A jaguár szemei XII.

Novella (1503 katt)

Végjáték

Reya kormányzó biztos távolságból szemlélte a robbantás előkészületeit. Miután a robbantómester jelezte, hogy készen állnak, elégedetten pattintott kesztyűbe bújtatott ujjaival. Lova, egy andalúziai telivér horkantott egy párat, lábaival a poros földet kapálva.

Körülötte tisztjei, a keleti kapunál a sötétben zsoldosok százai lapultak ostromlétrával a földön fekve. Szigorú parancsba adta mindenkinek, hogy senki sem mozdulhat az engedélye nélkül. Vérbeli szerencsejátékos lévén úgy döntött, kockáztat és mindent vagy semmit játszik.

Örömét a sikeres befejezésről csak az a rossz hír árnyékolta be, hogy Mendoza megszökött. Pedig úgy tervezte, a szeme láttára fejeztet le egy tucat őslakost az ostrom után. A pappal sem fog sokat vesződni: egyszerűen elégeti máglyán, mint eretneket.

A tervhez az összes megmaradt lőport elhasználták az ágyúktól. Reya a lehető legnagyobb riadalmat akarta kelteni a városvédőkben. Néhány tiszt megfogalmazta ellenvetését a tervet illetően, de a kormányzó szava erősebbnek bizonyult.

- Kezdhetitek! - adta ki a parancsot.

A robbanás lesz a jel a keleti kapunál lapuló farkasoknak. Minden zsoldost mozgósítottak, aki ép volt és tudott harcolni. Kicsit ugyan csodálkoztak, hogy a vadak semmit nem tettek a lőporos hordók felhalmozása ellen. De a tisztek ezt úgy magyarázták, hogy valószínűleg már az ellenfélnek sincs sok embere a védekezésre.
A robbantómester oda érintette a fáklyát a földre szórt lőporcsík végéhez. A láng sebes tűzkígyóként vágtatott végig a száraz porban.



Az az alagút nemcsak lefelé volt meredek. Ráadásul olyan keskenyre vájták annak idején néhány helyen, hogy egy átlagos ember épp csak elfért benne. Néhány ponton félig már beomlott, így Marianak és Mendozának négykézláb kellett tovább haladniuk. A járat elején még viszonylag sima homokkő jellemezte az alagút anyagát. Ahogy leértek az aljára a lejtőnek és elkezdtek felfelé kapaszkodni, keményebb, durvább kőzet jelent meg. Néhol látszottak a vésők, csákányok nyomai is. Egy fali fülkében pedig egy halom emberi csontváz porladozott. Rabszolgák maradványai elfeledve, évszázadok porával borítva.

- A Tlaskalánok nem ismerik ezt a titkos járatot, Maria?
- Lehet, hogy soha nem is tudtak róla - felelte a lány. - Tudja, padre, ez a város már akkor is létezett, amikor az első őseik erre a vidékre érkeztek. Olvastam róla a szentélyük falán lévő írásokban.
- Ahhoz képest, hogy azték vagy, jól ismered a nyelvüket.
- Nincs sok különbség a nyelvünk között. Valaha réges régen egy nép voltunk. Aztán kitört egy testvérviszály...
Itt zavartan elhallgatott.

A meredek emelkedő hirtelen megszakadt a lábuk alatt. Viszonylag sík terep következett. Itt az alagút hirtelen kiszélesedett. A fáklya fénye a sötétben egy szabályos kőlépcsőre vetült.

- A templom alatt vagyunk, padre. Ez a lépcső egészen a legfelső szintig visz.
- Hála Istennek, de muszáj pihennem egy kicsit leányom - pihegett Mendoza.

Az atya néhány perc elteltével összeszedte magát és elindultak felfelé. Egy örökkévalóságnak tűnt a számára, mire elérték a legfelső lépcsőfokot. Egy hatalmas kőlap zárta el az útjukat. Semmiféle zár vagy retesz nem látszott rajta.

A pap kérdő pillantást vetett a lányra. A talaj hirtelen erősen megremegett a lábuk alatt. A mennyezetről kisebb kődarabok hullottak. Bár a kőlap vastag volt, még így is hallották a tompa morajlást.

