A jaguár szemei X.

Novella (1501 katt)

Hadifoglyok

A csend, amely beállt a tornádó után, súlyosan nehezedett a táborra. Don Alvarado a földön feküdt egy sátor maradványi között. Mellette egy halott feküdt kicsavarodott végtagokkal. A spanyol nemes másik oldalán egy döglött ló, hogy mi szakíthatta le a fejét, azt csak találgatni lehetett. A Don talpra állt, először kiköpte a szájából a sarat és a vért, aztán olyat ordított káromkodva, hogy a közelben lévő ló, ami reszketett az átélt élményektől, kitépte a kötőféket az őt tartó zsoldos katona markából és elvágtatott a messzeségbe.

- Carramba! Krisztus Urunk vérére, ezt nem hagyom, ha kell puszta kézzel, bontom le a köveit, annak az átkozott démonlaknak!

Felugrott egy felszerszámozott pejre, ami a közelben volt.

- Aki férfi, velem tart! - Kardjával mutatva Xalapata felé, sarkantyúba kapta a ló oldalát.
Egy vaskesztyűbe bújtatott kéz elkapta a ló kantárját: Reya volt az.
- Csillapodjon, Don Alvarado! Megleckéztetjük azt a csürhét, de előbb rendeznünk kell a sorainkat.
Gustavo szemei szikrákat szórtak.
- Ha katonásdit akarnak játszani továbbra is, eredjenek vissza El Castelanoba vagy a pokolba! Nekem dolgom van odaát. Ne álljanak az utamba! - tette hozzá figyelmeztetően.

Elvágtatott a tomboló förgeteg után, ami a város kapujában dühöngött. Nyomában lovasok, gyalogos katonák vegyesen. Túl sok bosszúszomj halmozódott fel már az emberekben, hogy Vega vagy bármelyik tiszt vissza tudta volna tartani őket. Rendezetlenül, tömegekben vágtak át a síkon, hangosan ordítva biztatták egymást.

Jan Borgo odaugratott Reya mellé.

- Ha már nem tud parancsolni az embereinek, legalább álljon az élükre, hogy ne higgyék gyávának!
- Nem vagyok gyáva, csupán mérlegelem először a helyzetet, capitano.

Borgo nem válaszolt, elhúzta a száját, szemében megvetés tükröződött, aztán a többiek után sietett. Gyors telivérével beérte a Dont, szinte egymás mellett vágtattak be a kapu alatt. Azonnal a harc sűrűjében találták magukat. Mindenünnen ordító tlaskalánok özönlöttek, halált megvető bátorsággal ugrottak a páncélosok elé, s véresen hullottak a lovak patái alá. De nem akartak elfogyni, ha egy elesett, három állt a helyére. Mivel a titokzatosan keletkezett tornádó eltűnt, harcosok nyüzsögtek a háztetőkön is. Nyilaikkal pedig megtalálták a rést a fehérek páncéljain.

Karl és Brúnó is a csata kellős közepén küzdött az életéért. A puskáikat már rég eldobták, úgy sem lett volna idejük újratölteni. Rutinos fickók lévén, egymásnak háttal vagdalkoztak. A rájuk támadókkal közösen bántak el. Ruhájuk az ellenség vérétől vöröslött.

- Jöhetne a váltás! - ordította Karl.
- Ne kívánd, akkor már hullák lennénk, és ha meghalunk, mit kezdünk az arannyal!

Botladozva a testek között, kétségbeesetten védekeztek a megújuló rohamok ellen. A harci láz, azonban lassan kihűlt bennük. A karjaikat a fáradság ólomsúllyal húzta lefelé. Hiába, egy ilyen mészárlás sok erőt kivesz az emberből. Így látta ezt Borgo is.

- Don Alvarado, túl sokan vannak, nem tudunk áttörni. Vonuljunk vissza! Holnap is lesz nap.
- Nem, inkább itt maradok és meghalok, de én nem vagyok olyan gyáva patkány, mint Reya.
- Senki sem meri ezt állítani!

A Don letörülte az arcára fröccsent vért, ami az egyik ellenfelétől származott, akinek kettéhasította a fejét a pajzsával együtt. Lassan ő is kijózanodott, körülnézett. Halmokban hevertek az elesettek körülöttük, ám a csata még korántsem ért végett.

- Visszavonulás! A parancs végigfutott az emberek között.

