A Dérhegység kovácsa

Novella (1709 katt)

Magasan fenn északon húzódik a legzordabb és legkietlenebb hegység az emberek által lakott birodalomban. Menrothon és Primuson végighúzódó jeges sziklák végeláthatatlan labirintusa. A hatalmas hegyek közt nem csak a fagy és a jég halálos. Hótrollok, jégóriások és fehér sárkányok vertek tanyát egyik-másik mélyedésben. Könyörtelenül legyilkolnak minden arra tévedőt, sokszor saját fajtársaik közül is. Ám nem csak gonosz lények lakják. Ott él a hóbaglyok fenséges és erős népe. Gyakran segítik az embereket, akik elkószálnak a hegyek közt, de elég elzárkózottan élnek. Nem sűrűn mutatkoznak délen.

A fagyos sziklák kietlen, kopár meredélyei közt vékony hegyi ösvényen, keskeny, kemény csapáson egy ember botorkál a vadonban. Hosszú botba kapaszkodva, azzal töri fel maga előtt a combig érő havat. Még egy kis csoszogás is komoly erőkifejtéssel jár. Meredek kaptatón, lassan kúszik felfelé, minden lépéssel egyre gyengül.

Él egy kis nép a hegyek lábánál, az ismert és kedvelt világ szélén, kik évezredek óta gúnyolódnak a Dérhegység minden borzalmán. A nép csupán egy kisvárosban él, a szélső hegyek valamely völgyében. Harusoknak hívják magukat, de délebbre csak havasi embereknek, vagy hegylakóknak emlegetik. Ritkán futnak össze menroth-i vagy primusi emberekkel, így őket mindig is legendák övezték.

A magányos utazó végre felér a hegy csúcsára, onnan még a gerincen végig egyensúlyozik egy északabbra levő magasabb hegyhez. Két völgy távolságra van már a Farkas erdőtől. Városkája annak keleti határában van. Ő mégis hatalmasat kerül, hogy elérje a Bulc hegyet, mely a Dérhegység harmadik legmagasabb csúcsa.

Hogy miféle őrület vezette ilyen útra, azt nem sejteni. De tudni kell, hogy a Bulc hegy keleti fele, mely közel van a lakóhelyéhez, egészen sima és meredek. Hajdan Haban hegy volt a neve, de egy hatalmas viharban a villámok addig sújtották, míg a hegy ketté nem hasadt. A keleti oldala járhatatlan, olyan sima, hogy a hóban is csak lecsúszna rajta az ember, s semmi kiszögellés, vagy repedés nincs, ahova el lehetne bújni a fagy és a vadak elől.

Hátán nagy zsák húzza lefelé, aljára két fogazott csákány van felkötve. Nagy bundába bugyolált teste, s erős, szőrmével körbekötözött bakancsa sem tudja megvédeni a fagytól, ha nem talál menedéket az éjszaka elől. Csuklyája alól csak a gőzölgő lehelete szivárog ki, vastag sál borítja arcát, csak vakítóan kék szeme látszik ki a ruhák alól. Ha nem így lenne, megfagyna az orra, vagy az arca. Kezén különös módon nincs kesztyű. Látszik a hatalmas, erős szikár, cserzett keze, mely már sok munkához nyúlt életében. Persze úriember nem vetemedik ilyen útra.

Az is lehet, hogy szökevény, vagy egy új remete, ki elmenekül társai közül, mert megvetik. Vagy szíve választottjának mutat erőpróbát, hogy felmegy a hegy tetejére, és elhoz onnan egy nagyon ritka növényt, a havasi rózsát. Ezek a csodás növények sziklákon nőnek, s ha hó van rajtuk, csak nehezebb megtalálni őket, ugyanis vakítóan fehér szirmaik vannak, és nincs tüskéjük. Sok hős szerelmes vetemedik a hegyeknek, ezért a ritka és csodás virágért, hogy úrnőjüket lenyűgözzék. Általában az nem is tér vissza, aki ilyenre vetemedik.

