött, melyet nem akart. De már késő volt, olyan emlék bukkant fel a mélyből, mely méltó párja lehetne annak a hollandi kapitánynak. Miután megírta a beszámolóját, titoktartást fogadott, amit megértett és tartott. Az első ugrása. Ez még nem „C” ugrás volt. „High jump”, így nevezték fellengzősen, amikor a gyakorlati oktatás keretében a becsinált kadétot kilökték a zsilipből. A Jupiter légkörébe. A szkafander változat, amiben mindezt a jelölt túlélte, a mélyűri egyfajta „light” változata volt, szintén a „C” technológia egyik produktuma.

Ahogy lassan, hangtalanul végig lebegett a folyosón, felidézte a száguldását abban a pokolban. Ez a száguldozás egy különleges vitorlázó esés, azonban helyben topogásnak tűnt ahhoz képest, ahogy a látóteret betöltő gigász rohant. Egy fehér folt volt az, a nagy vörös kistestvére. Ez a „tesó” akkora volt, hogy noha 10 000 kilométerre volt tőle, folyton az az érzés gyötörte, hogy rögtön beleesik. Az nagyon nem lett volna jó. A műszerei azonban mást mutattak, azok szerint még volt bőven ideje a pályakorrekcióig. A feladata az volt, hogy a folt mögötti, sokkal szelídebb, másodlagos viharzónán átvágjon rézsút. Amikor a túloldalára érkezett, ismét bele kellett merülnie, ezúttal keresztben szelve át.

Ez így egyszerűnek tűnik, de a végrehajtás sok órába, akár napokba is telhetett. A manővereit a páncéljából előbújó speciális siklószárnyakkal és a beépített, a Jupiter légköri viszonyaira átalakított gázturbina párral hajthatta végre. Volt még egy kis energiájú „C hullám” nevű patron, ami egyszeri kis ugrást tett lehetővé a visszatéréshez. Ez nem egy hajtómű volt, hanem egy modul, ami kapcsolatban állt egy nagy teljesítményű meghajtóval. A vizsgabiztosok időnként tájékoztatták, hogy mennyire elégedettek a feladat végrehajtásával.

Mint köztudomású, a Jupiter egy kis, hideg nap. Több hőt és fényt sugároz ki az űrbe, mint amennyit a naptól kap. Ezért van az, hogy a sztratoszférájában helyenként plusz 25-30 fok is van. Lentebb, a légkör felső harmadában, a jéghideg és tűzforró rétegek váltják egymást. A nagy vörös folt ugyan sokkal több egy óriási viharnál, de részben ez az oka hosszú létének. Ezeken a hideg-meleg folyamokon „úszik”, mint egy jéghegy. Hogy lentebb pontosan mi is van, arról a kutatások ellenére, csupán nem túl bizalomgerjesztő sejtelmek vannak. Bizonyos adatok arra engednek következtetni, hogy a nukleáris-vegyi folyamatok kavalkádja közepette még valamiféle élet is van ott. De ennek ellenére, vagy éppen ezért tiltott zóna a tovább. A páncélok sem bírnák, ami ott van. Akik mégis lementek oda – akadtak néhányan hősjelölt idióták -, egy sem jött vissza. Még eddig…

A feladattal jól haladt. Zökkenő nélkül, a terv szerint vágott át a zónán, nem mulasztva el a méréseket, a mintavételt és a rögzítést. A túloldalon szabályos, az előírásnak megfelelő hurkot írt le. Az energia felhasználás egy külön feladat lévén, nagyon ügyelt. Sikerült a minimumot tartania, plusz pontokat kapott érte. Ezután kereszt irányban ismét belevágott, egy nagy erejű impulzussal begyorsulva. Az epicentrumon most kellett áthaladnia, ez rendben ment. Mindössze kétszer kellett a pályáját módosítania, amikor dugóhúzóba került. Ez a lefelé tartó, hideg légörvény kissé eltérítette, ám mégis visszatalált a kijelölt útvonalára.

