A híd alól

Horror / Novellák (1243 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/3 számában.

Hideg, ősz eleji szombat éjjel volt, mikor a klubból kerékpárral hazafelé tartottam. Szerettem barangolni az éjszakában. Nem tudom miért, de mindig - valami megmagyarázhatatlan oknál fogva - vonzott. Más volt, mint a nappali sürgés-forgásban. Nappal mindig barátságosnak mutatta magát. Olyan helynek, ahol semmi rossz sem történhet, ahol nyugodtan, kiegyensúlyozottan lehet élni. Tulajdonképpen ehhez minden adott is volt. Éjjel azonban másnak tűnt. Alattomosnak, rafináltnak és kétszínűnek. És én meg akartam ismerni ezt az oldalát is, ezen éjszakáig. Addig szerettem, mert ilyenkor már csönd honolt szinte mindenütt. Egy-egy autó, néha egy gyalogos, vagy kerékpáros azért feltűnt. Akkor azonban egy új utat fedeztem fel, s ha lehet ez még kihaltabb volt, mit az eddig bejártak...

Úgy kezdtem, mint bármely más ilyenkor esedékes utamat: a városba vezető főúton, majd a város legrégebbi, még épségben meglévő hídján. Szokásomhoz hűen megálltam néhány percre a híd bal oldalán lévő járdán, ahonnan messzire el lehetett látni a kis folyócska felett. Szemem végighaladt a jobbra lévő, alig kivilágított sétányon, majd az Ifjúsági Központon állapodott meg néhány pillanatra. Nem volt túl nagy épület, de kifejező annál inkább. Dinamikus formák, kiugró erkélyek és ablakok. A beton, az acél és az üveg tökéletes összhangot alkotott. Szerettem, mert olyan jövőbeli hangulatot árasztott, amely ugyan nem túl szép és fényes, sőt, ennek épp az ellentéte, de éppen ezért tetszett nagyon. Főleg így éjjel, néhány reflektorral megvilágítva, aranyszínű fényben úszva, s a folyócskában visszatükröződve. Tekintetem továbbhaladt a következő hídra, majd onnan a már távolabb lévő házakra, s legvégül a kórház egyik halottfehér épületére, melynek éjfekete ablakai valami visszataszító érzést keltettek bennem. Nem szerettem a kórházat. Sem ezt, sem bármelyik másikat. Mind a szenvedést, a kínokat juttatják eszembe. Az orvosokat, akik szenvtelenül turkálnak bennünk - nem csak fizikailag. A közömbös nővéreket és ápolókat, a rezignált betegeket. Megborzongtam, s gyorsan elfordítottam fejem a másik irányba, a híd jobb oldala felé. A sétány itt tovább folytatódott, és a másik oldalon is volt egy kavicsokkal felszórt gyalogút. Az egyik padon egy középkorú pár merengett a csillagokat bámulva, s úgy tűnt nem is fognak már életük további részében mást tenni, csak ott ülni, és a végtelen égbolt egy piciny szeletét vizslatni.

- Nincs égy húszásod?
- Hogyan? Tessék? - riadtam fel, s néztem körbe a kérdést feltevő hangot keresve. Végre megláttam a hátam mögött egy nálam jó fejjel alacsonyabb embert, kinek arcát sejtelmesen füstbe borította, s megvilágította a szájából kilógó olcsó cigaretta.
- Áztát kírdésztem, hogy nincs é egy húszásod?
- Nincs. - mondtam határozottan, majd beletapostam a pedálba, gondolván, hogy jobb a békesség, de a fószer megfogta a kezem, s tovább kuncsorgott.
- Ne csinyád mán háver! Mé nem ácc égy húszásot! Tudom én, hogy van! Miccámít ázs néköd? Ín mög itten fagyok meg! Na ággyá mán egy húszásot oszt mán ittén se vágyok.
- Na idefigyelj te... - kezdtem volna holmi szitokáradatba, mikor a híd utáni utcából egy rendőrautó fordult be, megvilágítva a fószer arcát. A látványtól akadt el a szavam. Öreg, sok mindent átélt, meggyötört ember állt előttem. Csak most tudatosult bennem, hogy nem éreztem alkohol szagát a leheletén, s most látni lehetett, hogy a meglévő fogai sem voltak sárgák a nikotintól. Szeméből keseredettség, életuntság sugárzott, de tiszta volt. Szakadozottan kapkodtam levegő után.
- Bocsásson meg - kezdtem - nem gondoltam...szóval azt hittem...ne haragudjon. Tudja mit! Várjon egy percet! - mondtam, s a kabátom belső zsebéből elővettem a tárcámat, majd egy ezrest nyomtam a kezébe. - Fogja! Talán elég lesz egy darabig. - Ekkor ért mellénk a rendőrautó!
- Jó estét kívánok! - szólt egy ismerős hang. - Valami probléma van?

