Elmúlás
Reggelente, mikor kinézek,
látom, hogy elballag a nyár.
Minden nap lehullik egy-egy levél, s
az ág az ég felé mutat kopaszodva már.
Csodálom, ahogy beletörődik,
visszavonul, továbbáll,
tudja, hogy ő levirágzott már, s az
ő ideje most itt lejár.
Mi is így vonulunk vissza
Minden évben, újra s újra.
Ahogy szállnak az évek, és újra ősz lesz,
a mi hajunk is egyre őszebb.
Már nem várjuk úgy a telet,
pedig milyen jó is, mikor az ember még gyerek.
Már nem várjuk úgy a nyarat,
mert a melegben, már csak a hűs szoba marad.
Már csak a simogató tavasz
és a kellemes ősz marad.
Ahogy az ősz adja lágy melegét,
az többet ér, mint száz ölelés.
Így elmúlnak lassan az évek,
tavaszból-nyár-nyárból-ősz-őszből tél lesz.
A mi életünk vajon hol áll meg?
Ezt a csodás őszt várjam még meg!
Élvezni akarom a vénasszonyok nyarát!
Látni akarom, hogy egy levél sem lóg a fán.
Látni akarom, ahogy visszavonul, s a
télnek a lába elé borul.
Ó uram! Segíthetnél még!
Had lássam, hogy elolvad a jég!
Szeretném látni még azt,
hogy a hó felett diadalmaskodik a tavasz.
Már csak egy kérésem maradt,
hogy érezzem még a forró napsugarat!
Utána elmegyek, megígérem,
csak azt akarom, hogy a nap tüze égessen még meg.