A démonvadász
A Tűzben az Ursat nevet szereztem magamnak. Mesterségemre nézve bérgyilkos vagyok. Mostanra teljesen magamra maradtam. A vadászatra mindig hegyoromra épített, a szóbeszéd szerint bevehetetlen, fekete kövekből készült kastélyomból indulok. Állok hosszú bőrköpenyegembe burkolózva óriási, ólomüvegből fújt ablakom előtt, és az alattam elterülő völgyet szemlélem. A völgyet lassan megtölti a tejfehér köd. Ezért is választottam ezt a helyet hajlékomnak. Szeretem a ködöt. Elrejti bánatom, befedi lelki sebeimet. Nem csapom be magam! Mert, hogy egyedül vagyok, azon még én sem csodálkozom. Mit is várhat az ember, ha ilyen mesterség fájába mélyeszti a fejszéjét? Az ég ezt a sorsot szánta nekem, s megtanultam, hogy a választott sors ellen nem lehet kapálózni. A ránk szabott fátumot legjobb, ha az ember beteljesíti.
Olyannyira a magányos farkas létét élem, hogy még az átkok is kikerülnek, mint ahogy a rám irányzott íjból kilőtt nyíl teszi. Pedig szórják rám az átkokat a népek, ahogyan csak tudják. Hangosan, vagy magukba mormolva juttatnának az Elízium tüzére, sújtanának a legszörnyűbb villámmal, és rogyasztanák fejemre az eget is. Ennek ellenére még élek. Olyan íze van a dolognak, mintha halhatatlan lennék. Pedig nem vagyok az. Távolról sem. Virulok, méghozzá mások kárára. Mert pénzért mindent és mindenkit ölök. Na, jó, nem mindenkit. Csak az alvilág elfajzott kutyáit, és abból is legnagyobb gazembereket. Ismerek olyan gyilokmestereket, kik válogatás nélkül elfogadnak mindenféle munkát. Én különbözök tőlük. Nem adom magam jöttment megbízásoknak. Csak azt a feladatot fogadom el, ahol ördögfattyakra vadászhatok. Azokat a küldetéseket tekintem szívem ügyének, mikben megsejtem a kihívás semmihez sem fogható ízét. Higgye el mindenki, a démonok öldöklése pontosan ilyenféle munka!
Egyszer egy bugris paraszt azzal állított be nemes hajlékomba, hogy összekülönbözött az egyik komával, mert az elszerette a nőjét, és ezért azt akarta, hogy öljem meg a gaz csábítót. A legvastagabb korbácsomat megragadva, saját kezemmel kergettem el a szerencsétlent. Az én fajtám csakis nemes vadra megy. S ezért sokat is kérek. Drága vagyok, mert jó vagyok, talán a legjobb a bérgyilkosok kasztjában. Mindig pontosan leszállítom az áldozat fejét a megbízónak. Viszont mások politikai belharcaiba soha nem ártom bele magam. Pártatlan vagyok, és amíg az istenek jó erőben tartanak, az is maradok. Mindezek mellett egyáltalán nem vagyok az a lélektelen gyilokmester. Mindig tájékozódom az áldozati bárány felől. Szeretem tudni, hogy a kiszemelt pokolfajzat mivel szolgált rá a legfőbb büntetésre.
Az évek hosszú sora megtanított arra, hogy hogyan döntsek hideg fejjel. Mesterségem minden fortélyát kitanultam. Hibáimból saját bőröm kárán tanultam. Egyesek azt hiszik, hogy bérgyilkosnak születni kell. Ki kell, hogy ábrándítsam ezeket az álmodozókat!
Gyilokmesterré hosszú tanulóévek alatt érik az ember. Ördögi lények vérének ontása olyan kohó, melyben igazán megedzik az emberfia. Sátánivadékok, kéjgyilkosok, árulók karón himbálódzó feje szegélyezi ügyködésem rögös útját. Közben az alvilág urai is vérdíjat tűztek a fejemre. Mindez még izgalmasabbá teszi a vadászatot. Egyben a magány elviselhetetlen, ólomsúlyú terhét rakja az ember vállára. Társra, feleségre, szeretőre nem is gondolhatok. A társak elég gyakran elárulják az embert, a szeretőt és feleséget pedig kardélre hányják azok, kik engem keresnek. Nem kérhetek senkit, hogy szeressen, és értem áldozza fel az életét. Így aztán magam vagyok. És ez így is marad, míg a világ, világ marad.