Ahogy a zsoldosok lassan kihátráltak, a kapu kezdett bezáródni. Borgo, Alvarado és még legalább egy tucat ember bent ragadt. A visszavonulás közben senki nem törődött a másikkal, mindenki a saját bőrét mentette. A Don dühösen csapkodott jobbra, balra. Egy kéz elkapta a kardot tartó jobbját. Az övében lévő tőrrel torkon döfte a férfit. Ekkor még többen vették körül őket. A lova fájdalmasan felnyerített, a szügyéből lándzsa meredt ki. Ahogy felágaskodott, Alvarado leesett a nyeregből, azonnal rávetették magukat. Egy buzogány a fején csattant, elkábult, a kardját kicsavarták a kezéből. Egy újabb ütés után eldőlt, mint egy zsák.

Borgo és a többi katona lassan leeresztette a fegyverét, aki nem adta meg magát, azt teletűzdelték nyílvesszővel. A foglyok közé került Karl és Brúnó is. Karl egy nyilat kapott a lábába, ami harcképtelenné tett. Brúnó az utolsók között vonult vissza, de nem akarta a bajtársát cserbenhagyni, így ő is bent ragadt. Ezen emberek számára a harc, ha ideiglenesen is, de véget ért.



Amikor az első spanyol lovasok átzúdultak a kapun, Mendoza atya ösztönösen egy keskeny utcába hátrált, nehogy legázolják. Bár a küzdelem gócpontja a keleti kapu körül tombolt, a harc a két fél között az elővárosra is kiterjedt. Mindenütt két-három férfi csapott össze egymással. A küzdelemben egyik fél sem mutatott könyörületet a másik iránt. A sebesült, földön fekvő zsoldosokat leszúrták, vagy lefejezték. A zsoldosok pedig a falhoz állították a magukat megadó bennszülötteket, és pisztolyaikkal szabályszerűen kivégezték őket.

A padrét nemegyszer próbálták megölni a szövetséges indián harcosok a csata hevében. Egy csapat beszorította egy keskeny zsákutcába, hogy felnyársalják. Ekkor hátulról, mint egy szélvihar, vértbe öltözött lovasok gázolták, tiporták le őket. Az indiánok bátran védekeztek, de esélyük sem volt. A vérük a házfalak ablakáig freccsent. A fosztogatást is megkezdték egyesek elszakadva a többiektől. Berúgták az ajtót, és módszeres pusztításba kezdtek. A cserépedényeket csizmás lábaikkal széttörték, a vermeket feltúrták kardjaikkal. Végül felgyújtották a házakat. Ha nem találtak semmit, az otthagyott állatokat szedték össze, főleg a disznókat.

Az atya a házak labirintusában bolyongott, nem akarta kockára tenni az életét, megpróbált eljutni egy másik kapuhoz. Az utcára kilépve ismét az egyik tlaskalán harcos megpróbálta buzogányával szétverni a fejét. A gyilkolás már teljesen elvette az eszét! Mendoza atya inkább a szerencsének, mintsem ügyességének köszönhetően elhajolt az ütés elől. Felkapott a földről egy cserépkorsót és széttörte az őrült indián fején. A Tlaskalán harcos elkábult, ezt kihasználva beugrott az egyik nyitott ajtón. Nem számított neki, hol van, csak egérutat akart nyerni.

A küzdelem zaja egyre távolabbról hallatszott. Már közel járt az északi kapuhoz, amikor újabb bajt sodort felé a szél. Csípős füst kezdett el gomolyogni körötte a levegőben. Először csak ritkábban, majd egyre sűrűbben. Kilépett a házból, a tűz egyre fenyegetőbben közeledett, és hol jobbra, hol balra ütötte fel a fejét.

Most már tényleg a nyakába szedte a lábait, igyekezett kikerülni a csapdából, a feltámadó szél ugyanis pont a háta mögül fújt. Hiába igyekezett, a tűz gyorsabb volt, már előtte is lángoltak az épületek. Így csak egy útirány maradt a számára. Eltakarva bő csuhájának az ujjával az orrát, száját a zsoldosok tábora felé vette az irányt. Végül sikerült kijutnia az elővárosból, friss levegővel telt meg a tüdeje. Megállt, hogy kifújja magát és a következő látvány tárult a szemei elé. Zsoldos katonák rendezetlen csoportokban vonultak visszafelé. Vérfoltos mancsaikban különböző rablott holmikkal, ládákat, zsákokat cipelve. A szemeikben mohósággal és kapzsisággal.