Sötétedik, mikor eléri a nagyobb hegy oldalát. Az oldalba talál egy kis repedést, ahova be tud bújni. Botja végén ruhák vannak felhalmozva és összekötve, kicsit leporolja róla a havat, s oldaláról egy kicsi kulacsot vesz elő, amiből olajt önt rá, majd beszúrja a hóba, s zsebéből tűzkövet emel ki, s egy-két pattintás után már lángra is lobban a fáklya fénye.

Nem rohan be a barlangba, tudja jól, hogy bármi leshet rá a sötétből. Bár a repedés kicsi, ő maga is csak összehúzva fér be rajta, sose lehet tudni, hova vezet a másik vége, és mi vár ott rá. Sálját eltűri arca elől, ekkor látszik, hogy szakálla van, loncsos, kócos, barna és ősz színekben.

- Hahó! - kurjantott be a hegybe. Rekedt fáradt hangját kevésnek érzi. - Hahó! - próbálkozik újra, majd fülel. De nem hall sok mindent, füle úgy be van bugyolálva, hogy alig hall valamit, a hegyek közt pedig hangosan süvít a szél. Ki tudja, merre viszi a hangját, és kit vonz oda.

Ám a repedés sötétjéből félelmetes morgás hallatszik. Mintha megkondulna a hegy gyomra. Dübörgő elmosódott, vészjósló, morgó hang tör elő. Bárki elszaladna, minden holmiját elhajigálva. De nem a havasi emberek. Őket nem érdekli a veszélyes és gyilkos lények hada, melyek bevették magukat a hegyekbe.

A morgás, üvöltéssé nő, s hangjától reszketni kezdenek a sziklák. A repedésből egyszerre tömzsi ujjak nyúlnak ki, majd egy kéz követi. Megkapaszkodva a nyílás tetején, kihúzza a rémes lényt. Hatalmas hótroll csúszik ki az apró barlangból. Nagy fejét tömzsi nyaka előrelöki, s úgy néz ki, mintha púpos lenne, a hátán levő bundától. Világosszürke bőrén sötétebb bőrkeményedések erősítik amúgy is vastag bőrét. Nyakánál a legvékonyabb, ezt védi a feje, tele ormótlan zöld és sárga, húscafatos fogakkal és dögszagú lehelettel. Képtelenségnek tűnik, hogy egy ekkora szörny beférjen egy olyan kicsi lyukba. De köztudott a trollokról, hogy ahova a fejük befér, oda bepréselik a testüket is, akár a macskák.

A fáradt utazó felnéz kék szemével a hatalmas bestiára, majd leszúrja a hóba fáklyáját, hátranyúl s előveszi csákányait. A fenevad lesújt, de a hegyi ember elugrik előle, talpon maradva, mindkét csákányát belevágja a troll fatörzs karjába. Üvöltve kapja fel a kezét, és hősünk pont ezt is akarta. Kis nyakára ráugrik, majd a két csákánnyal kopasz fejét csapkodja, míg lábát összekulcsolja a nyaka körül.

Fekete vér fröcsög ki a koponyájából, a rém megbolondulva csapkod ide-oda, míg végül a földnek veti magát. Ekkor a férfi leesik róla, de pördül egyet, amíg a troll a fájdalomtól, és nem a dühtől vak, ráugrik a karjára, végig rohan rajta, de a lény lerázza magáról. Hősünk a hó alá zuhan, s teljesen ellepi az.

A rémes bestia egy darabig összezavarodik, majd morogva, zihálva, prüszkölve keresi a betolakodót, s egész közel hajol a hóhoz, mert megérezte a szagát. Ekkor a hó alól kiront az utazó, és kicsapja mindkét szemét a csákányokkal. Hátborzongató, mélyről feltörő hang dübörög a torkából, s percekig csak üvölt a szerencsétlen, földre rogy, nyáladzik, vakon csapkod jobbra-balra. Üvöltésébe belerázkódik a hegy, válaszul a másik hegy felől morajlás hallatszik. Nem egy másik troll, nem foglalkoznak egymással. Csak a saját barlangjukat védik ennyire, egymásnak a közelébe se mennek. A hangja talán lavinát indított el a szomszédos hegyekben.

