Az úton megállva
Az úton meg-megállva,
egy gomolygó füstfelhő tűnik elő,
kísért a múltam árnya,
s nem tudhatom, honnan jött ez most így elő.
Mit is akar én tőlem a múltam árnya?
S hogy milyen mélyen fut ez bennem?
Úgy érzem, azt senkise bánja,
mivé is tesz ez most engem.
S mily bűnös érzelmeket vált ki?
Kétségbeesés, szorongás és halálfélelem,
S nem tudom, valójában hogyan is tépjem ki,
miért van ez, hisz én magamtól nem kértem.
Van, hogy én is megbántok másokat,
olyanokkal is megtettem, kivel nem gondoltam komolyan,
nem néztem erkölcsöket s arcokat,
s fontos dolgok mellett elsiklottam komoran.
Csak mentem saját fejem után,
büszkén, hanyagul és bután,
Nem érdekelt senki, hisz kinevettek, becsaptak
és régen vérző sebeteket téptek fel,
S kérdeztem én: rajtam csak úgy átnézel?
Választ nem kaptam s elbántak velem rútul-kutyán,
melyektől már nem látok kristálytisztán,
s ezek mind tartós nyomot hagyva bennem,
akármit is teszek, én ezt SOHA el nem feledem!