- Sötét, véres lesz ez az éjszaka - gondolta magában Mendoza. Biztos volt benne, hogy mire felkel a hold, nem egy martalóc fog holtan heverni a táborszéli bozótosban, átvágott torokkal, kifosztva.
- Csuhásokat eddig még nem láttam!

Két spanyol zsoldos állt meg vele szemben. Aki ezt mondta, egy vékony, magas, kecskeszakállú férfi volt. Fegyvere hosszú pika volt, hasonlított az ókori görög falankszharcosok lándzsájára. Egy disznót húzott maga után egy kötélen. Társa, egy alacsony testes ember, utálkozva húzta félre a száját.

- Ezek a papok csak vedelni tudnak, meg zabálni. Bezzeg az aranyt ők is elteszik!
- Mit keres itt, padre? - kérdezte gúnyosan. - Ha siet, talán még magának is jut valami!
- Sajna, a csinos fehérnép elmenekült a falak mögé, de bor jut ma este mindenkinek - tette hozzá a társa.
- Hogy nyelne el a pokol tüze, benneteket! - fenyegette meg őket csontos öklével. - Rablók, akasztófáravalók, hát nektek semmi sem elég?
- Elvette az eszét a déli napsütés, hogy így beszél Krisztus katonájával?
- Még hogy Krisztusé, talán a sátáné!
- Lehet, hogy tényleg megbolondult, Chiko. Vigyük a kormányzóhoz. Ő majd eldönti, mi legyen vele.
Maguk előtt lökdösve Mendozát elindultak a tábor felé. Útjukat a disznó visítása kísérte.



Esteledett már, amikor Reya a sátrába vonult vissza. A táborban nagyban folyt a szerencsejáték. A tisztek részegen obszcén nótákat üvöltöztek, vagy ők is kockáztak, kártyáztak az embereikkel. Senki sem törődött azzal, hogy őröket állítsanak a védelemre.
- Itt van az a bolond csuhás? - kérdezte egy hang az őrtől.
- Itt, az ördög tudja, hogy keveredett ide.
- Lehet, hogy ő hozta. Bánjuk meg bűneinket!

Mendoza atya felismerte a kormányzó dölyfös hangját odabentről. Miután átadták egy másik zsoldosnak a táborban, Reya sátrába kisérték. A kormányzó vigyora lehervadt, ahogy lecsapódott mögötte a sátorlap. Döbbenten meredt a papra.

- Maga, maga hogy került ide?
Mendoza nem válaszolt, egykedvűen nézett rá, hallgatagon.
- Kitalálom: a vadaknál bujkált, igaz?
- Ezek a "vadak" nem gyilkolnak ok nélkül és fosztogatnak.
- Csak kitépik az emberek szívét!
- És maguk?
- Mi vagyunk a civilizáció, ember, ebben a pogány világban!
- Igen, nagyon civilizált módon rabolják ki egymást. Szeretik a bírósági színjátékot.
- Maga Isten szolgája volt. Most megtagadja Krisztust? Eretnek.
- Krisztus szeretetre és megbocsátásra tanít.

Reya kezében meglódult a lovaglópálca. Véres csík jelent meg a padre arcán. Mendoza megtántorodott, nekidőlt a sátor közepén lévő tartóoszlopnak.

- Ne oktasson ki engem a szeretetről! - mondta fenyegetően.
- Hány vadember van még a falak mögött?
- Több mint amennyit eddig lemészároltak - felelte a pap.
- Miért védi őket? Ha visszatérünk, magát átküldöm a szent inkvizíció tanácsa elé. Ott nem lesz ilyen bátor!
- Hiába fenyegetőzik. Már szembenéztem a halállal.
- Akkor nem bánja, ha a kínpadon egy kicsit megnyújtják, igaz? - Egy darabig fel-alá járkált a sátorban. - Alkut ajánlok, ha együttműködik velünk, szabadon távozhat. Élhet tovább háborítatlanul, akár a vadaknál is, ha akarja.
- Nincs miről alkudnunk.
- Kezd nagyon unalmas lenni! - fenyegetően közelebb lépett Mendozához.
Ekkor egy katona lépett be a sátorba, tisztelgett.
- Nemsokára elkészülünk, uram.
- Nagyszerű. Készítettem a barátainak egy kis meglepetést - felelte a pap felé fordulva. - Most mennem kell. Amíg visszatérek, gondolkodjon el az ajánlatomon!

Előző oldal rozsomák