Amikor aztán –jóval az időkereten belül - végzett, rövid egyeztetés után megkapta az engedélyt a visszatérésre. Tulajdonképpen most kezdett el izgulni, hiszen ez lesz élete első éles „C” ugrása. Azonnal, nagy műgonddal megkezdte a felkészülést a „kis” ugrásra, hogy az űrbe jutva a kiképzőhajó felszedhesse. Az előkészületek egy bonyolult szertartásra emlékeztették. Tudta, hogy ezekkel is pontokat lehet szerezni, hát precízkedett. Ekkor a szkafandere váratlanul közeledési riadót jelzett. Egy ismeretlen test közeledett felé. Teljesen világos volt az első pillanattól, hogy a közeledő tárgy mesterséges. A sűrűsége miatt egyértelmű lett, hogy nem a Jupiter légkörének része. Azonnal elindította a rögzítést.

Az első reakciója az volt, hogy egy másik vizsgázó. De ezt gyorsan elvetette. Túlságosan is sikerült elsajátítania az ide vágó szabályokat. Két kadét így találkozzon, az nem csak tilos volt, hanem valószínűtlen is. Egy váratlan teszt? Tette fel magának a kérdést. Ez bizony kitelt a vizsgáztatóktól. A tárgy alulról jött fölfelé egy forrongó, de gyorsan hűlő és erős rádió jelet kibocsátó áramlatban. Egy jupiteri „napfolt” volt ez tulajdonképpen. Ezek az áramlatok egy hideg napkitöréshez hasonlítottak, de persze csak távolról. Rokonságot mutattak a földi óceánok áramlataival is. Ebben sodródott a tárgy önálló meghajtás nélkül.

Rövid hezitálás után befékezett, úgy döntve, hogy bevárja, bármi is az. Rögtön érkezett egy automata büntetőpont az energiapazarlás miatt. Az ösztönei azt súgták, hogy még ne jelezzen, bár nem igazán tudta, mire is vár. Lehet, hogy szórakoznak velem! Futott át rajta, vagy a váratlan eseményekre reagálását figyelik. Védelmi pozíciót vett fel, és bekapcsolta a fegyverzetét is. Ennek nyoma marad a vizsgalapomon! A gondolat labdaként pattogott benne.

A tárgy csökkenő sebességgel közeledett, nem fékezett, hanem az áramlat lassult. Mire látótávolságba ért, a gázfolyam, amiben „utazott”, rengeteget hűlt. Még így is meleg volt, langyos légárammá vált az űr határán. Amikor megpillantotta, eltátotta a száját. Egy szkafander volt! Mégiscsak egy másik vizsgázó! Ezt azonnal jelenteni kell! Már aktiválni akarta a kétirányú kapcsolatot, amikor újabb meglepetés érte. Az optikai szenzorai közel hozták a közeledőt. Egy nagyon réginek látszó, elavult modell volt! Szívatás! Kiáltotta magában. Miért pont engem szúrtak ki?

Elkeseredetten további nagyítást kért, már azt is látta, hogy a külső rétegét erős hőhatás érte, és eltorzult egy rettenetes erőtől. Ezt nem lehet túlélni! Állapította meg. Az űrruha egyre közeledett. Lefuttatott egy azonosító tesztet, közben megbűvölten, bamba értetlenséggel bámulta az ormótlan védőszerelést. Bár nem igazán remélte, meglepetésére mégis sikerült azonosítania. Mégpedig az űrruhák fejlődését bemutató tananyagból! Magával hurcolászta ezt az adatbázist, mivel szerepelt a következő vizsgaidőszak tételei között, és ebből nem állt túl jól. Titokban azt remélte, hogy a sodródása unalmasabb időszakaiban lesz alkalma belenézni.

A memória szerint egy standard vizsgázó modell közeledett felé, csak éppen 100 évvel ez előttről! Amikor a páncélruha a közvetlen közelébe ért, 58 méterre tőle elfordulva lassan irányt váltott. Önkéntelenül is tett egy mozdulatot, hogy megállítsa. A „másik” visszaintett! Nem káprázott a szeme, a videó is mutatta. Ez már több volt a soknál! A legalacsonyabb fokozaton beindította a turbináit. A másik nem fékezett, nem volt aktív hajtórendszere, de egyértelműen újra intett. Hív? Segítséget kér? Találgatta. Mivel az áramlat tovább lassult és hűlt, hamar utolérte. Nem tud manőverezni, csak sodródik. Állapította meg nem túl elmésen. Rég kifogyott mindenből. Senki nem élhet túl egy inaktív sodródást a Jupiter mélylégkörében! Csuklott egyet, annyira groteszk volt ezen töprengeni. Amikor mellé ért, a sisakrész felé fordult. Ránézett! Az üveg sötétre színeződött és buborékossá vált a nyomástól és hőtől. Visszatükrözte a távolodó foltot és zónáját. Ekkor a hiperkomja furán megreccsent, akár egy törő ág, és egy zörgő, kásás hang szólalt meg a fejében.