Tekintetem a kocsi ablaka felé fordítottam, s egy volt középiskolás osztálytársam arca nézett rám és az öregre felváltva.

- Szervusz, jó estét! - köszöntem vissza jókedvűen, megadva az esélyt, hogy ő is felismerjen. Kérdő tekintettel nézett rám, s néhány másodperc elteltével látszott rajta a felismerés szikrája.
- Szervusz! - köszöntött már ő is jókedvvel. - Mi történik itt? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.

Az öregre pillantottam, láttam, hogy meg van ijedve.

- Nyugodjon meg öreg! - szóltam - Nincsen semmi baj. Azt hiszem, hajléktalan - fordultam a kocsi felé - s éjjeli szállásra lenne szüksége, hisz ebben a korai hidegben még meg is fagyhat. Adtam neki némi pénzt, amiből ki tudja fizetni. Megtennétek, hogy elviszitek, mert őszintén szólva én nem is tudom, hogy hol van egyáltalán ilyen szálláslehetőség. - Mennyit ivott ma öreg? - kérdezte a másik rendőr, aki a feltehetőleg ismerősöm felettese volt, hiszen ő ült a kormánynál, s jóval idősebb is volt nálunk.
- Ném szoktám ín inni. - válaszolta az. - Ézt is csák azér´ szíjom, hogy égy kissé félmelegédjem. Dé há gondúja ázs úr, hát szondáztásson mög.
- Tényleg nem ivott. - mondtam - Én sem éreztem rajta, pedig tudod, hogy erre különösen érzékeny az orrom - s arcomon széles vigyor terült el.
- Igen tudom. Emlékszem.
- Jól van, elvisszük - mondta a rangidős rendőr. - Üljön be hátulra, bátyám.

Az öreg a kezem felé nyúlt, s mindkét kezével megragadta, majd rázni kezdte.

- Köszönöm fiátálémbör! Hálásan köszönöm! Ném fogom éfelejtenyi!
- Nem tesz semmit, igazán! - mondtam neki, de ekkor már félig a kocsiban volt.
- Viszlát és kösz szépen! - szóltam a rendőrökhöz.
- Nincs gond! Amúgy is kellett volna arra mennünk! Na további jó éjszakát! - Intett ismerősöm, s már oda is voltak.

Pár percig még ott álldogáltam a híd repedéseit bámulva, s az eseményeken elmélázva. Egy vízcsobbanás térített kissé magamhoz, s tekintetem a középkorú párra tévedt. Néhány pillanatig néztem, ahogyan még mindig az égboltot vizslatják, pár másodperc múlva azonban felálltak, s lassan elindultak a híd irányába, én pedig ismét felkerekedtem, hogy ismeretlen utcákon barangoljak.

Áttértem a híd jobb oldalára, s a sétány felett lévő, betonozott úton haladva új utakat keresve kerekeztem tova az éjszakában. Úgy háromnegyed óráig bolyonghattam ismeretlen s ismert utcákon, csodaszép és lerobbant épületek között, mikor úgy döntöttem, hogy ideje lesz hazafelé venni az irányt, hisz bár jól fel voltam öltözve, az orrom egyre többször kellett a zsebkendőbe törölni.

Néhány perc múlva már a bejáratát csodáltam az Ifjúsági Központnak. Úgy nézett ki, mint egy vízszintesen elnyújtott reneszánszkori ablak, de betonból készült, s két pár füstüveg ajtó nyílt rajta, melyek vastag, krómozott acélpántokkal voltak megerősítve. Felülről irányított, sárga és vörös fényű lámpák világították meg halványan, melytől kissé úgy festett, mintha a túlvilág kapuja lett volna. Miután kifújtam az orrom, megkerültem az épületet, s a mögötte lévő hídhoz tekertem, ahol ismét megálltam egy percre, hogy megcsodáljam a város legrégebbi hídját, melyen alig egy órája bámészkodtam. Jobbra tőlem a sportpálya terült el, melyen szintén át kívántam haladni, hisz régebben sokat jártunk erre a haverokkal a bulik után és közben, s nosztalgikus érzésem támadt, amint megláttam. A pálya másik oldalán ugyanis volt egy Sport nevezetű szórakozóhely, ahol a legkülönfélébb, de egyben legborzasztóbb zenekarok játszottak legtöbbször, melyeket szívből imádtunk; vagy pedig mi magunk csináltunk egyéb szórakoztató mutatványokat és versenyeket. Azóta sajnos bezárták a helyet, de fennmaradt néhány szállóige ("Gyerünk Udi hörögjél!" - mely mondat egy általunk, műsor híján indított hörgőverseny kapcsán vált híressé, vagy például "Üssed azt a kukatetőt, te marha!" - amely pedig egy ipari zenét játszó, hirtelen verbuválódott csapat munkáját volt hivatott dicsérni.)