A férfi szánalommal tekint az óriási fenevadra, aki ott fetreng a fájdalomtól szenvedve, haldokolva a hóba. Ekkor a troll megnyugszik, s újra szimatol. Elkezd kúszni, akár egy féreg. Már csak a bosszú hajtja, hogy eltiporja gyilkos támadóját.

A vándor elkezd körülötte futni összezavarva. Sokkal gyorsabb, bár az egész napos taposás komolyan megviselte, s mikor zihálva eléri a fáklyáját, mely még mindig ég, pihen egy pillanatnyit, amíg a troll a másik irányba keresi őt. Erőt vesz magán, se nekirohan a rém hátának. Felkapaszkodik rajta, bundáját megtépve, újra fejére ugrik, s a fáklyát a koponyáján tátongó lyukba nyomja.

A szörny az előzőnél még vérfagyasztóbb és elkeseredettebb üvöltése mellett a férfi lezuhan, s mikor benyomta a fáklyát a sebbe, onnan hatalmas lángcsóva lövellt ki, hogy majd összeégette.

A trolloknak különös vérük van. Valamilyen oknál fogva táplálja a tüzet, talán ettől olyan kátrányos, fekete. A fenevad elterül a hóban, füstölgő lángoló fejjel. Gyilkosa, mikor feláll, már csak a tetemet látja, nem nagy meglepetéssel, kihúzza a lángoló fejéből a fáklyát, mely sértetlenül maradt. Bal combjáról elővesz egy tőrt, majd magához közel leszúrja a fáklyát. Kínkeservesen elkezdi irdalni a szerencsétlen troll hátát.

Már jócskán besötétedik, mikor végre fáklyafénynél megnyúzza hátáról a szőrt. Büdös, mocskos és véres. Összeszedi holmiját, s a nagy bundát behúzza maga után a barlangba.
Már csak remélni meri, hogy nincs benn semmi, mert ereje nincs már sok.

A barlangban meglepően meleg van. S a mélyén, ahol a troll élt, fáklyája fényénél talált egy tűzrakó helyet és fát is. A környező erdőkből szedhette, gyakoriak is a trollok a Farkas erdőben. Pillanatok alatt tüzet gyújt, s a bundát a tűztől nem messze a földre dobja, s el is fekszik rajt. Nem kell sok idő, még legyőzi undorát, s elnyomja az álom.

Egyszerre éktelen morgásra és dörömbölésre riadt fel. A barlangban korom sötét volt, kialudt a tűz, és a fáklya is leégett. Zsebéből kitapogatta a tűzkövet, és motoszkálva megtalálta a fáklyát. A végéről leégett a ruha is, hol ott annak nem szabadna, így hát oldaláról egy kevés olajt a végére csepegtetett, és azt gyújtotta meg a sötétben. Halványan pislákolt, akár egy gyertya, de gyorsan összepakolt, és kirohant a hosszú járaton a szabadba. Attól tartott, földindulás van, és beszakad a barlang. Ám kiérve meglepődött.

A troll teteme ott feküdt, hótól félig betemetve, összefagyva. Éjszakai sötétség volt még, de valami nem volt normális. Nagy világosság borította be a hegyeket, s egyszeriben egy hatalmas lángoló csillag zúdult el a feje felett, s a szomszédos hegy oldalába csapódott szörnyű robajjal. Épp a szomszédosba, amely már a Bulc hegy, utazónk célpontja. Hősünk hasra vetette magát, fáklyája kialudt, de ő felpattant, s a gerinc szélére rohant, hogy lássa, mi történt.

Égi kő! Meg is örült neki, mikor meglátta, mert jó félnapi járóföldre volt a hegy, s ha azonnal indul, hajnalra ott is lehet. Egyszeriben nem érezte a hideget, sem a fáradtságot, boldogan ereszkedett le a hegy oldalán, miközben egy darab száraz húst evett, mert az éhség kegyetlenül elfogta. Kemény, szikár birkahúst sózva. Meglehetősen szegényes étel, de erőt ad a fáradt utazónak, s batyujából kerek forma pogácsákat vett elő. Ezek különleges pogácsák, egy szemtől az ember képes napokig futni, órákig hegyet mászni, de szinte ugorva, s most ez az erő kell neki, mert ha neki nem is tűnt fel, de már két napja aludt a barlang mélyén. Kimerítette a hegy és a harc a trollal. Két napig aludt, s ő azt hiszi, csupán órákat sikerült. Bár a becses kő most jobban érdekli, mint a fáradtsága, mely illő módon elmúlott.