Az istenek odafenn ilyen sorsa ítéltettek. Most már beletörődtem, hogy ifjú korom a lehető legszomorúbb véget ért. Ez a vég megnyitotta előttem eme mesterség kapuit. A bosszú olyan hajtóerő, mi jobban mozgatja az embert, mint a szépen csengő aranydukátok. Azt is rebesgetik, hogy a bosszú nem hozza vissza a holtakat. Ez igaz, magam tanúsítom, de az a véleményem, hogy egyben megédesíti a gyászt következő napokat, és enyhíti a szeretteink elvesztésének kínját. Bevallom, nekem csak a ki nem élt bosszú maradt. Sokat gondolkodtam azon, hogy talán csak egy lidércet kergetek és, hogy tulajdonképpen azért ölök démonokat, mert rá kell lelnem annak nyomára, ki azt tette a családommal, amit tett. Hosszú ideje keresem azt a kutyafattyát, kinek családom halálát köszönhetem. Véremben még mindig ott forr a harag.
Halál és halál között óriási lehet a különbség, és nekik a legszörnyűbb vég jutott, mit ember elképzelhet. Sajnos mindeddig nem jártam sikerrel, nem akadtam nyomára az ördögporontyának. Lelkem folyamatosan vérzik, ha a családomra gondolok. Csak remélni tudom, hogy halálom óráján elnyerem a tisztánlátás adományát, és megértem a velem történteket. Mert akár hiszik, akár nem, én sem voltam mindig gyilokmester.
Jómódú, nemesi család sarjaként láttam meg a napvilágot ötven dekáddal ezelőtt. Húsz éves koromig életem tele volt szépséggel és vidámsággal. Atyám a király által nagyra becsült férfiú volt. Népes családommal Mirdad városában laktunk a tenger mellett. A város országunk erős bástyája és erődítménye volt. Uralkodónk sokszor megfordult nálunk, és ilyenkor mindig dicsérően szólt atyám házának vendégszeretetéről és a város pompás falairól, csinos házairól és lakóinak kedvességéről. Anyám királynénk kedves barátnéja volt. Anyám, s húgaim szépségének híre bejárta az országot. Bátyáim deli legények voltak, kiknek karja erős, kardhoz edzett volt, s eszük vágott, mint a beretva. Én szüleim legkisebb fiúgyermeke voltam, s ezért érthető módon kissé több kényeztetésben volt részem. Családom szeretett engem, és én is mély elragadtatással szerettem őket. Magamat, azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni, a világ legszerencsésebb gyermekének tartottam.
Jó városunk, Mirdad előtt terült el az a végtelennek tűnő víztömeg, mely atyámat oly gazdaggá tette, s mely a szerencsétlenséget hozta fejünkre. Kereskedők hosszú sora térült-fordult kikötőnkben. Egzotikus áruk tömkelege járt kézről kézre, és utánuk pengő aranyak gazdagították kincstárunkat. A kalmárok nyomában vándortanítók és filozófusok jártak, kiket, ha jók voltak, atyám felfogadta okításomul. Kíváncsi ifjú voltam, csak úgy szívtam magamba a tudományok és művészetek ismereteit. Atyám házában számos kiváló politikus, tudós és művész megfordult. Szüleim óriási kedvvel társalogtak és vitáztak velük, s én mindig ott sündörögtem körülöttük. Udvarunkban pezsgett az élet. Mindenem megvolt, nem szomjaztam és nem éheztem. A nélkülözést, a betegséget még hírből sem ismertem. Palotánk télen kellemes meleg, nyáron lágyan hűvös volt. A tudományok mellett a fegyvervívást is gyakoroltam. A legjobb kardmesterek tanítottak, s mi tagadás, szinte az összes fegyver forgatását megtanultam. Atyám azon a véleményen volt, hogy egy ifjúnak meg kell tudni magát védeni, hisz ő nem lehet mindig a nyomomban. Igaza volt!
