Alien

Külvilág / Zenebona (1451 katt) Homoergaster
  2013.09.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/7 számában.

A nyolcadik utas a halál című film zenei effektusai, Jerry Goldsmith kompozíciója

Először is a legfontosabb: a CD nem tartalmazza a film teljes zenéjét. Ez általában jellemző. Egy hordozó nem szokott elég lenni arra, hogy a filmalkotás minden rezdülését bemutassa. Nem is szokták publikálni az egészet, mégpedig azért, mert az ilyesmi sok helyet foglal, hiszen a zeneszerző nem egy CD-ben gondolkodik, mint a popsztárok, hanem másfél-, kétórás filmben. Aztán van itt még egy szempont: üzleti okokból. Ha siker, lehet újabb, teljesebb korongot – korongokat - kiadni. Ezt a Star Wars-osok régóta tudják és megszokták. Ez igaz más sikerfilmekre is. Pl. a mi esetünkben az Alienre.

Az eredeti korong CD változata csupán egy 10 számos tallózás a film témáiban. Ebből a válogatás albumból kiragadok most egyet-kettőt, ám nem csupán a hallottak hatása alatt írok, a hordozón nem meglévő zenei motívumokat a film nézésével pótolom. Amikor az emberfia belevág egy ilyen intenzív filmzene taglalásába, nagy gondban van: hogyan meséljen valamiről, amit ennyire hallani kell. Óhatatlan, hogy közben a filmről is ír, nem csak a zenéről. Mivel ilyen nehéz dolgom még sose volt, (még a Star Wars-ról is könnyebb volt írni!), az olvasó talán megbocsát, hogy nem oldalakon át tartó ódát talál e helyen, és csupán néhány kiragadott "track"-ről pötyögök.

Akkor talán vágjunk is belé!

A "face hugger", az arctámadó kompozíciója olyasmi, amitől zizegni kezd a hallgató. A 2-es track kihagyásos felerősödő, lehalkuló témaváltásai egyszerre dinamikusak és eklektikusak. Benne van: rád ugrok, hiába menekülsz. Az üstdob és a nyivákoló fúvós kontrasztja, a fenyegetés, a heveny idegbaj rángatózása. A következő témával (Acid Teszt) a savas keringési nedv kellemetlen meglepijével szinte egységet alkot, noha teljesen nem időrendi sorrendet tart. A két zene egymást fokozza, hatásuk összeadódik a CD-n. Együtt hallgatva a zaklatott hangulatba kerülés garantált. Nem ajánlott ezeket egynél többször egyszerre meghallgatni. Bár én ezen rész írása közben folyamatosan zümmögtettem. Emiatt állandóan egybe írtam mindent, követve a zene ritmusát.

Számomra az egyik legerőteljesebb, legkifejezőbb téma a korong 8-as száma, a The Alien Planet. A mindössze 2 perc 28 másodperces mű telitalálat. Tökéletes keresztmetszete a film lappangó, baljóslatú, valóban idegen képi világának. Ez a hangulat az, mely során a Nostromo felderítői dülöngélnek a jeges viharban az LV-4-26-on. Elénk idézi azt a hajóroncsot, aminek az ötlete csakis annak a svájci őrültnek az agyában foganhatott meg.

Földi szemmel nem olyan, mintha ezt valamikor összeszerelték volna. Éppenséggel könnyebb elképzelnünk azt, hogy úgy növesztették. A téma végén, a sokkoló befejezésnél ugrik egyet a gyomor, és bevillan a kép a halott óriásról, belemumifikálódva abba az ágyúszerű izébe. Érdekes, hogy a hatás nem szűnik akárhányadik meghallgatás után sem, sőt mintha fokozódna! A második percben már szinte szorongva várod a visszhangos csattanást. A dolog, legalább is engem, nem elégít ki, újra és újra meghallgatom.

Most ugorjunk el a 6-os számú kompozícióhoz! A "The droid" Ash témája. Az Ian Holm megformálta, embernek álcázott robot, a filmtörténet legellentmondásosabb robotja. Látszólag a legénységgel van, ám kiderül, hogy nem a csapat, hanem a hajó része. A hazudós robot motívuma a 2001: Űrodüsszeiaban tűnt fel először. Ott nem volt gonosz, csak meghasonlott.

Itt viszont valódi ellenség, Holm zseniális mimikája, egyszerre szenvtelen és elmebeteg. Amikor kiderül, hogy Ash a Társaság ügynöke, akinek fontosabb az idegen, mint a legénység, a zene visít. A robot támadását Ripley, aztán a többiek felé, a zenében vinnyogó, őrületet idéző, légvédelmi szirénaként visongó vonósok, fúvós hangszerek mélyebb ellenpólusaival jeleníti meg. Amikor végre sikerül úrrá lenniük a meghibbant gépen - Holm félelmetes arcai, és szaggatott mozgása! - a kompozíció visszatér egy lágy, töprengő, témához.

