Fáradt lélek - új remények?

Szépirodalom / Élet-halál (1163 katt) angyalka146
  2010.09.22.

Döglött, áporodott levegő töltötte be a szobát. A Halál szaga. A foltos, szürkésfehér falakon sápadtan ugrándoztak a fények. Egy kicsi bogár épp az egyikhez mászott. Apró lábait félénken nyújtogatta felé, majd miután megbizonyosodott, hogy nem bántja, hanem melegíti, egészen belé lépett. Eggyé vált vele.

Népes társaság gyűlt össze körülöttem. A mindig siránkozó, állandóan beteg nénikém szívszaggatóan jajveszékelt és siratott engem. Mély sóhaj szakadt fel belőlem, majd, mint akinek úgyis mindegy, halkan, de határozottan megszólaltam:

- Irma nénje. – Csend lett, mindenki rám figyelt. – Vagy fogja be, vagy menjen el innen.

Döbbenten meredtek rám az emberek. A megszólítottból heves levegőzihálás szakadt fel, majd Inez néném vette védelmébe:

- Na de Beáta! Hogy mondhatsz ilyet?! Hiszen mindannyian azért vagyunk itt, mert aggódunk érted!
- Nem kell sem az aggódásotok, sem a sajnálatotok, sem a siránkozásaitok. Értsétek meg: ezt én választottam magamnak, szándékosan, ezért nem kell sem a fesztivál, sem a cirkusz. Meghalok. Na és? Úgysincs már semminek sem értelme.

„Ezt én választottam magamnak.” Amikor kimondtam e szavakat, tudtam, hogy igazak, és elmondhatatlan béke, nyugalom szállt meg. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg. Majd jött a fáradtság. A végtelen, minden sejtemet átható fáradtság. Legyen már vége!

- Te hülye vagy! Neked elment az eszed! – kiáltozott anyám, én pedig már csak arra voltam képes, hogy újfent megkérjem őket, menjenek el. Anyám egyből sarkon fordult, és fújtatva elrohant, a húgom „Te mekkora egy rohadék vagy!” kiáltással utána, majd ötpercnyi vergődés után kiürült a szoba és végre egyedül maradtam.
- Ámen! – tört ki belőlem, és lehunytam szemeimet. – Hogyan jutottam idáig? Egyáltalán miért tettem?

Végiggondolva rövid, huszonöt évnyi életem, elmondhatom, jó volt nekem. Rendes szülők, szerető apa, idegesítő testvér, szigorú erkölcsök és normák, elismerések, tanulmányi versenyek, népes családi és baráti kör, segítők, remek lehetőségek, szerelmek. Most mégis itt vagyok. Egy rideg és kemény kórházi ágyon és várom az agyműtétem. A doki szerint 50%-nyi az esély, hogy túlélem. 50, hogy a műtőasztalon meghalok. 100% a halál bekövetkezte, ha nem műttetem meg magam. Ebben az esetben azonban még egész sokáig élhetek, akár még 5-6 évig is. A műtétet választottam. Hátha… Hátha az Égiek azt mondják, újabb lehetőséget kapsz, megmentünk, épülj fel! Nehéz lesz, hiszen vár még a sugárkezelés, a kemoterápia, de sikerülni fog, képes vagy rá! Valahol legbelül tudom, hiú ábrándok ezek, mégis… Valami éltet. Meg is akarok halni, meg nem is. Tisztában vagyok vele, hogy saját magamnak köszönhetem az állapotom, az ittlétem. Én akartam ezt. Tényleg. Miért?

Sokszor elgondolkodtam már ezen, és számtalan okra leltem. Szerettem volna, ha rám figyelnek, végre törődnek velem. Ha körülzsongnak, szeretnek. Az áldozat szerepe jó szerep – amit akartam, megkaptam. A baj csak az volt, hogy rájöttem: mindez olcsó, hamis. Egy színjáték. Az emberekből már kihaltak az érzések. Nem tudunk őszinték lenni. Folyton szerepet játszunk, mert úgy érezzük, így figyelni fognak ránk, törődni fognak velünk, és ami a legfontosabb: szeretve leszünk. De ez nem igaz. Az egész élet egy hatalmas, mély, sötét, rothadt szagú ketrec, amiben furcsa módon csak akkor érezzük jól magunkat, ha mások talpát nyaljuk, ha mosoly mögé rejtjük utálatunk, haragunk és undorunk. Mindezt miért? Illúzióért. De miért jobb nekünk ez az Illúzió a Valóságnál?

Talán azért, mert a Valóság fáj. A Valóság szívtelen. A Valóság gonosz. A Valóság esztelen: káosz, amit mi magunk hoztunk létre. De ha mi hoztuk létre, akkor meg is szüntethetjük, nem? Meg is szerethetjük, nem?

- Ne légy naiv Beácska! – bukkannak most elő barátnőm szavai egy emlékből.

Emlékszem arra a napra, amikor elhangzottak. Késő őszi, napsütéses délután volt. Kikísértem a vasútállomásra, és miközben nyughatatlan mindenkinek segíteni szeretnék énemről beszéltem, ő csak megtörten, fásultan ennyit mondott: a Valóság nem ilyen. Nem hittem neki. És még most sem hiszek. Szerinte naiv vagyok, és az Élet igenis jó nagy pofonokat fog adni nekem. Tudom. És ez még nagyobb nyugalommal tölt el.