Hogy miért ennyire fontos neki a kő?

A férfi valójában a harus falu kovácsmestere. Ő a legtekintélyesebb mester ebben a szakmában, s ő maga úgy döntött, hogy felkerekedik, és készít magának egy kardot. Hogy neve halhatatlan legyen, magának kell megszereznie az ércet, és elkészítenie az acélt. Ilyen küldetésre eddig még csak egy mester, mert vállalkozni, Asat Smithsow, ki az ő dédapja volt.
Egy különleges ércet kutatott fel, mely képes arra, hogy elvágja az acélt. Mágikus pengének tartották, isteni erővel ruházták fel a kardot is és a forgatóját is.

Ám a valóságban az érc csupán nagyon tiszta és jó minőségű vasérc volt, melyet a szakértelemnek, és a jól kidolgozottságnak köszönhetően vált ilyen erős acéllá. Asat mesterről tehát elmondhatjuk, hogy hatalmas kovácsmester, és igen erős ember volt, ám a mágiához nem sokat konyított.

Mire pirkad, a dédunoka eléri a szomszédos hegyet. Szerencsére a helytől, ahol letáborozott, majdnem egy magasságban egy vékony sziklahíd ívelt át a Bulc hegyre. Ezen az útvonalon akart menni, de a hegy csúcsa még jó 2000 méterrel ettől a ponttól van. Ám a meteor jó helyre zuhant, alig pár száz méterre srégen a hídtól. Ám az átkelés nem volt egyszerű, mert a becsapódástól meggyengült, s épp az utolsó pár méteren volt, mikor nagy recsegéssel leszakadt. Szerencsére éppen át tudott ugrani a túloldalra, hála csákányainak, meg is kapaszkodott.

A nap halványan bevilágítja a hegyeket. Hősünk közeledik a becsapódás helyéhez, itt már nehezebb a járás. Nem fázik, hála a nagy hőnek, amit az izzó kődarab termelt. Szinte melege van, ahogy átmegy a felhevült sziklák felett. Még mielőtt átérne, megtorpan, s ijedtében elbújik az egyik szikla mögé. Szemét megdörzsöli, mert maga sem hiszi el. Egy férfit lát a kráter közepén. Ott áll, s dél felé bámul. Anyaszült meztelenül, mintha a melegházban ácsorogna fürdés előtt. Bár a kráternél épp meleg van, sőt a sziklák égetnek. Ő mégis pucér talppal strázsál, s kémleli a távolt.

Egyszeriben a hegyek közül egy hatalmas árny tűnik fel. Utazónk észreveszi, s összehúzza magát. Bár népük jóban van a baglyokkal, mégsem meri megkockáztatni, hogy meglássák.

Pedig a bagoly meglátta, de nem foglalkozott vele különösebben, s némán odarepül a kráterhez. Ott leül az egyik hidegebb sziklán, s megvárja, még a különös ember felkapaszkodik a hátára. Ahogy felül, már repül is el vele, de nem délre, hanem keletre, a baglyok hegyére. Pöllö hegy a legmagasabb hegy a Dérhegységben, s ott élnek a hóbaglyok. A hegység kellős közepén magasodik, s onnan tiszta időben a baglyok még a faluig is ellátnak. Mikor a különös idegen és a bagoly már messze járnak, csak akkor mer megmozdulni kicsit, s leereszkedni a kráterbe.