- Hogy ityeg a fityeg, pajtás?
Hosszú pillanatokba tellett, mire meg tudott szólalni.
- Ki vagy? Jól vagy? - kiáltotta neki.
Megint az a furcsa zörgés, amit utólag nevetésnek vélt.
– Hát eléggé ki vagyok, cseszd meg! - jött a válasz.
– Jé, neked nem is fityeg az ityeg, nahát! - A rövid szünetben kétségbeesetten próbálta megfejteni, mit akart ezzel a másik mondani. Meglendítette a karját. – Itten eléggé magányos vagyok, unalmas egy hely, nincs, aki felvidítson! Te vállalod? - kérdezte tőle a másik.

Még össze sem szedte magát, most újra elzsibbadt, mivel ezt már megértette. Ez megbuggyant?! Rövid várakozás után a szkafanderes alak legyintett.

– Te is csak olyan felvágós vagy, mint a többi! Nem is strapálom magam!
Összezavarodva kinyújtotta felé a karját.
– Segíteni szeretnék, bajban vagy!
Amaz elfordult tőle.
– Hagyj békén! Eddig elvoltam magamban, ezután is menni fog! A hőscincér nem adja fel olyan könnyen!... Engem mindenki utál!... - A többi érthetetlen gagyarászássá vált, ahogy vadul monologizált. Nyilván mérges lehetett valakire. A helyzet abszurd volt. Még mindig volt rá esély, hogy ez egy teszt. Előástak valahonnan egy régi űrruhát és játszanak vele. Ha elmulasztja a segítségnyújtást, annak következményei lehetnek. Még meg is bukhat! Teljesen mellé lavírozott.
– De én tényleg segíteni akarok!
A másik nem szólt, talán nem is figyelt rá. Óvatosan kinyúlt, és a megviselt, elfeketedett vállpáncélra tette a kezét. A sisak lassan felé fordult.
– Segíteni akarsz? Magadon se tudsz majd, nem hogy rajtam!

Fokozatosan megszűnt a tükröző hatás. Egy megszenesedett, eltorzult koponya vicsorgott rá odabentről. Olyan volt, mint egy csokifigura, ami megolvadt, aztán újra megszilárdult. Visítani kezdett olyan élesen, amiről el se hitte volna, hogy az ő hangja. Hörgött, bugyborékolt, közben el akart szakadni tőle, de mintha odaragadt volna hozzá. Pörögve dulakodott vele, fuldokolva a pánikban, lassan aláhullva a Jupiter mélyébe. Közben a halott kadét mindenfélét mondott neki, amire szerencsére később nem nagyon emlékezett. Csak egy részlet volt, ami megmaradt benne, ami a sokktól csak később, egy álomban jutott az eszébe…

- ...Minden testnek útja a poklokon a mennyekig ér, oda-vissza. Várok... Megszabadulni innen, az örök körforgásba... haza akarok menni! Az út a sírtól a bölcsőig, a bölcsőtől a sírig... Az én időm lejár, a tied meg elkezdődik, s addig tart, míg minden testnek az útja véget ér, pont odáig... nem tudsz te rajtam segíteni, még ha akarnál se! Inkább te vagy az, ki segítségre szorul!... De majd tisztelni... fognak... azok... micsoda sors... az enyém semmi! Te leszel a kezdet és a vég, tőled indulnak, hozzád érkeznek... A testek útja a lélegzetig... s megint... A SORS kereke megfordul, te vársz... ez a te küldetésed, NEM AZ, amit rád tukmáltak! Az bagatell!!...


Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)