Szeretnék hinni az emberekben, szeretnék hinni a jóban. A jóban, ami mindenkiben benne van. Sokkal egyszerűbb rossznak lenni, és csak tétlenül szemlélni a nyomort körülöttünk. Tényleg egyszerűbb. Jót tenni vagy valaki jobbá tételén fáradozni nehéz, küzdelmes és a legtöbbször energiapocsékolás. Egyszerűen nem éri meg. Mégis, akkor mi mondatja velem legbelül, hogy igenis érdemes?! Mi több: ezt kell tenni! Ha pedig ez tényleg így van, hogy kerültem én ide? Miért lett agydaganatom?!

- Mert gyáva voltál – hangzik belülről a higgadt, józan felelet. Könny gyűlik szemeimben és sírni kezdek. Igaza van. Gyáva voltam. Miért? Mert mindig másokra hallgattam és nem azt tettem, amit tennem kellett volna. Én is, mint oly sok fiatal egy menő, jövedelmező állást hajszoltam, holott tudtam, nekem nem ezzel kell foglalkoznom: mennem kell másokon segíteni, viszonzást nem várni, küzdeni. De én nem akartam. Küzdeni veszélyes, fájdalmas, keserű. Nem akartam ezt a keserűséget. Maradtam a buborékban, az én édes, kicsi ketrecemben, ahol egy kis talpnyalásért és hamis mosolyért cserébe megvédenek. Pátyolgatnak. Gondtalanságba vetnek. Csak az a baj és most már tudom: mindez csupán Illúzió.

Van kiút? Persze. Talpra kell állni és menni kell küzdeni, szenvedni. Ki kell törni a kényelemből és a jólétből, és csak menni kell előre, menni, ha kell, a világgal is szemben.

- Megteszem. Ha kapok az életre még egy esélyt, megteszem – fogadkozok hangosan, és könnyeim törölgetem. Nyugalmat érzek. Erőt, bátorságot. Ebben a pillanatban belép az altatóorvos. Megkapom az adagom és fehér köd telepszik rám.

Furcsa lebegésben ébredek. Amikor körülnézek, látom a nyugtalanságot, a zavart, a kétségbeesést. Értem küzdenek. Ott fekszek a műtőasztalon, illetve ott fekszik valaki, aki szörnyen sápadt, rengeteg vér borítja, és szinte már alig van benne élet. Az lennék én? Nem, gondolom, de jön az ellenfelelet: De! Az is te vagy! Csodálkozva tekintek le. Elgondolkodok. Majd felemelem a fejem és körbepillantok.

- Apa! – kiáltom meglepetten, és soha nem érzett boldogság tölti el a szívem.
- Szia kicsi Töltöttgalambom! – szólít meg kedvesen, majd megölel. Hatalmas, csontos kezeit érzem a lapockámhoz nyomódni. Sírni kezdek. Ő is sír velem.
- Apa, én ezt nem akarom tovább csinálni! Annyira félek! És elegem van. Senki sem szeret. – És csak zokogok és zokogok véget nem érően. Csendesen, gyengéden simogatja a hátam, és mikor már elcsendesedek, arca felé fordítja az arcom, és nagyon tisztán, nagyon halkan, nagyon határozottan utasít:
- Vissza kell menned.

Szíven ütnek ezek a szavak, de nem ellenkezek. Tudom, hogy igaza van. Hiszen megígértem. Még egyszer magamhoz szorítom, majd visszasüllyedek az élettelen testbe.

Anyám sír. A húgom sír. A rokonok, barátok sírnak. Mindenki szipog vagy orrot fúj körülettem, nekem meg majd szétszakad a fejem. A fény, ami a szemeimbe hatol, csak tovább ront a helyzeten. Feleszmélek. Tehát nem haltam meg. Valami keserűséget érzek, ugyanakkor boldog is vagyok. Észreveszik, hogy magamhoz tértem, rohannak az orvosért. Néhány rutinkérdés után (Ki vagyok? Mikor születtem? Milyen nap van ma?) a doki szélesen vigyorog és sugárzó arccal közli: minden rendben. Anyám nem győz hálálkodni és látom az arcán a felszabadult örömöt. Ahogy közelebbről megvizsgálom, rájövök, nagyon sokat öregedett. Még alig néhány hete nem volt ennyi ránc rajta. Aggódott értem. És ha aggódott, akkor biztosan szeret. De ha szeret, miért olyan szigorú velem?

Rájöttem, át kell értékelnem eddigi életem. Véget kell vetnek az Illúzióknak. Azoknak is, amiket teremtettünk, de legelőször azoknak, amiket én magam hoztam létre. Félreismertem mindent és mindenkit. De leginkább saját magamat. Mosoly kúszik a felismerés után az arcomra és eldöntöm: betartom az Égieknek tett ígéretem. Megváltozok. És ha nekem sikerül, akkor egy szép napon talán a körülöttem élők és az emberek is megváltoznak. De ami a legfontosabb: most már nem hagyom, hogy értem küzdjenek, én magam fogok másokért.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 4 db)