Egészen meleg volt már a kráterbe, annyira, hogy levette bundáját hátáról, s batyuját is egy sziklának támasztotta. Gőzölgött még pár szikla a nagy hidegben. A hegy oldalában megtalálta a meteort, körötte nagyobb darabok hevertek belőle mindenfelé. Egyik másik darab még izzott, így nem lehetett eltenni. Míg várta, hogy hűljön, kicsit több részlet jutott eszébe a különös emberről. Kezén és hátán végig különös jeleket látott rávarrva testére. Sose látott még ilyet, s hogy valaki egy bagoly hátára üljön, aki maga jött el érte, még inkább hihetetlen volt számára.

Megreggelizett, s egészen frissnek és nyugodtan érezte magát a kráterben. Mintha nem a világ végén túl ücsörögne, hanem házában, hol melegen ropog a tűz a kandallójában. A kövek már nem izzanak, s kezével meg tudja fogni. Egész érzéketlenné vált az évek során, képes az éppen lehűlt vasat megfogni, mely még így is több száz fokos. Ezért nem hord kesztyűt sem, és mozog otthonosan a forró kövek közt.

Miért ennyire fontos neki pár égből pottyant kavics?

Legendák keringenek az ilyen kövekről, melyek az égből hullnak alá. Olyan érc rejtőzik benne, mely e világban nem létezik. Ezekből az ércekből készült tárgyak valóban erősebbek és könnyebbek, valamint rugalmasabbak, mint az acél. Órák múlva már meg tudja fogni a köveket. Két nagydarabot összeköt a bundájába, s felköti a derekára. Nagyjából húsz kilogramm plusz súllyal már csak lefele kell mennie. Megkerüli a hegyet, s így a keleti felére jut. Alkonyatkor már a szélének áll a megmászhatatlan, tükörsima oldalnak.

Valójában egy hatalmas gleccser, mely lassan mászik a völgybe már évszázadok óta épp a falujuk felé. A hegy lábától már csak félnapi járóföld a város. Lejutni itt könnyebb és gyorsabb lesz, mint felfelé.

A bundát és benne az ércet lekötözi derekáról, s lába közé véve, nekiiramodik az oldalnak. Sebesen siklik le a jégmezőn, már-már halálos sebességgel. Lábaival kormányoz ügyetlenül, s fejbe vágja a felismerés: hogyan fog megállni?

Már látja a hegy lábánál levő fenyvest, melyben egy fa is agyonütheti, ha nekiszáguld. Annyi mindenen ment keresztül, nem kéne itt a kaland vége felé csúfos kudarcot vallani. Két lábát is leteszi fékezve, s csak kicsit lassul, de ez nem lesz elég, tovább száguld a leejtőn halálos sebességgel. Ekkor eszébe jutnak csákányai hátáról, s elő is kapja mindkettőt, majd mélyen a jégbe vágja azokat, tovább lassul, de csak egy pillanatig, mert a sebességtől a jobb kezében levő csákány kicsúszik a kezéből és baloldalra fordul az egész teste szánkóstul. Elkezd pörögni, s ekkor már teljesen elveszti a kontrollt.

A fenyvest bár jól látta fentről, de azt nem vette észre, hogy előtte van egy hatalmas árok, melynek a helyén régen egy kis patak húzódott, s bár most hó födte, a partoldalba sűrű cserjés nőtt. Így hát másik csákányával kopácsolva, de irányíthatatlanul száguldott a biztos halál felé. Ám mielőtt a fának csapódott volna, összezúzva minden csontját és belső szervét, kis zuhanó érzés fogta el, majd egy hatalmas becsapódás, mely után felrepül egy darabig, hogy már a fák közé zuhant be. Beverte a fejét, s órákig eszméletét vesztette.

Végül magához tért, s már alkonyodott, a távolból farkas vonyítás hallatszott. Mikor fel akart állni, erős nyilalló fájdalom hasított a vállába. A bal vállára tekintve teljesen kétségbeesett. Egy hatalmas, törött faág állt ki belőle, körötte az alvadt vér odafagyva. Rögvest megnyugodott és felült. Jobb kezével megmarkolta a faágat, és egyetlen kíméletlen mozdulattal kitépte a szilánkot. Kis vér még folyt a sebből, de már nem érzett akkora fájdalmat vállában. Csak a csontot érte, a karja még mozog.