- Elkéstünk! Már nem tudjuk őket figyelmeztetni. Most már csak a menekülés marad a számukra.
- Nem fognak menekülni, inkább meghalnak - felelte határozottan Maria.
- De hát ez őrültség! Annyi lakatlan terület van még, ahol új életet kezdhetnének.
- Van még valami, amit tudnia kell, atyám. Elfogtak néhány zsoldost; köztük van Don Alvarado és Borgo kapitány is. Biztos vagyok benne, hogy Asova az ő kivágott szíveikkel akarja majd köszönteni a felkelő napot!
- Akkor Asova reggel csalódott lesz, mert nem fogom hagyni azt a mészárlást.

Tudta, ezzel végérvényesen szembefordul a Tlaskalánok vendégszeretetével, de keresztényi kötelességének érezte, hogy tegyen valamit a foglyokért.

Maria benyúlt egy lyukba a kőlap mellett, valamit matatott benne, és az ajtó félresiklott. Egy folyosó tárult fel Mendoza előtt. Őrségnek, embereknek nyoma sem volt. A falon fáklyák voltak kezdetleges tartókban végig, de nem mindegyik égett.
A folyosó végén állt a szoba, ahol Alvarado és társai készültek a kitörésre. A rudat közös erőfeszítéssel sikerült elhúzniuk a papnak a lánnyal. A szabadságba nyíló ajtó kitárult.



- Kicsi ez a világ, padre! - kiáltott fel a meglepetéstől Alvarado. - Nem gondoltam volna, hogy még látjuk egymást élve.
Mendoza elmosolyodott.
- Talán azt hitte, hogy már egy bárányfelhőn ücsörögve nézem a lenti világot?
- Valahogy úgy.
- Ha sokáig fecsegnek mindannyian, fentről fogjuk látni az ostrom végét! - vágott a szavukba Brunó.
- Jöjjönek, ismerünk egy titkos alagutat, azon át kijuthatnak a városból - mondta Mendoza.
- Nem - felelte, nyugodt de határozott hangon Alvarado. - Nekem van még itt egy kis elintéznivalóm.
A többiek kérdően néztek rá.
- Ez az egyetlen lehetőségünk a szökésre - figyelmeztette őt a padre.

Maria a kezét tördelve, izgatottan kikukkantott a folyosóra és fülelni kezdett. Hirtelen sürgető hangon kiáltott a bent lévő embereknek.

- Ha élni akarnak, azonnal indulnunk kell. Harcosok lépteit hallom a lépcsőkön felfelé!
- Hagyják azt a véres aranyat, az isten átka van rajta! - figyelmeztette őket Mendoza.
- Igaza van a padrénak - próbálta meggyőzni Alvaradot Brúnó. - Innen úgysem tudnánk segíteni nekik: lemészárolnának, mire elérnénk a lépcsőket.
- Nem, megesküdtem, hogy bosszút állok! - dörgött a Don.
- Azt hagyja az Úrra!
- Elkéstünk! - kiáltotta kétségbeesetten Maria.

A folyosó kanyarulatában feltűnt egy tucat Tlaskalán harcos. Vérszomjas rikoltozással vetették magukat a cella felé. Borgo kapcsolt először. Az indiánok orra előtt vágta be az ajtót és egész testével rádőlve tartotta, hogy nehogy betörjék.

- Nem segítenének! - ordította dühösen.

Brunó és a spanyol zsoldos csatlakozott hozzá. Így már könnyebb volt valamelyest a helyzet. Az ajtó kitartott és elég vastag volt, hogy a széles pengéjű lándzsák ne tudják áttörni. Bár néhány Tlaskalán harcos vadul vágta bele a fegyverét dühében.

- Ostoba fajankó, most akar hős lenni?

Alvarado, bár igyekezett megőrizni a hidegvérét, balkezével megmarkolta a pap mellén a ruhát; jobb keze ökölbe szorult, hátralendült, aztán lassan leengedte.

- Sajnálom - csak ennyit tudott mondani szomorúan.

A roham időközben nem csillapodott. Az ajtó recsegett, ropogott. Az őrjöngő indiánok a reteszrúddal faltörő kosként döngették a bejáratot. Még néhány perc és szilánkokra törik.