Az íjjal kifejezettem jól bántam. Ennek ellenére szelíd gyermek és ifjú vált belőlem. Szerettem a szépséget és imádtam a költészetet. A szavak dallama mindig elbűvölt. Akkoriban számomra úgy tűnt, hogy családom szerencsecsillagzata örökké ragyogni fog a mennyeket tartó égen. Ó, milyen oktalan zöldfülű voltam! Micsoda balgaság volt azt tartani, hogy minket a baj sosem látogat! Álmaimat, szép reményeimet kettétörte az, ki ránk hozta a veszedelmet. Nem tudom őt nevén nevezni. Csak sejtem, hogy honnan jöhetett, és hogyan nézhet ki. Még mindig keresem őt, még mindig el akarom pusztítani. Csak remélem, hogy egyszer bevégzem ezt a nehéz küldetést.
Még ma is tisztán magam előtt van, hogy gyönyörű szép nap volt, mikor a halál meglátogatott minket. Sokat tűnődtem ezen álmatlan éjszakáimon. Higgyék el, hogy sok álmatlan éjszakám volt! Ha néha megáldott az ég, s végre elaludtam, szörnyű álmokat hozott az éj. Újra éltem bennük azokat a kegyetlen napokat. Borzalmas álmaim valamit szelídültek az évek alatt. Most már van, hogy nem álmodok semmit. Most már azt is tudom, hogy a kaszásnak édes mindegy, hogy milyen napon kopogtat az ember kapuján. Lehet az viharos, lehet az napsütéses, kínokkal terhes vagy boldogságot lopó, neki nem számít. Könyörtelenül lecsap és elveszi azt, amiért jött. Minő fintora a sorsnak, hogy a gazdagságot és boldogságot adó tenger felől sodortatott felénk a szenvedés és az elmúlás!
Emlékszem, hogy szeretett, legkisebb húgommal palotánk fokán állva szemléletük, ahogyan a tenger égszínkéken ragyogott a Nap fényében. Lágyan morajló hullámok hangját hozta felénk a szél, és néztük, ahogy sirályok egymással versengve kapkodják ki a habokból a halakat. Heracus sorai jutottak az eszembe, és meg is osztottam őket testvéremmel. Szavalásomat az egyik torony őrszemének kiáltása szakította félbe. Ment is a hír rögvest atyámhoz. Baljóslatú hajók közeledtek a távolból. Nem tűntek kereskedőhajóknak. Atyám felsietett mellénk a mellvédre, hogy megszemlélje a jövevényeket. Három hajó, címer nélküli, tépett, fekete vitorlákkal közelített felénk. Vitorláik úgy lifegtek árbocaikon, mintha megnyúzott emberi bőrt feszítettek volna rájuk. Inkább látszottak roncsoknak, mint büszke tengerjáróknak. Csontvázaknak tűntek. És ez a kép cseppet sem változott, mikor beértek a kikötőnkbe.
Atyánk leküldött egy szakasz lovast a kikötőbe, hogy szemléljék meg a jövevényeket. A katonák holtsápadtan tértek vissza, mivel egy fia lelket sem találtak a roncsok fedélzetén és belsejében. Vén tengerészek meséi jutottak eszembe, melyek kísértet hajókról szőttek hátborzongató történeteket. Felvilágosult szellem lévén nem tartottam igaznak őket. A szellemekben nem hittem. De a katonák remegő lábakkal tettek jelentést atyámnak, és ez kissé elgondolkoztatott. Atyám lovagjai azon a véleményen voltak, hogy ne vesztegessük az időt, gyújtsuk fel a hajókat. A városi tanács egész éjjel ülésezett arról, hogy mit is tegyenek. Én is álomtalanul forgolódtam az ágyamban. Fejemben a tengerészek babonái jártak. Utólag visszagondolva, porrá kellett volna őrölnünk azokat a hajókat, és a poraikat is fel kellett volna gyújtanunk.