Hirtelen eszébe jutottak a kövek, s minden erejét összeszedve, felállt s odabicegett az árokhoz. Könnyű volt megtalálnia, mert a kövek, bár végig csúsztak a gleccseren, s órákig álltak a hóban és a fagyban, még mindig melegek voltak. Annyira, hogy elolvasztották a havat maguk körül. Mikor végre összeszedte magát, útnak indult délkelet irányába, vissza a faluba, hogy véget érhessen a rémálom. A farkasok üvöltése egyre közelebbről hallatszik, s a hold is előbújt a maga fátyolos fényével, nappali világosságba öltöztetve a fagyos fenyvest.

Éjfél környékén elérte a falu falait, s a kapuról az őrök felismerték a kovácsot és csöndesen beengedték. A kovács némán elment mellettük, s házáig meg sem állt, ahol ledobta a szobában a köveket, s be se gyújtott, csak befeküdt az ágyába, s elaludt.

Dörömbölésre és nagy kiabálásra ébred. Büdösen, koszosan, bár pihenten kel ki nagy nehezen ágyából. Az ajtóhoz érve ott áll a fél falu, s mindenki őt keresi.

- Toth Smithsow! Jól vagy? - kiáltotta a falu vezetője, Roth Darflan, aki nagyon szerette az egész családját, s vele is jó barátságban volt.

Toth már közel két hete elment egy szó nélkül, senkinek egy szót se szólt váratlan utazásáról. Az őrök mondták neki, hogy megtért már két napja, mert két napja aludt egyhuzamban akkorra.

- Toth! Betöröm az ajtót, ha nem felelsz! Két napja kiabálunk hozzád! Tudom, hogy hazatértél! Csak beszélni akarok veled - szólogatta a vezető, aggódott érte már.

Toth ajtót nyitott, s álmos, morcos képpel üdvözölte a tömeget.

- Jól vagyok. Minek ez az éktelen ricsaj?
- Barátom! - sápadt el Roth. - Te megsérültél?

A kovács csak ekkor vette észre, hogy bal vállánál még mindig ott tátong a sebe, melyet még a fenyvesnél szerzett.

- Gyere be, de csak te! - mondta, mire Roth csak intett, s bement. Tekintélye volt a faluban, így mindenki eredt a dolgára.
- Hideg van nálad - mondta, mikor beért, s leült az asztalhoz, ami a salakos, kihűlt kandalló előtt állt. Toth kiment egy másik szobába, onnan kancsót hozott elő, két fapohárral. Töltött mindegyüknek egy kis bort, majd leült ő is sziszegve, mert válla újra fájt, hogy magához tért.
- Menj el a füvesasszonyhoz! Ő hamar rendbe hoz. Aztán? Sikerrel jártál-e?
Toth némán legurította a kupa bort, majd töltött egy újat.
- Roth barátom - szólalt meg végül. - Nézz az ágyam mellé! - utalt a két ércre, melyek sorsszerűen kerültek hozzá.
- A hét meg a nyolcát! - hüledezett Darflan. - Ezek a Bulc csúcsáról vannak?
- Nem. Az oldaláig mentem csak fel.

És Toth, a kovács elmesélte kalandját a trollal, a barlanggal, az égi kővel, a bagollyal és a különös férfival, meg a gleccserrel, és a sebét is elmagyarázta. Órákig beszélgettek, nevetgéltek hangosan. Roth tudta, hogy Toth mire készül, és rettentően aggódott, hogy élje túl, mert nagyon jó barátja volt a kovácsnak.

- És mit kezdesz a kövekkel? Mi készül belőle? Jakszerszám? Nyílhegy a vadászathoz? Esetleg valami más?
- Arra gondoltam, kardot készítek belőle - mondta komoran, hisz a harusok már évszázadok óta nem háborúztak senkivel, mert nem volt érdekük kardot fogni senki ellen. Birtokaikat nem háborgatták, a farkasok ellen meg a nyilak és a dárdák is elegek voltak. - A másikból pedig - folytatta - pajzsot.
- Tudsz valamit az ércről?
- Semmit. Bevallom, ilyet még nem láttam, pedig sok fémmel volt már dolgom. Volt olyan, amelyiknek nagy tűz kellett a formálásához, volt olyan, amelyiket még vörösen is nehéz volt kalapálni. De ez... még okozhat meglepetéseket.

