Őrségben

Horror / Novellák (1817 katt) Jimmy Cartwright
  2010.08.13.

Utálom ezt a melót. Itt ülni a toronyban, kifelé bámulni a sötétségbe, negyedóránként beszólni a központba, hogy semmi sem történt, és még egy valamirevaló könyvet vagy újságot sem lehet kihozni, mert tiltja a szabályzat, amiből persze minden őrtoronyba indulónak a kezébe nyomnak egyet, ha netán unatkozna. Szóval utálom ezt a melót, de mint minden más rám bízott feladatot, ezt is megpróbálom becsülettel elvégezni. Az pedig nincs benne a szabályzatban - pedig elolvastam vagy ötször -, hogy tollat s papírt nem lehet felhozni. Így tehát az itt eltöltendő időt viszonylag jól kihasználva mindenféle dolgokat - verseket, novellákat vagy csak a gondolataimat, mint most is - kezdtem el írni.

Úgy két perce tettem legutóbb jelentést a központnak, s hallottam, ahogy a többiek is megteszik ugyanezt. Sehol semmi, csak az egyre fokozódó hideg. Hiába, így késő ősszel már nem számíthat másra az ember, főleg hajnali egy óra után. A fák már majdnem teljesen kopaszok, csak néhány levél tartja még magát, s reménykedik, hogy talán az idén mégsem jön el a tél, de végül ők is megadják majd magukat a természet akaratának. Tulajdonképpen ez is csak a mi bajunk, illetve most már az újoncoké, hiszen az ő feladatuk egész álló napon át ezt a betonfallal körbekerített, s kaszárnyának titulált porfészket megszabadítani az avartól. Ennek ellenére itt az erdő melletti sarokban ez nem sikerült ma nekik igazán - jelentettem is, hogy mintha túl sok lenne itt, ezen a kis területen eme humusznak való termékből -, de persze úgy is az erdőre kenik majd.

Az erdő. Gyermekkorom óta jól ismertem, hisz barátaimmal nap mint nap idejártunk bunkert építeni, számháborúzni, kommandózni, télen hatalmas hóvárakat építeni és hócsatázni, meg miegyebek. Szeretettel gondoltam az erdőre, s úgy éreztem az erdő is szeret, s megvéd, ha a közelében vagyok. Talán azért is gondoltam így, mert amikor úgy nyolc éves lehettem, s épp egyedül kóboroltam az általunk taposott csapások egyikén, egy nagy fekete kutya rontott rám hirtelen. Nem tudtam honnan került elő, hiszen nem hallottam semmi arra utaló neszt, hogy bárki, vagy bármi is követett volna, s hirtelen úgy gondoltam, a fenevad a semmiből került elő, de a rémülettől más nem jutott eszembe, még az sem, hogy futásnak eredjek, csak álltam ott, és a felém rohanó hatalmas kutyára meredtem. Ekkor történt, hogy az Öreg tölgy - mi csak így neveztük a haverokkal - egyik gyökere fölcsapódott a földből, s úgy szügyön találta a habzó pofájú rémséget, hogy az vagy öt métert repült az ég felé, majd két-három méterrel visszább, nagyot nyekkenve zúgott bele a talajba. Még álltam ott néhány pillanatot, de nem mozdult, s én csak akkor eszméltem fel s rohantam hazáig. Néhány órával később visszamentünk pár barátommal, de a fenevad nyom nélkül eltűnt, s az Öreg tölgy körül sem látszott, hogy bármelyik gyökerét is kiemelte volna a földből.

Ismét jelentést tettem a központnak. Semmi változás, csak a sötét éjszaka. De valami készül. Érzem. A fenevad óta mindig megérzem, ha valami rossz fog történni. Azt is megéreztem, amikor a szüleim balesetet szenvedtek. Éjjel volt, gyönyörű csillagos holdtalan éjjel. Sokáig fent voltam, s a teraszon ültem. Anett, a barátnőm a konyhában tevékenykedett. Valamit - már nem emlékszem, hogy kacsa volt, vagy csirke - sütött hazatérő szüleimnek, mint ahogy az meg lett beszélve. Úgy éjfél körül lehetett, mikor látszólag minden ok nélkül rémülten és artikulátlanul felordítottam. Tudtam, valami történt. Valami szörnyűség. Anett kirohant, hogy megnézze mi bajom van, de én csak magamhoz szorítottam, s reszketve zokogtam. Egy fél órába került, mire valamelyest megnyugodtam, s ekkor jutott eszünkbe a sült. Szerencsére komoly baj nem lett, de a madár ehetetlenre sült. Szüleimnek hajnali kettőre kellett volna megérkezni, de még négy órára sem értek haza. Ötkor a rendőrség csöngetett fel egyébként is nyugtalan szunyókálásomból. Akkor már tudtam mi történt.

Egyedül maradtam. A család utolsó sarja. Nagyszülők s egyéb rokonok nélkül. Csak Anett maradt nekem. Én akkor 19 múltam, Anett pedig majdnem 18 volt. Még mindketten tanultunk, s nekem munkám is volt egy jól menő cégnél. Az iskolát mindenképpen be akartam fejezni, s ha szűkösen is, de kijöttem valahogy. A szüleim félretett pénzéhez nem kellett nyúljak, mint ahogy a sajátoméhoz sem, de hozzátenni nem tudtam. Kemény évek voltak, és Anett nélkül biztosan nem csináltam volna végig. (Ha befejezi az egyetemet, feleségül veszem. Még nem tudja, de már megvettem a jegygyűrűket is.) Az iskola után teljes műszakban dolgozhattam a cégnél, így valamivel jobban kijöttem. Aztán augusztusban - egy új rendelet alapján - berántottak a seregbe.