Ekkor, minden figyelmeztetés nélkül az épület remegni kezdett. Kövek potyogtak a mennyezetről, a padlón repedések jelentek meg. A cellában lévők úgy imbolyogtak, mintha részegek lennének.

- Mi ez? - kiáltotta kétségbeesetten a zsoldos spanyol.
- Földindulás! - kiáltotta Mendoza.
- Még ez is - mordult fel dühösen Kral.

A rengés egyre erősebb lett. A cella falán, keresztben egy vastag cikkcakkos repedés jelent meg az ablaknyílás felőli oldalon, aztán hirtelen kidőlt az egész. Az ajtó túloldalán fájdalmas sikoly, kétségbeesett halálordítás harsant. Azok az emberek, akik eddig a vérüket akarták ontani, most kétségbeesetten menekültek az épületből. A spanyol zsoldos alatt hirtelen beszakadt a kőpadló. A félelemtől sápadtan kapaszkodott a lyuk szélébe, miközben lábai a levegőben kalimpáltak. Mendoza atya elkapta a karját.

- Ne féljen, felhúzzuk! - biztatta.
A fickó hálásan tekintett rá, ám ahogy a szemeit a plafon felé emelte, kiáltásra nyílt a szája.
- Vigyázzon, padre!

Alvarado elkapta és az utolsó pillanatban hátrarántotta. Mendozát megcsapta a kőtömb szele, ahogy elsuhant a feje mellett néhány centire, megnagyobbítva a lyukat a padlón. A szerencsétlen spanyol háromemeletnyi mélységet zuhant. A feje és a nyaka szétmorzsolódott a kőtől és a zuhanás erejétől.

- Ki kell jutnunk, mielőtt maga alá temet a törmelék! - kiáltotta Borgo.
Arra gondolni sem lehetett, hogy leugorjanak.
- Csak a folyosón mehetünk - mondta a pap.

Kinyitották a cella ajtaját, aztán szinte egy emberként kiáltottak fel. A bejáratot teljesen eltorlaszolta a törmelék. Egy kar lógott ki csupán alóla: a szerencsétlenül járt Tlaskalán harcos maradványa. Körülötte egy egyre nagyobbodó vértócsa.

- Vége, itt fogunk megdögleni! - ordította Karl.

Mind a hatan a fal szélére szorultak. A padló helyén immáron egy hatalmas nyílás tátongott. De a mennyezet is eltűnt már a fejük fölül. A telihold és a csillagok hideg méltósággal, közönyösen szemlélték a földi pusztítást.

- Itt már csak a csoda segíthet - gondolta Mendoza atya.

A cella ajtó felőli oldal hirtelen berobbant. Szabályos kőlavina zúdult be és lefelé, fagerendákkal és hullákkal együtt az alattuk tátongó gödörbe. S bár nem töltötte fel teljesen, mégsem tűnt már halálosnak az ugrás lefelé. Főleg azért, mert a törmelék tetején egy hatalmas fagerenda volt, aminek egyik vége közel negyvenötfokos szögben támaszkodott a külső fal tetejére.

A földrengést mintha késsel vágták volna el: abbamaradt. A beálló csend hátborzongatóbb volt, mint a rengés. Mindenhonnan nyöszörgő, segítségért rimánkodó emberi hangok hallatszottak. Ez a viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig!



Miután berobbant a kapu, Reya a lovasokkal az élen benyomult a templom előtti térre. A katonák nem kegyelmeztek, válogatás nélkül kezdték el öldösni az embereket. A Tlaskalán harcosok bátran szembeszálltak velük, az utolsó leheletükig védelmezve a népüket. A lépcsőnél úgy tűnt egy pár pillanatig, hogy sikerül megállítani a zsoldosok rohamát. De az acéláradat lassan felmorzsolta a maradék védőerőt. Topal, az ifjú uralkodó a harcosai élén küzdött; buzogányával sorra zúzta be ellenfelei koponyáját vagy arcát.

A földrengés teljesen váratlanul érte az ellenfeleket. Fehér és indián kétségbeesetten keresett menedéket a természeti csapás elől. A pusztítás sokkal nagyobb volt a Tlaskalánok között, mint a zsoldosoknál, akiknek a zöme a téren tartózkodott a rengéskor. Amikor véget ért, döbbent és zavarodott tekintetű emberek próbáltak magukhoz térni a sokkból.