Pár nap múlva kiderült, hogy jól sejtette az öreg kovács. Válla is hátráltatta, mert még nem gyógyult meg teljesen, de az érc csak nem akart engedelmeskedni neki. Különleges, fehér szenet használt, melyet úgy szint a Dérhegységből nyerték ki, ám ebből, kevés is elég, mert hatalmas hővel, hosszan ég. Hát csak nem akart lágyulni az érc, mely ránézésre teljesen tiszta, semmi por, vagy agyag nincs benne. Kokszot nem adott hozzá, teljesen tisztán akarta látni a fémet, amely ebből kijön.

Két napot és három éjszakát erőlködött, majd a harmadik nap reggelén begurult, s mindenkitől kért a szenéből, mert úgy gondolta, az övé kevés lesz. Két hét alatt teljesen átépítette a kohót, hogy az az összes szenet befogadja, és a tűzzel is elbírjon, amit abban gyújt. Két héttel később begyújtotta a tüzet, ami hatalmas lángnyelvekkel csapott ki a műhely teteje fölé. Nem volt kéménye, maga a kohó teteje kilógott a műhely fedele fölé. Olyan hőt ért el vele, hogy a hó négy-öt ház távolságban órák alatt elolvadt, sűrű sarat hagyva maga mögött. Ebbe a tüzes katlanba csak a kovács ment be, sőt dolgozni is kezdett, persze nem csak kötényében, hanem felvett egy zsákot is a fejére, mely különleges tűzálló szövetekből készült. Hogy mi az, azt csak a Smithsow család tudta, a falusiaknak nem kötötték az orrukra. Valójában a kötény, a kesztyű és a zsák, melyből csak keveset lehetett kilátni, sárkánybőrből lett verve, még mikor éltek északon. Jól bírja ezt a nagy meleget.

Toth végre áttörést ért el, az érc megolvadt, s jól sejtette, az egész tiszta fém, ez sokat könnyít a dolgán. Ám ilyen heves tűz még egy földi fém megmunkálásához nem kellett. Már előre beleborzongott, milyen félelmetes eszközt készít ebből, és mivel fogja későbbiekben megmunkálni.

Teltek múltak a napok, majd a hónapok, s a kovácsműhely egyre inkább híres lett a faluban. Már-már legendákat regéltek Toth Smithsow, mint minden idők legkiválóbb mesteremberéről. Senki nem rettegett a néha dörgéshez hasonlító dübörgéstől, melyet a fém megmunkálása közben hallatott a kalapácsa. Már mindenki tudta, hogy égi követ munkál a mester, s a gyerekek újra meg újra a trollt legyőző kovácsot játszották el kis botokkal, bundákkal.

Eltelt egy év, s a már mindennapos dörgés, morgás és a meglepő meleg egyik napról a másikra elhalkult. Sokan örültek a csöndnek, főleg szomszédjai, mert gyakran napokig nem tudtak aludni, mert a mester éjjel is csak az üllőt ütötte s fűtötte a kohókat. Mindig küldött el embereket szénért, hogy egy percig se hűljön a kohó. Eljött hát a nap, mikor a kovács két tiszta fehér kendőbe csomagolt tárggyal elindult a falu közepe felé, ahol Roth élt. Kiállt a szónokkőre, s elkiáltotta magát.

- Testvérek! Íme, elkészültem! - mondta, s magasra emelte a hosszúkás tárgyat és a kerek laposat.

Egyszeriben mindenki ott termett a kő előtt, s izgatottan várták a kovács éves munkájának eredményét. Különös volt ugyanis, hogy ilyen sokáig dolgozzon, mert mind a mellett, hogy jól és szépen dolgozott, még hihetetlen sebességgel és lendülettel is csinálta a munkáját.

Roth Darflan elé állt sugárzó arccal, s így szólt.