Mivel nem jött álom a szememre, felkeltem és az ablakomon át bámultam a hajók sötét sziluettjeit. Azon tűnődtem, hogy vajon mely vidékről sodródtak felénk. S vajon mi lett a legénységgel? Meghaltak vagy elmenekültek a hajóikról? Milyen történetet akarnak elmondani a nyikorgásuk? S miért érzem úgy, hogy csontropogáshoz hasonlatos hangjuk félelmet lop ifjúi szívembe? Jeges rémület hirtelen belemart a lelkembe, majd, emlékszem, elöntött irántuk a gyűlölet. Ez az érzés meglepett, hisz eddig csak oly kevésszer éreztem ezt az érzelmet. Hirtelen a fejemben kiáltás harsant. Halált és a legnagyobb kínokat hozunk rátok! Pusztulni fogtok mind ahányan csak vagytok!
Ekkor láttam meg őt. Ott állt a vezérhajó orrában és az előtte elterülő városunkat, mint prédát szemlélte. Hosszú, csuklyás köpönyege elrejtette arcát és alakját előlem, de még így is tisztán kivettem sátáni mivoltát. Megvetést, hidegvérű vérszomjat, kegyetlenséget sugárzott felém. Tudtam, hogy kiszemelt magának minket. Végig száguldott rajtam azon iszonyatos felismerés, hogy nem menekülünk pengeéles karmai elől, melyeket kész belénk mélyeszteni, hogy feltépje testünk, s elvegye drága életünk. Ezután elájultam, és reggelig hagymázas ködben feküdtem a földön.
Még most is a keserűség önti el a lelkemet, ha arra gondolok, hogy a megérkezésük napján a hullámsírba kellett volna küldenünk ezeket a tengerjáró szörnyetegeket. Mert az az éjszaka, mikor aléltam feküdtem szobám padlóján, elegendő volt ahhoz, hogy a hajó orrában kacagó démon ránk szabadítsa a rettenetet. Nem volt menekvésünk, a dögvész beszivárgott a falaink közé. Semmi kétségem nem volt, hogy a vész az Ő műve. Harmadnapra, hogy a hajók megérkeztek, jó és harcedzett katonáinkat perzselő láz verte le a lábaikról. Lázuk oly forró volt, hogy néhány lépés távolságból is érezni lehetett. Testüket fekete foltok és megduzzadt, bűzös kelések lepték el. Némelyik katonánk eszét vesztve rohangált az utcáinkon, míg holtan nem terült el kórtól. A fekete halál szélsebesen terjedt a városban. Az utcákat ellepték a halottak és a halálhörgésben fuldokló betegek.
Kitört a pánik. Akik még nem voltak betegek, menekülőre fogták. Atyám kiadta a pestisrendeletet. Lezáratta a városkaput, és pestisdoktorokat parancsolt a nép közé. Gyógynövényes füstölőket égettek a templomokban. Egyetlen zug sem volt a városban, ahol ne betegeket ápoltak volna. Mi bezárkóztunk palotánk várostól legtávolabbi szegletébe, de ennek ellenére minket is elért a vég. Először anyám, húgaim, majd atyám és fivéreim kapták el a pestist. A legszörnyűbb azonban az volt, hogy én nem betegedtem meg. Engem elkerült a kór, és azt tudtam, hogy miért. Perverz módon Ő tette rám a jelet, mert azt akarta, hogy épen és egészségesen nézzem végig, hogyan röppen el családomból az élet. Mind a kezeim között haltak meg. Egyik pillanatról a másikra árva lettem. Szívemet vasmarokkal szorította a szörnyű gyász. Bánattól bénultam hevertem három napig anyám holtteste mellett.
