Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XIX.

Fantasy / Novellák (1284 katt) angyalka146
  2014.07.04.

Suttogásra ébredtem. Megismertem Azrael és Uriel hangját, de a másik kettő ismeretlen volt előttem. Lassan kinyitottam szemeimet és láttam, hogy két őrangyalom mellett egy égővörös hajú, alacsony, sportos testalkatú férfi és egy idősebb, ősz hajú áll. Előbbi tunikát, utóbbi páncélt viselt.

- El kell vinnünk a Mennyekbe! – mondta épp Uriel, és rendkívül eltökéltnek láttam. Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még meg akart ölni, most heves védelmezőmmé lépett fel.
- Megőrültél? – az ősz hajú ripakodott rá. – Lucifer biztosan utána jönne! És ha Lucifernek kell, akkor a vesztünkre is lehet, tehát jobb, ha még most végzünk vele.
- Nem végzel te senkivel! – Azrael nézett rá mérgesen.
- Igaza van, ezt egyedül nem döntheted el. Ha az Úr eddig életben hagyta, annak oka van – lágy, kellemes, nyugodt hangon beszélt a vörös hajú. – Különben is – folytatta -, Lucifer nem támadja meg a Mennyeket!
- Abban azért ne légy olyan biztos! – Uriel válaszolt neki, és láttam az aggodalmat szemeiben.
Egy percre elhallgattak és elérkezettnek láttam az időt, hogy felüljek és kérdezzek.
- Mi történt, Azrael?
Mind a négyen felém fordultak, és a vörös hajú válaszolt nekem.
- Lucifer seregeinek vezére, Mammon, el akart rabolni téged. Szerencséd, hogy az univerzum két legjobb harcosa védelmez – lágyan elmosolyodott.
- Ne ess túlzásokba – szólt rá erélyesen az idősebb -, azért én sem vagyok rossz harcos.
- Kik vagytok? – kérdeztem tőlük, és most Uriel felelt.
- Leila, ők itt herceg társaink: a gyógyítás mestere, Rafael – a vörös hajúra mutatott – és a Mennyek Ura, Michael – az idősebb kihúzta magát és szigorúan rám nézett.
- Épp azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk veled. Szerintünk az lenne a legjobb, ha elvinnénk téged a Mennybe – folytatta Azrael.
- Csak szerintetek jó ötlet, szerintem nem – vágta rá Michael.
- Bárhogy is vélekedj, leszavaztunk, így lesz – döntötte el Rafael.
- Hogyan fogok eljutni a Mennybe? – kérdeztem tőlük és rosszat sejtettem.
- Rafael majd elválasztja a lelked a testedtől – szólt Azrael –, így tudunk téged átvinni a kapun.
- Akkor meg fogok halni?! – ijedeztem.
- Nem, nem fogsz – Uriel hangja lágyan csengett. – Hibernáljuk addig a tested, amíg vissza nem helyezzük belé a lelked.
Valahogy rossz érzésem támadt. Semmi kedvem nem volt a művelethez.
- Muszáj elválasztani a testem és a lelkem?
- Muszáj – felelte Azrael.
- Nincs más megoldás?
- Nincsen – mondta most Uriel.
- Fájni fog, amikor elválasztod? – tettem fel a kérdést Rafaelnek.
- Nem – mosolyodott el. – Ha készen állsz, akkor kezdhetjük.
Nem, nem álltam készen. Hogyan is állhatnék? Mi lesz a testemmel?! Kimondatlan kérdésemre Azrael felelt:
- A tested biztonságos helyre viszem.
- Rendben.

Azraelben megbíztam. Teljesen. Rafael ekkor közelebb lépett és arra kért, feküdjek le, lazítsam el a testem és hunyjam be a szemem. A test ellazításán kívül, azt hiszem, minden más sikerült. Halkan, egy ősi nyelven (honnan tudom, hogy ősi?) imát kezdett el mormolni (honnan tudom, hogy ima?). Zakatoltak a kérdések a fejemben, és egyszer csak fény borított el, majd hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Szabad, független és boldog voltam. Letekintettem és láttam a saját testem. Élettelenül feküdt.

- Ne aggódj! – szólt Azrael. – Megőrzöm neked.

Felnyalábolta és eltűnt vele. Furcsa volt lélekként lebegni. Ez a legjobb szó. Lebegtem, úsztam a levegőben. Uriel közelebb lépett hozzám, s megfogta a kezem.

- Készen állsz? Mehetünk a Mennyekbe?

Bólintottam. Ekkor kitárta szárnyait – Rafaellel és Michaellel egyetemben –, átkarolt és repülni kezdtünk az ég felé.


***

Mint mindig, most is a sokaság vette körül. Ő pedig mosolygott rájuk, elmondták a közös imát az Istennőnek, majd leültek és tanítani kezdte őket:

- Hajdanán, amikor a világ még egységes volt, az Istennő egy kicsiny mag fölé hajolt. Gyöngéden nézegette, álmait belelehelte. Azután a földbe tette. Esővíz táplálta, nap fénye melengette, szél cirógatta gyengéden, a föld ölelte védelmezőn, óvta szépen. Lassan a mag növekedésnek indult és gyönyörű fa lett belőle. Lombjai hűs árnyat adtak az alatta pihenőnek, lombkoronája otthona lett a madaraknak, akik énekükkel becsivitelték a vidéket. Gyümölcse friss, zamatos, tápláló volt. A fa az Éden Kertjének igazi éke lett. Az mondják, aki megkóstolta gyümölcsét, annak felnyílt a szeme és mindentudó lett. Az istenek azonban megirigyelték az emberektől ezt a tudás és elzárták előle. Sötétségben kívánták tartani őket, hiszen nem társakra, rabszolgákra volt szükségük. Ezért elűzték őket, megtiltották, hogy az Édenbe menjenek. Angyalokkal őriztetik mind a mai napig ezt a fát, de aki ismeri az utat, az eljuthat hozzá – senki sem akadályozza meg. Én elmentem és hoztam a gyümölcsből nektek. Kóstoljátok és ízleljétek meg!

Egy nagy, kerek, piros gyümölcsöt adott kezükbe, az emberek pedig enni kezdték. Érdekes módon azonban a gyümölcs minden egyes harapással nem fogyni, hanem épp ellenkezőleg: nőni kezdett. A papnő mosolygott és oldalra nézett. Mellette állt Istennője boldogan, elégedetten.

- Nagyon ügyes voltál, Sabriel – szólt hozzá. – De az út itt nem ért véget. Hátra van a legnehezebb próba. El kell pusztítanod Atlantiszt.
- Már megtettem az előkészületeket, Úrnőm – felelte. – Összehívtam a papnőket és többen támogatták tervedet. Aki nem értett vele egyet, az is semlegességet ígért és azt, hogy nem avatkozik a harcokba bele.
- Csodás, gyermekem. Tudtam, hogy ezt a feladatot neked kell elvégezned.
- Enyém a megtiszteltetés, hogy szolgálhatnak téged, drága Úrnőm, Lucifer.

Előző oldal angyalka146