Mendozáéknak is sikerült kijutniuk az immáron rommá lett templom oldalára és megindultak lassan lefelé rajta.

- Kormányzó! Nem ezt ígérte nekünk; hol van a gazdag zsákmány, he?
Vega tábornok arca sápadt volt a dühtől.
- Hol van az indiánok mesés aranya?

Egye többen gyűltek Reya köré. Úgy tűnt, a kétségbeesés a végső szakaszába ért a zsoldosok között. Eddig mindent eltűrtek, de most már betelt a pohár náluk is. Reya, bár nem volt gyáva, most mégis megijedt. Álmában sem gondolta volna, hogy valami, vagy valaki keresztezi a terveit. Ahogy a tekintetét jártatta ide-oda a vad, gyűlölettől izzó szempárokon, pillantása a templom legtetejére, az oltárra esett.

- Ott van! - mutatott remegő mutató ujjával az említett irányba.

Erre mindenki megindult felfelé a széttört, félig romba dőlt lépcsőkön. Egymást lökdösve, a halottakon keresztülgázolva. Minden emberi vonás eltűnt belőlük, már csak egy rakás, ordítozó vadembercsapat voltak, akiknek az arany elvette az eszét.
Az egyik zsoldos nem bírta tartani az iramot a társával, aki előtte szedte a lábait. Dühében, hogy neki kevesebb marad, orvul hátbaszúrta a tőrével. A fickó felbömbölt, mint a sebzett medve; haláltusájában hátrafordult és kardjával felnyársalta gyilkosát.
A tömeg mind a két hullán simán keresztülgázolt.

Igazából Reyanak fogalma sem volt, hol lehet az arany. A pánik és a halálfélelem mondatta vele csupán az oltárt. Most, hogy egy kissé sikerült visszanyernie az önuralmát, átgondolta a helyzetét. A kincs utáni versenybe beszálltak azok a zsoldosok is, akik eddig az összefogdosott indiánokat őrizték. Azonban a Tlaskalánok nem használták ki a lehetőséget, egykedvűen nézték a fehérek tombolását.

- Maga nem jön? - kérdezte Vega tábornok a kormányzót.
- Utolsókból lesznek az elsők - felelte az kitérően.
Ahogy Vega kérdően ránézett, magyarázatképpen még hozzátette:
- Had tépjék csak szét egymást!
- Mit titkol már megint, kormányzó? - kérdezte összehúzott szemekkel.
- Nincs az arany az oltár alatt.
Vega arca elsötétült, keze önkéntelenül indult a kard markolata felé.
- Mielőtt elveszítené a fejét, hallgasson meg! - emelte fel gyorsan a hangját Reya.
- Hallgatom! - felelte vészjóslóan a tábornok.
A kormányzó a fejével az összeterelt indián foglyok felé intett.
- A főpapjuk tudja, hol van a kincs! Van még néhány megbízható emberem; velük együtt miénk lesz az egész. A rabszolgákkal meg bajlódjanak az utánunk jövők.
- Tetszik az ötlete - villant meg a kapzsiság Vega tábornok szemében. - És velük mi lesz? - intett a lépcsőn tomboló zsoldosok felé.
- A kutyákkal? Kétlem, hogy az a pár ember gondot jelentene nekünk.
- Rendben van, de figyelmeztetem: ha átver, még a napot is megbánja, amikor megszületett!

Topal és emberei több tucat sebtől vérezve álltak a lépcső tetején. Körülöttük mindenütt elesett fehér zsoldosok holttestei feküdtek a legkülönfélébb pózokba csavarodva. A legyőzöttek is szörnyű árat fizettek, amiért olyan vakmerően ellenálltak a hódítóknak. A városban halmokban álltak az emberek hullái. Sokan feladták a harcot és elmenekültek. Mások egykedvűen tűrték, hogy összeverjék, aztán belökjék a többi fogoly közé.