És most itt ülök ebben a hideg, szélfútta kis őrbódéban, s egyre csak erősödik bennem a félelem. Valami jön. Már az erdő is fenyegetőnek tűnik, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak a félelem miatt érzem most így. Nem, mégsem. Tényleg van valami az erdőben. Megváltozott. Már nem ugyanaz, mint egy órával ezelőtt. Az első torony megint jelent. Hogy szalad az idő! Mindjárt én következem.

Ismét lejelentkeztem. Jelentettem, hogy valami furcsát, valami idegent érzek közeledni az erdő felől. Nem nevettek ki, megszokták, hogy megérzek dolgokat. Nyilván ezért is osztottak be mindig a stratégiailag fontosabb helyekre. Mint például ez a sarok, amit keletről az erdő, északról pedig egy puszta határol. Kétféle terepre nehezebb figyelni, de én már megszoktam. Most azonban jobban el vagyok foglalva a saját érzéseimmel, ezzel a megfoghatatlan veszélyforrással. Csak azt tudom, hogy jön, és az erdőből számíthatok rá.

Az előbb megzörrent egy bokor, majd egy másik, s az avar is zörgött. Beélesítettem a fegyverem, majd a tetőn lévő reflektorral körbevilágítottam. Sehol semmi. Úgy fél perc várakozás után ismét zajt hallottam, de már a falon belülről. Tudtam, hogy itt van. Felszólítottam, hogy álljon meg, és emelje fel a kezeit, ahogy a szabályzat ezt előírja, de megint megszűnt a hang. A fenyegető érzés pedig egyre csak nő. Nem tudom, meddig bírom még elviselni. Az azonban segít egy kicsit, hogy le tudom írni a gondolataimat és érzéseimet. Beszóltam a központba, hogy behatoltak a területre, s a két legközelebbi, tőlem 100-100 méterre lévő tornyok segítségét kértem, akik reflektoraikkal épp most álltak rá a terület lassú pásztázására. Lemegyek és megnézem, mi lehet az.

- Mondja el még egyszer, mi történt, s mit látott pontosan.
- Csak azt tudom mondani tisztelt bíróság, amit eddig. Láttam, ahogy társam lemászik az őrtoronyból, miután szólt, hogy hall valamit. Lent leakasztotta válláról a fegyvert, s pásztázni kezdett, majd lassan elindult a tornyom felé, vagyis déli irányba. Alig tett meg néhány lépést, valami megmozdult az avar alatt. Mintha valami óriási kígyó lett volna, de olyan gyorsan mozgott, hogy nem lehetett követni. Krisz...khm...Déry tizedes ráeresztett egy sorozatot, de úgy tűnt, nem találta el a behatolót. Tovább indult, s ismét megmozdult az a valami, de most a háta mögött. Déry tizedes villámgyorsan fordult meg, de már hiába, az a valami már rég nem volt ott. Hátrálni kezdett, majd megfordult, és tovább jött felém. Tíz vagy tizenkét lépést tehetett meg, mikor az a valami felemelkedett előtte az avarból, de mintha maga az avar elevenedett volna meg. Nem volt emberszerű, sőt tulajdonképpen semmiféle élőlényre nem hasonlított, még a magassága is vagy három és fél, négy méter lehetett. Felemelte Déry tizedest, miközben ő folyamatosan lőtt. A szívem kihagyott néhány ütést az esemény láttán, de pár pillanat múlva magamhoz tértem, s úgy éreztem, cselekednem kell. Ekkor eldobtam a távcsövet, mellyel az addigi eseményeket követtem nyomon, majd fölkaptam a fegyverem, kiugrottam a toronyból, kibiztosítottam, miközben olyan pozícióba helyezkedtem, amiből eltalálhatom azt a valamit, de Déry tizedes nem sérülhet meg, s lőttem. Azután csak arra emlékszem, hogy az orvos hajol fölém, és a lábamban szúró, égető fájdalom tombol. Mint később kiderült, eltört a bal bokám az ugrás következtében.
- Tehát azt állítja, hogy nem ön lőtte le Déry Krisztián tizedest, s hajította át a kerítésen, mint ahogyan azt Budai Illés közlegény állítja, s ahogyan azt a halottkém is, valamint a ballisztikai jelentés is igazolta?
- Miért tettem volna ilyet uram? Semmi okom nem volt rá. Mi okom lett volna? A barátom volt! A társam! Gyerekkorunk óta ismertük egymást, bár rég nem találkoztunk a bevonulás előtt.
- Voltak bizonyos nem publikált pénzügyeik egymással. Jól tudom Kun tizedes?
- Igen uram, de...
- Köszönöm tizedes, végeztünk. Elvihetik. Az ítéletet holnap délután háromkor hirdetem ki. Az ülést addig berekesztem.
- Nem! Ezt nem tehetik! Én láttam! ÉN LÁTTAM! LÁTTAM!!

Előző oldal Jimmy Cartwright