Merengésemből ismét vízcsobbanás zaja riasztott fel. Először azt hittem, egy nagyobb hal az, de semmi mozgás nem látszott a közelben. Ismét egy csobbanás törte meg a csendet, de ez nagyobb, öblösebb volt az előzőnél. Az öreg híd alól jött. Odapillantottam, és hirtelen azt hittem, csak a szemem káprázik. Gyorsan kiderült azonban, hogy nagyon is valóság volt, amit láttam. A híd lábából furcsa, az emberi szemnek teljesen idegen, amorfnak tűnő dolog mászott elő. Csak a sziluettjét láttam annak a valaminek, de belém költözött a félelem, s földbe gyökerezett, remegő lábakkal álltam ott a hídon. Aztán hirtelen homályossá vált a kép, és alakokat láttam az Öreg hídon, amint egymás felé közelednek, üdvözlik egymást, majd beszédbe elegyednek. Egy férfi és egy nő volt, majd a nő hirtelen lebukott a perem alá és nem láttam többet. Mintha sikoltott volna. Furcsa fény tört fel a hídból. Ködszerű volt, s lilás színben kúszott az ég bársonya felé. Nem - gondoltam -, ez nem lehetséges. Ilyen nem létezik. Kutyaugatásra lettem figyelmes a hátam mögül, de nem mertem megfordulni. Hirtelen, mintha egy alak suhant volna el a fejem fölött. Embernek nézett ki, bár repült. Nem értettem, mi történik. Hirtelen kiabálás és üvegcsörömpölés hallatszott az Ifjúsági Központ parkjából, s én magamhoz tértem. Bambán meredtem a felém tartó, úszó iszonyatra. Alig húsz méterre lehetett már csak tőlem, s egyre közeledett. Földbe gyökerezett lábbal álltam a hídon, de nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy inkább valami más, megfoghatatlan érzés miatt. Nemsokára néhány méterre a hídtól kiemelkedett a vízből az az amorf valami, s a borzasztó sziluett éppen az ellenkezőjét válthatta ki belőlem, mint amire a lény számíthatott. Kitört belőlem a nyomasztó félelem egy velőtrázó sikoly kíséretében, s én, mint valami eszét vesztett őrült - ámbár akkor biztosan nem is voltam magamnál - tapostam bele a kerékpárom pedáljába, s száguldottam el a sportpálya irányába, majd hasítottam rajta keresztül, ki a pálya túloldalán futó, városba vezető főútra, csak hogy minél messzebb jussak a folyócskától. Mint a szélvész tekertem, s hátra sem mertem nézni, és csak reméltem, hogy nem jön utánam az a rettenetes, alaktalan, úszó iszonyat.

Csak a város határán lévő benzinkútnál álltam meg csikorgó kerekekkel kifarolva, lihegve, kifulladva, s saját izzadtságomban fürödve. A szívem úgy zakatolt, mint egy géppisztoly. A kaszárnya sarkánál lévő őr jól meg is nézett magának. Nem láttam, csak éreztem, hogy így tesz. Az ilyen dolgokra valahogy mindig is érzékenyebb voltam. Most már tudtam. Ezért rémültem meg a hídon annyira. Az a lény, mintha átnézett volna rajtam. Mintha nem lettem volna más a számára, csak valami zsákmány, amit elkap és felfal, majd a maradékot otthagyja a dögevőknek. És épp ez volt az, ami elborzasztott...

Azóta nem szívesen megyek ki éjjelente, csak ha nagyon muszáj, s a klubból is a legrövidebb úton megyek haza. A benzinkút és a laktanya mellett, de azt az őrt azóta sem láttam...

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 3 db)