A Tlaskalánok utolsó uralkodója nem volt hajlandó megadnia magát. Nem akart szégyent hozni az őseire, akik az mindig az utolsó leheletükig küzdöttek a csatákban. Példáját egy tucat elszánt harcos követte. Bár karjaikat ólomsúllyal húzta lefelé a fáradság. Még egyszer, utoljára összeszedték minden erejüket a végső percekre.

- Bárcsak az összes fehér disznót magammal vihetném a túlvilágra - fohászkodott magában az istenekhez.

Az oltár alatt, közvetlenül a lépcső két szélén két szobor állt. Mindkettő egy-egy hatalmas, embernél nagyobb jaguár volt ülő pózban. Olyan pontosan kifaragva, mintha élnének.

A hold előbukkant a felhők mögül, és ezüstös fénye ráesett a két szoborra. Azok hirtelen megrázkódtak és felkeltek ülő helyzetükből. Nem hallatszott más zaj, csak a kő súrlódása, ahogy a karmos mancsukat végigszántották az alattuk lévő kőtömbön.
Kitátották a pofájukat, fejüket a hold felé emelve nem evilági hangon üdvözölték égi testvérüket.

A hangra az indián harcosok hátra fordultak és megdermedtek a rémülettől. Hittek a mágiában, de ilyesmit csak a lidérces álmaikban láttak. Üvöltve összekuporodtak, ahogy a hatalmas testek elrugaszkodtak a helyükről és átrepültek felettük: bele az ellenség sorai közé.

Aztán elszabadult a pokol!

A lépcsőkön tolongó zsoldosok hirtelen fel sem fogták, hogy mivel kerültek szembe. Lázas, elvakult agyukkal csak két nagymacskát láttak, akik az arany és közéjük álltak. A legelöl állók közrefogták őket, mint a farkasok. Az acélpengék azonban szikrát vetve, csengve pattantak le róluk.

A két bestia meglendítette a mancsait, tisztára seperve a terepet maguk körül. A katonák játékbábuként repültek szét az éjszakába. A mellvértek, amik ellenálltak a Tlaskalánok nyílvesszőinek, papírzacskóként gyűrődtek, horpadtak be az iszonyatos erejű csapások alatt. Ez már nem harc, csupán mészárlás volt. Percek alatt szétszórták a fehér zsoldosakat.

Az egyik katona rálőtt a puskájával a szoborra. A golyóbis a szemei között találta el a jaguárt, lepattintva egy kis darabot belőle. Több lövésre már nem maradt idő. A kőszobor a válla és a nyaka között kapta el a szerencsétlent. Ordítása halálhörgésbe fulladt; úgy lógott a fogai között, mint egy rongybaba.

Az egész zsoldossereg (már ami megmaradt belőle) fejvesztve menekült kifelé a városból. Sikoltozva, nyáladzva, őrültként futva a síkon keresztül. Reya kormányzó és Vega tábornok is sarkantyúba kapta a lovát. Az állatok megugrottak, de elkéstek, két hatalmas test sodorta el őket.

A kormányzó kirepült a nyeregből a támadás lendületétől és elterült a földön. Vega beszorult a lova alá, amikor feldöntötte őket az egyik bestia. Csak a mellvértje miatt nem nyomta agyon rögtön őt a kapálódzó paripa. A jaguár elkapta a ló vastag nyakát, egy roppanás, a nyerítés hirtelen megszakadt. A bestia megvetően félredobta a dögöt.
Mind a két teremtmény tovább folytatta a vadászatot, alakjukat elnyelte a sötétség. Csak az itt-ott felhangzó ordításokból lehetett tudni, merre csapnak le ismét!



Il Bastiano Vega tábornok szúró fájdalmat érzett a mellkasában minden levegővételnél. Kardját a földbe szúrva támaszkodott rá, és megpróbált felállni a térdelésből.

- Még jó, hogy csak néhány bordám törött el - gondolta. - Az a dög simán agyonnyom, ha még egy percig rajtam marad.

Kövér verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán, de fogcsikorgatva tűrte a sérülését. Hajnalodott. Az éjszakai sötétség helyét lassan átvett a szürkeség. Az égboltozat peremén fokozatosan előtűntek az épületek legmagasabb pontjai. Ahogy kirázta a szeméből az izzadságot és oldalra, a földre tekintett, szeme megakadt egy pár csizmán. Lassan felemelte a fejét. Egy ismerős arcot látott.

