Időtlen igézet

Novella (1701 katt)

Halvány csendsugarak szűrődnek át
A várrom rideg falán.
Elhagyatottságot dúdol lelkében
Az ezredévi magány.

Emlékek reszkető visszhangját
Porlepte szívében ringatja.
Szívéről lefújja a porszemeket
A Mindenség fuvalma.

Az éter szirmai álomszerűen nyílnak
Magányt virágzó énekében,
Dallamára együtt táncol
A hófehér fátyol s az ében.

Dohos falaira dől
Évgyűrűk bánatának súlya,
Oly´ törékeny, mint a lepke...
Össze mégsem zúzza.

...s ott ácsorog némán, egymagában
Semmire és senkire sem várva,
S a csillagok időtlen igézetet rajzolnak
Hideg falára.

Előző oldal Csillangó