Folyamatosan a halálért imádkoztam. De az rám nézett, meglátta homlokomon a jelet, és eloldalgott más áldozat után nézni. Aztán arra emlékszem, hogy valahogy kikeveredtem az utcákra, és üres lélekkel kódorogtam a hullákkal zsúfolt utcákon. Párszor felmentem a mellvédekre, és onnan néztem a város határában holttestekből rakott máglyák kísérteties lobogását. A felém sodort égő hús bűze facsarta az orromat, s a vastag, fekete füst korma csípte a szememet. Nem bántam! Szeretett családomból, gyönyörű városomból és azok kedves népéből már csak ennyi maradt. A hullaszag, a korom és a halotti máglyákból visszamaradt hamu volt az örökségem. Ennyit hagyott nekem Ő, ki kiszemelte magának városunkat. Ránk tekintett a pokol, és széles vigyorában halotti maszkok gyöngyházfényű csillogása, az elakadó lélegzetek kapkodása tükröződött.
Egyedül nekem irgalmazott. Meghagyta életem, hogy jót szórakozzon kínomon. Éjszakákat sírtam át, azt kívánva, hogy bárcsak az én testem is a máglyákon sisteregne. Nem ettem, de kibírtam a koplalást. A kötél elszakadt a nyakamon, és a méreg sem fogott satnya testemen. Aztán feladtam és bezárkóztam toronyszobámba. Régi költők és filozófusok műveit bújtam. Éjjelente a csillagokat bámulva az ablakomból álomba sírtam magam. Pár hónap múlva valamit csökkent lelkem kínja, felülkerekedett bennem az élni akarás. A bánat helyét szép lassan átvette az egyre növekvő és csillapíthatatlan, izzó harag. Meg akartam tudni, hogy mi végre szemelt ki minket a hajó orrában álló pokolfajzat. Tudni akartam, hogy ki rejtőzött a csuklya mögött. Meg akartam őt büntetni! Ugyanezt a vészt akartam rászabadítani, látni akartam, ahogy kimúlik a kezem között.
A gyilkos harag erőt adott. Ismét rendesen enni kezdtem, és gyakorolni kezdtem a bajvívást. Megerősödtem, izmaim ismét a régiek voltak. Átvettem a városban atyám helyét. Rendeleteket hoztam, felléptem a fosztogatók ellen, és pár hónap sem kellett hozzá, hogy vaskezű kormányzásom alatt a város visszanyerte régi önmagát. A várost szép lassan ismét ellepték az emberek. A kereskedelem is megindult. Jó városunk csillaga emelkedőben volt. Bennem viszont a nyugtalanság mit sem csillapodott. Órákat bámultam a tengert. Tudtam, hogy valahol megtalálom őt, és akkor szemtől szembe megütközök vele. Már csak azért is, hogy visszanyerjem saját halandóságomat. A nép halhatatlannak tartott, engem azonban rémülettel töltött el ez a lehetőség. Végignéztem szeretteim halálát. Láttam, amint szemükből elszökik az élet. De elhatároztam, hogy mielőtt megölöm ezt a sátánfattyát, meg akarom tudni tőle, hogy miért pont nekem jutott ilyen sors. Mi volt mindennek az értelme?! A megértés legapróbb szikráját akartam kicsiholni belőle, miközben porrá zúzom a testét.
Így történt, hogy az egyik napon elrendeztem városom dolgait, s megbíztam az egyik bírót a város vezetésével. Felfegyvereztem derekam, elláttam magam elegendő pénzzel és elemózsiával, lovat kerítettem magamnak, és az elszenesedett máglyák maradványai előtt ígéretet tettem az égnek, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem lelem családom és népem gyilkosát. Ezután nyeregbe pattantam és nekiindultam a nagyvilágnak. Az orrom és a haragom után mentem. Viszont neki csak a nyomait találtam. Bérenc démonait sorra leöltem. Így szereztem hírnevet magamnak, így lettem démonölő. Így lettem az alvilág gyilokmestere.
Egy idő után megfáradtam és letelepedtem ebbe a hegyi kastélyba. Taktikát változtattam. Most én várom őt, mert érzem, hogy mikor leszáll a völgybe a köd, akkor minden porcikámmal őt hívom. Hangtalanul. Gondolataim körülötte járnak. Tudom, hogy egyszer megjelenik majd, és akkor lesz, ami lesz, kicsikarom tőle saját halhatatlanságom halálát.