- Ideje befejezni, amit elkezdtünk, commandante. Álljon fel, nem akarok földön lévő emberre támadni! - mondta nyersen Jan Borgo.
- Milyen nemes gesztus egy paraszttól! - vicsorogta Vega.

Összeszedve magát kiegyenesedett, kis híján összecsuklott újra és vívóállást erőltetett magára. Borgo kapitány habozott, látva ellenfele fizikai állapotát.

- Mi az, megijedt? - gúnyolódott a tábornok.
- Nincs esélye, túl lassú - csóválta a fejét Borgo.
- Mindjárt kiderül!

Vega, mint a kígyó lecsapott. Kardja csupán egy fényes ezüstcsík volt a külső szemlélő számára. Már gyermekkorától fogva tanulta a vívás nemes mesterségét. Nem sok ember tudta volna kivédeni a támadását: Borgo biztos, hogy nem. Amikor azonban a kardja előrevágódott a kapitány szíve felé, a törött bordák megadták magukat. Az arca elsápadt, a penge vesztett a lendületéből; Borgo elegánsan megállította, majd egy riposzttal kiütötte a kezéből a kardot.

- A küzdelemnek vége!
- Sohasem lesz vége, ha felgyógyulok, megkeresem, akárhova is menekül előlem -fenyegetőzött Vega.

Ezek voltak az utolsó szavai. A belső sérülései túl súlyosak voltak, holtan rogyott össze a véres síkon. A párbajt végignézték Mendozáék is, akik időközben lejutottak a templom lépcsőjén.

Reya kormányzó is magához tért az esés után, de teljesen megváltozott. Viselkedése egyre inkább egy kezdődő elmebaj tüneteit produkálta. Motyogva, körbe-körbe járkált, mintha elvesztett volna valamit, kezei céltudatlanul csapkodtak a levegőben. Időnként megállt, aztán hirtelen felvihogott és folytatta köreit. Mendozáék döbbenten bámulták a hirtelen jött szellemi leépülését.

- Szegény ördög, szabadítsuk meg a szenvedéstől! - javasolta Karl.
- Elég volt a vérontásból! - felelte határozottan a padre. - Kötelességünk gondoskodni róla!
- Azok után, amit tett? - kérdezte felháborodva Alvarado.
- Elfelejtették már Krisztus urunk tanítását? - Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!
- Mi majd gondoskodunk róla - lépett melléjük Topal.

Mint minden indián nép, ők is szentként tisztelték az őrülteket. Két harcos közrefogta a kormányzót, hogy elvezessék. Ekkor azonban az őrült agyában felvillanhatott valami, mert hirtelen kitépte magát segítői kezeiből, és elkezdett ordítva rohanni felfelé a templom széttört, lerombolódott lépcsőin. Senki sem mozdult utána, hogy megállítsa. Némán nézték a végkifejletet; és ekkor furcsa dolog történt: A kelő nap sugaraiban megjelent még egyszer, utoljára, az a titokzatos vak öregember. Kezeit üdvözlő módon széttárva a nap felé és egyben búcsúzva az itteni anyagi világtól is. Reya, szinte már elérte őt, ujjai ragadozó karomként begörbülve kaptak felé. A szemlélőket egy pillanatra elvakította a ragyogás! Eltakarták az arcukat, mire visszanéztek mindkét férfi eltűnt.

A csendet Borgo törte meg először.

- Még mindig bosszút akar állni a sérelmeiért? - kérdezte Alvaradot, miközben fáradtan leült egy döglött ló hátsó felére.

A Don válasz helyett csak legyintett egyet, s lassú, ráérős mozdulattal indult a városban maradt, szabadon kószáló lovak felé.

Karl és Brunó talált egy épen maradt szekeret a táborban, amire felkéredzkedett Maria és a padre is. Borgo és Alvarado mellettük lovagoltak. A Tlaskalánok némán nézték a távozásukat. Ahogy a kocsi hátuljában gubbasztottak, Mendoza eltöprengve figyelte a szétrombolt várost. Végül megszólalt csendesen:

- Leányom, azt hiszem, elkezdődött az emberi civilizáció végső pusztulása.


Vége

Előző oldal rozsomák