Amit megtudnak az újból aktivált Ash-től, attól nem is lehet repdesni. A sötét, depressziós effektusok a hiszteroid sikítozás után nem csak a legénységet lombozzák le, hanem a hallgatót is. A téma őrült feszültséget generál, idegesítő, rángatózó hangroham után, s közben információval túlterhelt lassúzás. Benne van az egész, Holm egyre embertelenebbé válása, EÜ-tisztként, a legénység tagjaként, s végül gépként is megszűnik funkcionálni. Az elhamvadó, megfagyott műmosoly kísértetiesen hámlik le a lángszóró tűzében. A végén a töprengő, kilátástalan mélabú. Súlyos egy darab!

A filmet nézve jön át igazán az a két zenei effekt, melyre most szeretnék kitérni. A CD-n nincs ilyesmi, csak záróakkordként az egyik téma végén. Az egyik egy határozottan hiszterizáló és nyomasztó valami, amit én általában csak a SZÉL-nek hívok. Nyugodt lélekkel írom ide: kevés ennél horrorisztikusabb, nyomasztóbb effektust hallottam. Ez a "szél" az idegeidet cincálja, eszedbe jutnak róla a félhomályban álló, szétlyuggatott, szélmarta sziklák bizarr körvonalai. A hideget, melyhez képest Szibéria trópusi üdülő paradicsom, ott érzed a zsigereidben. Mindennél dermesztőbb ez, akkor is fázni kezdesz, ha éppen +30 fok van. Ez a szél az LV-4-26-on fúj...

Plábbb-lábbbb-lább-lább... legjobban így tudom érzékeltetni ezt a fura effektet, ami Kane pokolra szállását festi alá. Amikor az űrhajóban leereszkedik arra a helyre, ahol a tojiglik vannak. A felfedező izgalmát mi már szorongva éljük át, ahogy ereszkedik. A mélyebb hangok fokozzák ezt a feszültséget, zúg a "szél". Ez a magas, de mégis lágy kattanás hullámzik, vonósok és fúvósok is kísérik. Ez a hullámzásérzet és a hozzá kapcsolódó kék fény azt a félig tudatos benyomást keltik, hogy a jelenet a víz alatt játszódik, egy gyomorrontás okozta rémálomban. A visszhangok elszabadult buborékjai lúdbőröztetik az embert, a meghatározhatatlan elektronikus effektek, a gordonka, vagy brácsa, esetleg más hangszerek mélyebb belebrummogása a gerinc vonalán bizseregtet. A tojáskamra grandiózusan beteg látványa olyan, akár egy halál közeli élmény. Csak itt nincs a folyosó végén fény. A szervesnek látszó bordázaton mászkáló jelentéktelen Kane mintha egy megkövült őslény belsejében botladozna. A hang hűen követi ezt a látványt, és a végtelenbe vesző raktárnak látszó barlangszerű hely az utolsó, ahová a néző vágyik.

Az "ALIEN", Magyarhonban: "A nyolcadik utas: a halál" című film zenéje extrém. A szimfonikus műfaj különlegessége, szinte már underground. Ezt joggal várhatjuk el egy olyan filmtől, mely korszakot nyitott, liturgiát teremtett, műfajt szült. Ez a zene minden, csak nem nyugodt. Fullasztóan feszült, kirobbanó sikoly. A film nyomasztó légköréhez és a leginkább lidérces álomhoz hasonlító történés fonalába jól belepasszol Jerry Goldsmith zaklatott műve, mely torkon ragad, és aztán már nem enged el. Akár egy arctámadó, egy "face hugger". A képek mellett a zene méltó társ, maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Az összhatás szinte egy önálló rémregény, vonósokkal, kürtökkel, dobbal, és a jó ég tudja, még mivel.

Amikor először megszereztem VHS-kazettán, a tokra a következő Maupassant idézetet írtam: "Úgy tetszett, székem mögött áll, jégmosolyú kísértet, kegyetlen, moccanatlan"

Goldsimth nem láttat, mint Williams, hanem asszociáltat. A különbség az, hogy nem pereg előtted a film, hanem képekre, jelenetekre asszociálsz, vagy csak egyszerűen furán kezded érezni magad. A lopakodó, rángatózó részekre következő lágy, vagy sejtelmes "áttűnő" részek kavalkádja, lüktető masszaként beléd eszik maguk. A hangulatuk kísérti álmaid. Megfertőzve önálló életet élnek benned, akár az alienlárva...

Előző oldal Homoergaster