- Mutasd hát, mesterkovácsom, mit sikerült alkotnod ilyen rengeteg idő alatt!

Toth kibontotta először a kardot. Hosszú ezüstszínű pengéjén egy vércsatorna húzódott, keresztvasa végén két hatszög, az egyikben nap, a másikban hold, kétkezes markolata szarvas agancsból készült simára csiszolva és feketére lefestve, két részben, a kettő közt ezüstgolyó. Kardgombja lapos hatszög épp, mint a keresztvason, ebbe egy baglyot karcolt bele nagy munkával. Mikor feje fölé tartotta, a nap megcsillant a kardlapon, s felragyogtak rajta vörös fénnyel különös rúnák, melyeket nem ő karcolt bele, s nem is tudja, hogy kerültek oda, vagy hogy mit is jelentenek.

A falu népe némán, lélegzetvisszafojtva figyelték a csodaszép kardot, melyhez hasonlót még soha sem láttak.

- Nem találok szavakat, barátom. Ilyen remek munkát én még nem láttam soha. Milyen erős? - érdeklődte Roth.
- Hozzatok nekem láncokat, de sokat! Fél óra sem telt el, máris egy szekérnyi láncot kötöttek csomóba össze előtte, jó marhányi súllyal. Az öreg kovács csak suhintott egyet, s a láncok, mint a hó a szél előtt, vagy a forró kés a zsírban elmetszette mindet egy szálig, sőt a szónokkőbe is belevágott, hogy majd kettészelte.

Sokan megijedtek ettől, hiszen egy ilyen erős fegyver sok gonddal járhat. A kovács keze még csak nem is ért a kardforgatáshoz, de mégis olyan pusztítást hajtott végre vele, amilyet ezer kard sem tudott volna. A pajzsot is megmutatta, mely hatszögletű, lapján három hegy, s a védjegye egy medvemancs, a harmadik és legnagyobb hegy oldalába mélyesztve. Széle szegecselt, pántjaihoz szétszelte kötényét, s a sárkánybőrből tett bele. Úgy gondolta, sokat ki kell bírjon ez a szíj, ha már a pajzs maga erősebb és biztonságosabb ezer kőfalnál is.

Hatalmas mulatságot rendeztek a faluházban, mindenki ott evett ivott, s a kardot és a pajzsot feltették a vezér feje fölé a falra, szemben ült az asztalfőn Toth, mint az ünnepelt mester. Már jócskán belefolytak az éjszakába, az emberek java hazatért nyugovóra, már csak pár részeg alak maradt ott, sokukat elnyomta az álom ültükben. Kivéve Roth-t és a kovácsot.

Roth észrevette az aggodalmat, és a bánatot a kovács arcán.

- Újra elmész. Igaz?
- Még reggel. Már összepakoltam. Elviszek egy jakot is.
- És a kardot, meg a pajzsot - fejezte be gondterhelten a vezér. - Délre tartasz?
- A kard beszélt hozzám, miközben dolgoztam rajt. Úgy éreztem közbe, mintha valaki figyelné és irányítaná a kezem. Nem ilyennek képzeltem el, a terveket sem így rajzoltam le. De az sem volt véletlen, hogy épp elém csapódott be a kő. És az a férfi.
- Neki csináltad?
- Lehet. Sötét híreket hoz a szél délről. Elkél oda egy ilyen csodafegyver.
- Mindened megvan? - kérdezte szomorúan Roth.
- Igen, azt hiszem, minden.
- Még valami elfér a jakon? Egy levél - mondta majd zsebéből egy borítékot vett elő.
- Ezt add oda a vándor elődödnek! Az apja írta, mikor még gyerek volt, s az én apámnak adta, mielőtt... tudod - régi és szomorú dolgokról beszélt. Olyan dolgokról, melyekről most nem ejtenék szót.

Toth Smithsow összepakolta minden holmiját, s a pirkadat előtt elhagyta a falut. Hogy hova tart, s vajon visszatér-e népéhez, senki sem, még ő maga sem tudja. Ám a Dérhegység kovácsa, halhatatlan nevet szerzett északon, s később délen is mindenhol.

Előző oldal Grimm