A magyar oroszlán
Az állatok Királya a Küküllő partján állva,
Körötte temérdek ellenség,
De ő nem gondol életre s halálra.
Temérdek támadást vert már vissza eddig,
De az ellenség érzi, jövelni már a vesztít.
Millió hullája fekszik a határban,
Hisz a Király rendet vágott köztük,
Mint kaszák a búzatáblában.
Vinnyogva, mint hiénák, körözve köröznek,
Utolsó támadásra készen hörögve hörögnek.
Látja ezt a Király, s bár több sebből is vérzik,
Kész a végső csatára s ezt a hiénák is érzik.
Rá ront hát a maradék, a Király meg nem hátrál,
Kaszálja az ellent, ki visít, mint az ártány.
A halálos seb a Királyt sem kiméli,
Bár az ellent egytől egyig mind kivégzi.
Szíve, teste, lelke ezer sebből vérzik,
Érzi már a végit, mely nem is sokat késik.
Még egyszer fellobban szemében a csata lángja,
Kétlábra áll, s száját győzelmi bömbölésre tátja.
A diadal hangjára ébrednek a csúcsok,
Hisz ilyet emberöltők óta a szél feléjök nem fúvott.
Nézik a Királyt, majd hajbókolnak szépen,
Hisz az Úr jött meg halkan, csendben éppen.
Legott a Király kopjafává válik, s az Úr a lelkével magasba lebben,
Hogy a Király szíve végre hosszú nyugalomra leljen.
AJÁNLÁS:
Vándor, ki itt állsz, s e kopjafát nézed tán,
Vidd hírül, mit a Hargitán tudnak már,
Hogy állva él, állva küzd,
S állva is hal meg
Egy igazi
Magyar
Oroszlán.